Még tudom magamhoz a kulcsszót

2022. szeptember. 28. - 15:19

Fecske Csaba beszélgetése Kégl Ildikóval

Nevét egyre többen ismerik az irodalomban, s nemcsak mint íróét-költőét, de mint lelkes és a szekértáborok közeledését állhatatosan előmozdító irodalomszervezőét is. Az „Irodalom a kertben” programsorozat megálmodója és létrehozója Miskolcon, de a Versszínházat is számos jeles vendég megtisztelte már. Kégl Ildikót barátja és költőtársa, Fecske Csaba kérdezte.

– Egy nagyon személyes kérdéssel kezdeném. Néhány éve szerveztél nekem egy születésnapi köszöntőt a miskolci Feledy-házba, ahol azt mondtad a közönség előtt, hogy az öt legjobb barátod egyike vagyok. Az elmúlt négy-öt év alatt változott-e a minősítés, szűkült-e bővült-e a kör?

– Emlékszem erre a pillanatra. És az előzményeire is. Közvetlenül a születésnapi köszöntésed előtt még elszaladtam a Zeneiskolába, hogy Zsófit – a kilencévesemet – hazahozzam zongoraóráról. Ekkor már volt egy kész szövegem erre az alkalomra, napokig alakítgattam, azt akartam felolvasni neked a Feledyben. Még alig léptem be a zenesuli ajtaján, Zsófi rohant felém, és röptében újságolta, hogy szolfézson megismerkedett Zoéval, így már öt legjobb barátja van. Emlékszem, számolgatta a kis ujjain: Anna, Hanna, Kinga, Luca, Zoé. Ebben a jelenetben annyi tisztaság volt és báj, hogy én is elkezdtem számolgatni, nekem ki is az öt legjobb barátom. Ahogy mindez tudatosult bennem, úgy döntöttem, hagyom a jól megírt szöveget, és inkább erről kezdek beszélni neked a köszöntőmben. Mert ebben a történetben élet pulzál. Szóval számoltam: a lányom, anyám, a sebészem (értsd: a férjem), Fecske Csaba és egy tanár. Azóta elváltam, a volt férjem már nem a legjobb barátom. Anyám pedig meghalt. Még nem engedtem mást a helyükre. Anyáméra nem is fogok. Szóval a kör szűkült. Meglehet, be is zárult. És te beljebb kerültél.

Kislányával (2019)

– Újságíró voltál, a Magyar Hírlap munkatársa. Írói vénával megáldott újságíró. Vagy a szépírás csak később jött? Az újságírás segítette-e írói kibontakozásodat, vagy inkább hátráltatta?

– Az újságírószakma markáns változásokon ment keresztül az elmúlt időszakban, s a változások aligha váltak előnyére. Az információk mennyisége, az aktualitás kérdésének túlmisztifikálása a dömpingszerű hírgyártásnak kedvez. Ebből egyenesen következik, hogy felületesebb és – úgy tartalmilag, mint stilárisan – igénytelenebb híranyagok látnak napvilágot. Talán a riport műfaja hordoz még némi esztétikai minőséget napjainkban is, de a klasszikus híranyagok, mint a tudósítás, aligha. Móricz vagy akár Krúdy idejében ez nem így volt. Utóbbi A kápolnai földosztásban olyan igénnyel írt helyszíni tudósítást, hogy a beszámoló végül szépirodalmi szövegként – elbeszélésként – is megállta a helyét, sőt, úgy vált igazán ismertté. Esetükben szerencsésen integrálódhatott a szépíró az újságíróba. Vagy fordítva. Az a közeg, amiben ők éltek, hagyott időt egy olyan tevékenységre, amely minden író életének alapélmenye kell, hogy legyen: ez pedig a szemlélődés. Ez az attitűd a mai újságírói gyakorlatból eredően teljesen kiveszett. Jóllehet a dolgok megfigyelése, analitikus vizsgálata nélkül csak firkálgat az ember, a papírt pocsékolja. Azt tudom mondani tehát, látszólag paradoxonként, hogy esetemben az újságírói hivatás ugyan szerencsés bevezetésnek bizonyult a szépírásba, mégis az arról történő leválás hozta meg igazán a szépírói kibontakozást.

– Első novelláid pszichologizáló írások voltak, érzékenyek, a lélek mélyére hatoló kisprózák. Véleményem szerint legutóbbi, Ásó, kapa, légypapír című kötetedben találtad meg az igazi hangodat. Életszagúak lettek írásaid. A sorok végén ott kunkorodik Móricz mester bajusza. Egyetértesz?

– Sőt, meglehet, Móricz bajusza már-már szakállként kunkorodik a soraimban. Isten tudja, miféle predesztináció ez, de valóban így van: lépten-nyomom Móriczba akadok. Nem mintha ágálnék a vele való találkozástól. Épp te említetted, hogy az észak-magyarországi falusi életközösségeket bemutató realista prózáimból mennyire kiérzed Móricz hangját, amely hang egyébként szervesen kötődik a tiszazugi arzénes gyilkosságsorozat elbeszéléséhez is. Csak hogy még egy ponton összeérjen a történetünk. 1930-ban ugyanis a Nyugat hozta a Tiszazugi méregkeverők című írását. Eltöprengésre ad okot, és megfejtésére vár, mi dolgunk van egymással.

– Olaszliszka – Egy lincselés naplója címmel dokumentumköteted jelent meg 2010-ben a Kairosz Kiadónál, amely jegyzőkönyvi hitelességgel idézi fel a közfelháborodást keltő gyilkosságot. Minden erőszakos bűncselekmény, minden gyilkosság vérlázító, de ez megmutatta az emberben lakozó sátánt, a vérengző vadállatot. Felzaklató dokumentarista írás, precíz újságírói munka. Nem gondoltál arra, hogy szépirodalmi műfajban is feldolgozd a témát, akár regény, akár dráma, netán filmforgatókönyv formájában? Ezt a kérdést az Ásó, kapa, légypapír címadó novellád kapcsán is fölteszem: nem tervezel-e drámát írni belőle?

– Az Ásó, kapa, légypapír című novellám, mielőtt novella lett volna belőle, tudományos publikációként élte életét. A tiszazugi arzénes gyilkosságsorozat témájával mintegy 15 éve – másoddiplomás képzésen, kulturális antropológusként találkoztam először –, azóta nemigen akar kikerülni az érdeklődésem fókuszából. A kétéves mesterképzés során több alkalommal is jártam terepkutatáson a Tiszazug falvaiban egy kutatótársammal és a tanszékvezetőmmel, dr. Kotics Józseffel, aki a Miskolci Egyetem Antropológiai és Filozófiai Tudományok Intézete tanszékvezetője, hogy a kutatott problémakör mélystruktúráit megpróbáljuk felderíteni, alkalmazva a kulturális antropológia módszereit. A tiszazugi arzénes gyilkosságsorozat történeti-antropológiai elemzése arra mutatott rá, hogy a hagyományos paraszti értékek devalválódása, a normarendszer összeomlása és a tiszazugi nők megnövekedett individualizációs igénye együttesen vezetett a gyilkosságsorozathoz, melynek során a helyi asszonyok több száz férfit öltek meg a térségben légypapírból kiáztatott arzén segítségével. Engem ebben a történetben leginkább a megváltozott női szerepek érdekeltek. Az a zsigeri szabadságvágy, ami egyszeriben olyan ösztönös igényként merült fel ezekben a világtól elzárt falusi asszonyokban, amire – abból a korból – még az európai nagyvárosokban is kevés példát találunk, s amely érdekében ölni is képesek voltak. Konklúzióinkat egy átfogó történeti, földrajzi, néprajzi aspektust integráló, Életjel – tanulmányok az ezredvégi Tiszazug népéletéből című kötetbe foglaltuk össze, melyben egy 13 fős kutatói team interdiszciplináris tanulmányai szerepelnek. Ez a téma azóta is dolgozik bennem, minderre eklatáns példa, hogy valami arra késztetett, szépirodalmi írásokban is meséljen el ezt a történetet. Novellában és versben is feldolgoztam a nagy visszhangot kiváltó eseményt, ami számomra sosem kriminológiai aspektusból volt érdekes, inkább társadalomtörténetileg, lélektanilag. Más-más írói eszköztárat alkalmazva, de mind a tudományos publikációimban, mind az Ásó, kapa, légypapír című novellámban azon a kérdésen is el-eltöprengek, hogy az arzénnal gyilkoló asszonyok utódai miként élik meg a felmenőik által elkövetett bűnöket. Azaz mennyire hordozzák a ma élő fiatal nők ezeket a másod-harmadgenerációs traumákat. Emiatt kezdtem bele pár hónapja a drámai átiratba is. Az olaszliszkai dokumentumkönyvem a közelmúltban került egy operatőr kezébe. Ennek kapcsán is vannak terveink, de ez egyelőre titok.

Múzsák Kertje – az Irodalom a kertben című sorozat helyszínén (2022)

– Ma már egyre szélesebb körben ismerik a neved poétaként is. Utóbbi időben verseid jelennek meg irodalmi folyóiratokban. Költeményeidet eleinte előttem is titkoltad, miért?

– Becsszóra mondom, Csaba, nincs itt titok. Az élet olykor végtelenül banális tud lenni. Prózai szövegeket már nagycsoportos koromban gyártottam, de a líra most ért el hozzám. Minden percepcióm tiltakozik ellene, mégis ki kell mondanom, anyám halála kellett ahhoz, hogy költeményeim szülessenek. Te tudod ezt legjobban. Anyámat karácsony utáni első nap temettük, 2019-ben. Következő év márciusára szedtem magam össze annyira, hogy kimenjek az aprócska borsodi falu hegyek ölelte temetőjébe. Ültem a sárga rögökön anyám friss sírhantján, és dacosan faggattam, miért csinálta ezt. Miért hagyott itt ilyen korán. Hogy honnan jött az a tengernyi könny, amit én akkor ott elsírtam, nem tudom. Mégsem hozott megnyugvást, csak a ballonkabátom ázott el tőle. Aztán ott, a sírhanton ülve elővettem a telefonomat, és írni kezdtem. Mint egy megszállott, pötyögtem be a telefonba a dacos szövegeket, ezt a sértett számonkérést, ezt a szemtelen feleselést anyámmal – egyiket a másik után. Aztán egyszeriben azt éreztem, hogy rettentően fázom, észleltem, hogy alkonyodik. Nem tudom, hány órán át ültem a sírhanton, csak azt, hogy valamikor ebéd után indultam a temetőbe. Otthon összeszámoltam, kilenc vers született akkor, azon a különös, márciusi napon. Te voltál az, aki elsőként olvastad. Te voltál az, aki biztattál, hogy küldjem el folyóiratoknak. Ezt nem győzöm megköszönni.

– Jelentős a recenzensi, esszéírói tevékenységed is. Mindezek közül számodra melyik a legfontosabb: a novella, vers, vagy a kritika, esszé? Netán az irodalomszervezés, mert jelentékeny ez is. Például az „Irodalom a kertben” programsorozatot is te találtad ki és szervezted meg. Ahol te megjelensz, ott összecsendülnek a sorvégek, metaforák úsznak a levegőben, a haragosok pedig megölelik egymást.

– Az utolsó mondatodnak az irodalomszervező énem végtelenül örül, hiszen az indulástól kezdve deklarált célom, hogy a szekértáborokat közelítsük egymáshoz, emelkedjünk felül a különféle ideológiák és pártpolitikai hovatartozás, preferencia kérdéskörén. Én nemzetben gondolkodó, jobboldali ember vagyok, de végtelenül szánalmasnak és demagógnak érezném magam, ha a kortárs irodalmat népszerűsítő műsorom vendégeit ideológiai beállítottságuk alapján hívnám meg Miskolcra. Ezt mutatja a meghívott vendégek névsora is. Versszínházunk vendége volt – a teljesség igénye nélkül – Baranyi Ferenc, Böszörményi Zoltán, Finta Éva, Király Farkas, Oláh András, Varga Melinda és Vári Fábián László. Ahogy te is. A közeljövőben érkezik a műsorba Serfőző Simon, akinek 80. születésnapját ünnepeljük irodalmi műsorba ágyazva, majd Petőcz András. Hogy melyik tevékenységem a legfontosabb? Sorrendet aligha tudnék felállítani. Hangulat- és megrendelésfüggő, mikor melyik tevékenységem jelenik meg hangsúlyosabban. Nyár végén a Tokaji Írótáborban és a berekfürdői Körmendi Lajos Írótáborban elképesztő mennyiségű könyvújdonságot kaptam a kollégáktól recenzálásra, így most ezekből mazsolázgatok. Ennek okán az elkövetkezendő hetekben bizonyára a kritikus fog felerősödni bennem. Egyébként az a tapasztalatom, hogy szépen megférnek egymás mellett a különböző énjeim: nincs köztük vehemens vita, hiszen rokon lelkek, mindegyik írással, irodalommal foglalatoskodik. Egyelőre olybá tűnik, nincs bennem semmiféle gólyakalifás gubanc, még tudom magamhoz a kulcsszót, nem táboryeleméresedek.

A miskolci Feledy-házban, a kortárs irodalmi szalon vendégével, Oláh Andrással (2021)