És hogy próbáljam magam tartani a tervhez, legelőször Csörgő Szabó Miklósról fogok mesélni, aki tizenkét órával a halála előtt váratlanul beletaposott a gázba. A gumik fülsértően csikorogtak a felpuhult aszfalton. Közben valami megmagyarázhatatlan képzettársítás folytán eszébe jutott az a nap, amikor Mátészalkára kísért egy kákabélű, taknyos orrú kopaszt, akire nem mert hangosabban rászólni, amikor gondja akadt vele (vagyis elég gyakran), nehogy összevizelje magát. Katona volt, pontosabban katonai rendész, a déli határoknál éppen véres háború dúlt, az egyenruhában néha úgy érezték magukat, mint akiknek hamarosan iszkolniuk kell – és Csörgő Szabó Miklós például úgy gondolkozott, könnyebb lesz katonai rendészként lelépni majd, ha eljön a menekülés ideje. Ugyanilyen marha meleg kínozta az országot azon a nyáron is, mint most, ezen a megkergült tavaszon, betért hát a laktanya közelében álló kocsmába fröccsöt inni. A kocsmáros egy pohár szódát tolt elé meg egy tablettát:

– Keverj magadnak – vetette oda foghegyről, mert közben már a törzsvendégeket szolgálta ki kommersz alkohollal, azaz tiszta szeszből, vízből és aromából kevert kotyvalékkal.

Miután leadta a kopaszt, Cs. Szabó Miklós bekanyarodott a budiba, hogy serényen kiverje a farkát, ugyanis ahogy végiggyalogolt a fél városon a vasútállomástól a garnizonig, egész úton a szoknyák alól ki-kivillanó bugyik táncoltak a szeme előtt, minek következtében ordenáré dühöngésbe kezdtek testében a hormonok, a nedvek feltorlódtak üregeiben, és kitörésre vágytak. Felakadt szemmel dolgozott magán, míg végül, megkönnyebbülvén a kantinba mehetett, hogy újabb fröccsel enyhítse mardosó szomját. Itt tartott emlékeiben, amikor az út szélén sétálgató fácánkakas váratlanul elrugaszkodott a kavicságyról, sebesen, rézsútosan felröppent, és egyenesen belerepült Cs. Szabó autójának szélvédőjébe. Arra sem maradt ideje, hogy félrerántsa a kormányt, a madár nagyot koppant a szélvédő és a karosszéria találkozási pontján, végigbucskázott a motorháztetőn, majd kiterült az aszfalton. Az autó fekete féknyomot hagyott maga után, Cs. Szabó káromkodva ugrott ki a kocsiból. A szélvédő egy öt centis szakaszon megrepedt, más baj nem történt. Nem mintha ez nem volna elég, szívta a fogát Cs. Szabó Miklós. A madárhoz lépett, felemelte, vizsgálta. Eltört a nyaka, állapította meg, élettelenül csüng alá a fej. Elővette a bicskáját, elvágta a fácán torkát, hogy kifolyjon a vére szépen, aztán Nemzeti Sportba csomagolva a testet, elhelyezte a csomagtartóban. Valami hasznom is legyen, gondolta, miközben indított. Kínozta a meleg, a hátán patakokban csorgott a verejték, a heréi befülledtek, viszkettek. Káromkodott.

Cs. Szabó Miklós indulása óta rosszkedvű volt. Az Isten háta mögé igyekezett, a nagy magyar puszta szélére, egyhangú vidéken keresztül. Egy vélhetően nem túl izgalmas településre tartott, bizonyos Söténd nevűre, hogy riportot írjon az egyik országos hetilapnak annak a megdöbbentő esetnek az utóéletéről, különös fejleményeiről, amely két hónappal korábban felkavarta az egész ország közvéleményét. Holott Cs. Szabó Miklós nem újságíró volt, hanem zenész. Csupán átmenetileg kereste kenyerét a redakció robotosaként, amíg zenekarának két tagja letölti szerződését a luxus óceánjárón, ahová ő amiatt a nő miatt nem szegődött el, aki napra pontosan két hónapja hagyta faképnél egy vízvezeték-szerelőért. Másnap képeslapot kapott a dobostól és a szaxofonostól Barbadosról. Arról ugyan nem volt meggyőződve, hogy valóban minden este más nőt kefélnek, ahogy írják, de azt el tudta képzelni, hogy be-becsúszik egy-egy kóbor numera holmi megrészegedett gazdag ribanccal, aki unja már a férjét, vagy csak megfeledkezik magáról néhány órácskára, míg embere a blattot veri. Nem is említve azt, hogy egy-két milliót hazahoznak fejenként a „kirándulásról”. Cs. Szabó legszívesebben a fejét verte volna a kormányba, ha eszébe jutott a lehetőség, hogy ő is Barbadoson süttethetné a hasát, a habok közül felugráló delfineket szemlélhetné a fedélzetről, és stírölhetné a gazdag luvnyákat. Megrázta a fejét, hogy elűzze magától a démont, azt mormolta az orra alatt, hogy nyugi, nyugi, nyugi, akár egy fohászt, egy lidércűző rigmust – olyan sikeresen, hogy kisvártatva majdnem elszenderedett.

Még tíz kilométert kell megtennie a célig, ezt világosan látta az útszéli zöld táblán, azt azonban sehol nem látta, hogy tizenkét óra elteltével saját beleibe kapaszkodva leheli ki a lelkét egy sötét utcán.

A polgármesteri hivatalban kell kezdenie, aztán sorra látogatni a szereplőket. Lehetőség szerint mindenkit, vagy legalább a fontosabbakat. Van erre két napja: péntek és szombat. Vasárnap délelőtt megírja az anyagot, délután beszerkesztik, hétfőn olvashatják a népek. Miközben tervezgetett, Cs. Szabó nem értette, mit is keres itt, Söténd felé zötykölődve a bűnrossz, kigödrölt aszfalton. Nem értette, mitől lett ő hírlapíró… Azt gondolta talán, hogy kevés munkával jár, jól ellébecol majd, ameddig kell; hitt annak a sunyi Farkasnak, pedig már a gimiben is egy tetű volt. Mára nyilvánvaló, hogy se pénz, se posztó, magyarán sok a meló, kevés a zsé. Késő bánat, motyogta, megtörölte izzadó homlokát, aztán szellentett egy öblöset. Egy kanyar, utána föltűnt a tábla.

Amikor megérkezett, megállapította, hogy azt kapta, amit várt. Semmi különöset. A központban, a római katolikus templom közelében állt a polgármesteri hivatal, kicsit távolabb a posta és az orvosi rendelő. A kettő közül az egyik általános iskola két keresztutcával lejjebb: lepergett vakolatú épület. Kocsmákból többet is látott, mindet biciklierdővel körítve. Ezt várta, nem lepődött meg. Tett még egy nagyobb kört, és megállapította, hogy a megközelítőleg kéttucatnyi jómódról tanúskodó ház a település túlsó felén emelkedik, a négy-öt kacsalábon forgó palota pedig azokon is túl, ahová már nem vezet út sem, illetve ami odavezet, azt sorompóval lezárták. Valóságos haciendák épültek arra, messziről láthatta őket, azokon túl néhány liget és hét-nyolc gabonatároló. Tekergett még keveset, aztán leparkolt a polgármesteri hivatal előtt. Az ajtóban állva vártak rá.

– A magazintól? – kérdezte a szemüveges, beesett arcú nő. Kosztümöt viselt, a mellei majd szétfeszítették a blúzát. Erősen festette magát.

– Igen. Csörgő Szabó.

– Üdvözlöm! A nevem Horváthné, a polgármester úr titkárnője vagyok. Mindenki csak úgy ismer, Sárika. Parancsoljon! –félreállt, Cs. Szabó beoldalgott mellette a polgármesteri hivatal folyosójára. Erős parfümszaga volt a nőnek, de átérzett rajta az öblítő illata is. Cs. Szabó ijedten gondolt arra, milyen lehet az izzadságának a szaga, de már nem tehetett ellene semmit, a gondolat gyökeret vert benne, az orrcimpái remegni kezdtek.

– Ha nem probléma, először a szállásomra mennék – fordult vissza Sárikához.

– Nincs akadálya – válaszolt a titkárnő, s már vissza is lépett az utcára, Cs. Szabó autójához ment, várt. Cs. Szabó a nyomába eredt, kinyitotta a kocsit, beültek.

– Egyenesen, aztán a templomnál jobbra.

Cs. Szabó indított, kapcsolt, kanyarodott. Kevés kivételtől eltekintve lepukkant házak, rozsdás kerítések jellemezték a települést, nyomasztóan hatottak az idegenre.

– Itt – szólt a nő az egyik, első látásra felújításra szoruló háznál. Kiszálltak, a nő bíbelődni kezdett a kapuzárral, Cs. Szabó eközben kivette sporttáskáját a hátsó ülésről, majd előbányászta a fácánt a csomagtartóból.

– Útközben ütöttem el – magyarázta. – Gondoltam, megfőzzük. A vérét kiengedtem!

– Maga tudja. Ahogy gondolja – biggyesztette le az alsó ajkát a nő, és elindult befelé a nyikorgó vaskapun.

– Helga! – kurjantott egyet, mire egy szintén nagy keblekkel megáldott, ugyancsak erősen festett nő bújt elő a házból.

– Itt van – szögezte le Sárika, azzal sarkon fordult.

– Ne vigyem vissza? – szólt után Csörgő Szabó.

– Nem kell – mondta a titkárnő, s már el is tűnt a kerítés mögött.

– Maga lesz a házigazdám? – érdeklődött Csörgő Szabó Miklós a másik nő felé fordulva.

– Én – hagyta rá az. – Bíber Helga.

– Örülök – nyögte a férfi. – Szereti a fácánt?

– Anyám megoldja – felelt Bíber Helga, miközben kivette Cs. Szabó kezéből az újságpapírba csomagolt fácántetemet.

– Nagyszerű lesz! – bizakodott Cs. Szabó Miklós, többet azonban nem mert szólni.

Bíber Helga, nyomában Cs. Szabóval, belépett a házba, először a konyhába ment, berakta a madarat a hűtőbe, aztán megmutatta vendégének a szobát, ahol eltöltheti majd az éjszakát, s miközben a férfi lepakolt, felajánlotta, hogy letusolhat. Cs. Szabó élt a lehetőséggel. Húsz perc múlva tiszta ruhában, felfrissülve tért vissza a szobába. Bíber Helga ugyanúgy állt ott, ahogy húsz perccel azelőtt.

– Mehetünk? – nézett a nő Cs. Szabóra, aki mosolyogni próbált, és bólintott.

Visszakocsikáztak a polgármesteri hivatalhoz. Bíber Helga bevezette Cs. Szabót a polgármester irodájába. Ekkor derült ki, hogy Bíber Helga is a hivatalban dolgozik, ahogy Sárika. Szintén titkárnő, saját bevallása szerint szintén a polgármesteré. A polgármester, Wenner Géza – testes, középkorú ember – hellyel és pálinkával kínálta Cs. Szabót, aki mindkettőt elfogadta. Ezután Bíber Helgát egy kiváló kávé főzésével bízta meg a település első embere, s mikor a nő kiment, hogy teljesítse a feladatát, becsukta utána irodája ajtaját. A polgármester kettesben maradt a zenészből – szándékai szerint átmenetileg, valójában véglegesen – újságíróvá avanzsált idegennel, akiről nem gondolta, hogy, bár életében nem sok köze volt a helységhez, halála eltéphetetlen kapcsokkal köti majd a településhez, ahová ellátogatott.

Wenner Géza föltett néhány udvarias kérdést.

– Jól utazott? Hogy tetszik a mi kis városkánk? Helga kedves lány, ugye?

Választ azonban nem várt a kérdéseire, hanem rögtön a lényegre tért. Elmesélte a két hónappal korábbi esetet, amikor egy férfi megütött egy gyereket az utcán. Egészen pontosan csak meglegyintette, de a gyermek üvöltve rohant a közeli kocsmába, ahonnan a rokonaival tért vissza, akik íziben agyonverték a pofozkodót. Csörgő Szabó Miklós jól ismerte az esetet. Nemcsak azért, mert igyekezett felkészülni a rá bízott riportra, hanem azért is, mert tisztán emlékezett, ahogy a tragédiát követő reggelen olvassa az egyik országos napilap tudósítását a végzetes összetűzésről (a fővárosi hiénák megelőzték őket, helyieket). Aznap délután adta ki az útját az a gyönyörű, fekete hajú nő, aki miatt nem vállalkozott az óceánjáró közönségének zenei szórakoztatására, s aki, következésképpen, elindította az újságírói pályán. Ezt olvasta azon a reggelen:

 

Halálra vertek egy családapát – Lincselésig fajuló önbíráskodás egy alföldi kisvárosban

 

Agyonverték vasárnap délután azt a 40 éves családapát, aki előzőleg az utcán pofon vágott egy tízéves kisfiút. A megyei rendőr-főkapitányság sajtóreferense tudósítónknak elmondta, a felpofozott gyerek az első információk szerint olyannyira könnyű sérüléseket szenvedett, hogy semmiféle külsérelmi nyomot nem tudott rajta megállapítani az orvos szakértő.

Egyéb forrásból megtudtuk, a középkorú férfi a kisvárosban vendégeskedő gyermekeivel indult a helyközi buszmegálló irányába, amikor a kisebb incidens bekövetkezett. Részletek egyelőre nem ismertek, annyit tudni csupán, hogy a férfi valamiért megütött egy mellette elhaladó kisfiút a gyalogjárdán. A gyermek zokogva rohant be a közeli vendéglátó ipari egységbe, hogy elpanaszolja az őt ért sérelmet, mire az ott italozó rokonai felbőszülten tódultak az utcára, felelősségre vonták a családapát, aztán agyba-főbe verték. Olyan súlyosan bántalmazták, hogy belehalt sérüléseibe. Információink szerint a történtek idején az áldozattal tartózkodott két kiskorú gyermeke is.

A rendőrség megkezdte a vizsgálatot, tegnap estig több gyanúsítottat is kihallgattak, akiknek köre valószínűleg bővülni fog.

 

Cs. Szabó, az újsággal a kezében, valahogy megérezte, hogy köze lesz még ehhez az ügyhöz, ezért figyelmesen elolvasott mindent, amit „kollégái” összeírtak az esetről. Az olvasottak jelentékeny hányadára szóról szóra emlékezett később is (mindig kitűnő memóriája volt).

 

A meglincselt férfi a lányai életét féltette

 

Az MTV tudósítása szerint a földön fekvő férfi kérlelte a rá támadókat, hogy a lányait ne bántsák. A 9 és 7 éves lány egy közeli házba menekült. A televízió szerint a két lány sértetlen, de sokkos állapotban vannak.

 

Hiába próbálták megállítani a lincselést

Tudósítónk jelentése a tragédiáról

 

  Szemtanúk szerint a feldühödött hozzátartozók nem bántották volna a férfit, ha azonnal bocsánatot kér tettéért, vagyis megköveti azt a gyereket, akit megütött. A későbbi áldozat azonban bizonygatni kezdte, hogy a pofont nem kötekedésképpen keverte le, hanem azért, mert a vele szembe jövő kisfiú szemtelenkedett. Egyesek azt állítják, hogy a gyermek belecsípett a férfi kisebbik lányának karjába. A tízéves kisfiú bátyja, valamint más rokonai azonban nem hitték, hogy a gyerek ilyenre vetemedett volna és úgy érezték, joggal vesznek elégtételt a családjukat ért sérelemért. Az egyik szomszéd lapunknak azt mondta, hogy ebben a családban már egyszer történt ehhez hasonló tragédia. Akkor a most konfliktushelyzetet teremtő kisgyermek testvérét alázta meg állítólag az iskola egyik pedagógusa, akinek ezután másnap reggel eltörték a kezét, de a tettes kilétére nem derült fény sosem. Mint megtudtuk, a helyszínen pillanatok alatt összegyűlt, mintegy ötvenfős csoportosulásban volt, aki higgadtságra intette a többieket, de nem hallgattak rá.

 

– Cifra eset – hallotta Cs. Szabó a polgármester hangját, ebből megállapította, hogy egy hivatali szobában van. – Bonyolítja az ügyet, hogy az önbíráskodást végignézte az áldozat két aprócska gyermeke. Nem is beszélve arról, hogy a tettesek cigányok. Egy hétig több volt itt a rendőr meg mindenféle egyéb népek, mint égen a csillag! Jöttek virágokkal a zarándokok, jöttek a szkinhedek bosszúra szomjasan, volt bajunk elég! Aztán, mire lecsillapodtak a kedélyek, következett ez a szellem-história. És már ez is abajgat bennünket egy hete!

Csörgő Szabó Miklós úgy érezte, elérkezett az ő ideje. Összeszedte magát, megpróbált vérbeli zsurnalisztaként beszélni, ahogyan a filmekben hallotta. Igyekezett összeszedett lenni és céltudatos, bár nehezére esett levenni a tekintetét a képről, amely a polgármester irodájának falán függött. Egy ritka szép nőt ábrázolt, meztelenül, amint görög istennőként, hóna alatt egy amforával, vizet visz valahonnan valahová. Nagy nehezen elszakította a tekintetét az idomoktól. Ki kell bogoznia az esetet, emlékeztette magát, mert bár rengeteget írtak, beszéltek róla a különféle médiában, a (szokásnak megfelelően) konkrétumok alig-alig hangzottak el. Megköszörülte a torkát.

– Polgármester úr – mondta. – Szinte minden aspektusát leírták és bemutatták, elemezték és körbejárták már ennek a borzalmas tragédiának. Az elcsattanó pofont, az önbíráskodást, az apjuk erőszakos halálát végignéző gyermekeket, a vendetta-ígéreteket és -kísérleteket… Tisztában vagyok azzal, hogy mindez már a könyökén jön ki Önnek is, a városka népének is. Távol áll tőlem, hogy én is ezzel nyaggassam Önöket! Azonban ezzel a szellemmel kapcsolatosan még nem cikkeztek az újságok, nem készített riportot a televízió, nem recsegi a rádió az autósok fülébe minden órában. Egy szó mint száz, ez még szűz terület. Ugyanakkor ez érdekli az embereket…

– Engem meg az érdekel, hogy legyen már vége ennek az egész hülye históriának! – fakadt ki Wenner Géza. – Miért nem érdekli az embereket, hogy mit küszködünk itt? Ötven éve ez egy virágzó nagyközség volt, még húsz éve is adott kenyeret mindenkinek. Ma egy lepukkant kisváros. Ilyen az élet, egye fene… Szétverték a téeszt, a gépeket szarér’-húgyér’ eladták, illetve megvették az elvtársak, az egy varrodát megvásárolta valami belga cég, üzemeltette két évig, aztán bezárta. Nincs itt semmi, és hiába próbálunk idecsábítani bárkit, bármit… Túl rosszak az utak, túl tanulatlanok az emberek. A mezőgazdaságból se lehet már élni, néhány gazemberé minden valamirevaló földterület. Ez miért nem érdekel senkit? Maga is tudja, én is tudom a választ. Mert tipikus történet. Ezerszer hallott, jól ismert, százszor megunt. Eh! Írja meg a szellemet, nem bánom, de, ha kérhetem, ne úgy írja meg, ahogy a főnökei szeretnék! Ne írjon sejtelmesen, ne írjon kecsegtetőn! Írja úgy, ahogy van. Tudniillik ez egy cirkusz. Semmi több!

Cs. Szabó megnyalta a szája szélét, és hallgatott egy darabig. Képtelen volt válaszolni, képtelen volt tovább játszani a magabiztos publicista szerepét. Egyfelől azért, mert sem újságíró, sem színész nem volt, pusztán muzsikus (bárzenész), másrészről bizonyosan azért is, mert meglepték a polgármester őszinte, félreérthetetlen szavai. Meg kellett állapítania magában, hogy ez az ember nem hülye, pedig hajlamos volt feltételezni, hogy egy ilyen Isten háta mögötti, elfeledett, leépült kisváros első embere csak valamiféle címeres ökör lehet. Nem tudta, miként reagáljon, próbálta hát húzni az időt, köhögött, feszengett, vakarózott. Szorult helyzetéből Bíber Helga szabadította ki azáltal, hogy kopogott, majd ugyanazzal a lendülettel rájuk is nyitott, tálcán kávét hozott, kitöltötte, kimérten egészségükre kívánta, azzal távozott. Ez a kis közjáték ugyan nem hozta meg Cs. Szabó önbizalmát, de menekülési útvonalat azért kínált.

– Remek ez a kávé, polgármester úr! Egyenesen kiváló! Cserébe igyekezni fogok – beszélt a kávéját kavargatva –, Isten bizony, igyekezni fogok! Ragaszkodom majd a tényekhez, ne aggódjon!

– Akkor jó – bólintott Wenner Géza. – Ha így, akkor rendben van! Mert tudnia kell, hogy ez csak afféle cigány marhaság, ez a visszajáró szellem. Ezt, persze, nem írhatja meg így, ebben a formában. Ezt ezekkel a szavakkal csak négyszemközt mondtam. Ha mégis megírja, elterjesztem, hogy az iskola kerítésénél pisált. Vagy nem is pisált, csak kedvtelésből mutogatta a farkát a serdületlen lányoknak. Mindenki hinni fog nekem, mert kétosztálynyi leánygyermek és egy tucat pedagógus igazolja majd a szavaimat.

A polgármester mindezt szenvtelen hangon közölte, mintegy tárgyilagosan. Cs. Szabó azonnal megértette, hogy ennek az embernek végképp elege van ebből a kacifántos, kellemetlen kázusból, túl akar már lépni az egészen, és a háta közepére kívánja a nyilvánosságot és a firkászokat.

– Világos – nyugtatta meg Wenner Gézát. – Nem is tartanám fel tovább a polgármester urat...

– Helyes. Ha szüksége van valamire, szóljon Helgának, ő segít. Rajta keresztül én segítek – a polgármester felemelkedett, kezet nyújtott. Cs. Szabó Miklós megrázta a petyhüdt, nedves kezet, elköszönt, és a dolgára eredt.

Úgy határozott, nem hagy időt magának a település első emberének szavain rágódni, inkább munkához lát, elvégre két nap múlva, szombaton, riportot kell írnia! Először is, döntötte el magában, miközben kilépett a polgármesteri hivatal kapuján, először is végigjárja a tragédia színtereit. Elsőként a tetthelyet szemléli meg alaposan, amely a távolsági buszmegállótól pár lépésre fekszik. A buszmegállóhoz lépkedett tehát serényen, amely úgy ötven méterre lehetett az önkormányzat épületétől. Mintha csak egy járókelő volna, aki megnézte a kihelyezett táblán, milyen időközönként indulnak a járatok: megállapította, hogy nem valami sok, mindösszesen öt indul naponta (egy hajnalban, egy reggel, egy délelőtt, egy délután, egy este). Ahogy szemlélődött, s próbálta kiverni a fejéből a polgármesternél tett látogatást, beszélgetésre lett figyelmes.

Két asszonyszemély közt folyt a diskurzus, egyik úgy ötven, a másik hetvenéves lehetett.

– Mit jelent az, hogy szadista? – kérdezte az idősebb a fiatalabbat. – Te tudod azt?

A fiatalabb zavartan mosolygott. Cs. Szabó tudta, hogy ő okozza a zavart a jelenlétével, azzal, hogy hallja minden szavukat.

– Csúnyát jelent, igaz-e? – firtatta tovább makacsul a kérdező.

– Csúnyát bizony, nagyon csúnyát – hagyta rá a másik.

– De mit? Nagyon rondát? Valami gusztustalant?

– Nagyon rondát! – helyeselt a fiatalabb, ám közben irult-pirult, mert meggyőződése szerint valami felháborítóan, szemérmetlenül otromba szó az a „szadista”, amit szégyellni kell, ha kicsúszik az ember száján. Csörgő Szabó Miklós tisztában volt azzal, hogy az asszony körülbelül ennyit tudhat a szó értelméről, ennyit is rosszul, ugyanis hiába nyaggatta tovább az öregebbik hölgy, nem árulta el neki, mi is pontosan a szó jelentése. Nem mondta, hogy szadista annyi, mint kegyetlen ember, aki élvezi, ha mást gyötörhet. Nem mondta, mivel fogalma sem volt erről. Cs. Szabó kicsit kényelmetlenül érezte magát, de nem állt odébb, úgy tett, mintha maga is buszra várakozna – és fülelt.

– Gondolom én, hogy rondát – sápítozott tovább az öregebbik nőszemély. – Úgy két hete hallottam, egy ember mondta az asszonyának. Az asszony dicsért valakit, hogy milyen rendes ember, a férje meg erre aszonta, hogy az nem olyan rendes mégse, mert egy szadista. Gondolom, az igen ronda dolog lehet! Az, úgy-e?

– Az, az, nagyon csúnya – hagyta rá a másik, közben sandán Cs. Szabó felé pillogott. Nyilvánvalóan cefetül kínlódott, módfelett kényelmetlenül érezhette magát.

– Ilyen világ van – panaszolta a szadisták titkait kutató fehérnép. – Ilyeneket mondanak egymásnak az emberek. Múltkor hallottam, hogy a telefonban is aszonta egyik fiatal a másiknak, hogy aszongya, szadista…

Arra már nem derült fény, honnan tudta, hogy a fiatal telefonáló egy másik fiatalt illetett ilyen jelzővel, mert beállt a busz, és a dialógus a járművön folytatódott, ha félbe nem szakadt. Ami bizonyos, hogy Cs. Szabó már nem hallgathatta tovább. Megvárta, míg a délelőtti autóbusz kikanyarodik a buszöbölből, aztán zsebre dugta a kezét, körbejárta kicsit az utcaszakaszt, ahol a lincselés történhetett két hónappal korábban, aztán betért a megállóhoz legközelebb fekvő kocsmába. Éppen abba, ahonnan a tettesek kitódultak azon a napon.

A kocsmában félhomály uralkodott, és áporodott szag nehezítette el a levegőt. Tipikus elegyet alkotott a dohányfüst, a kommersz alkohol, a pancsolt borok és az emberi kipárolgások nehéz bűze. Cs. Szabónak újfent eszébe ötlött Mátészalka, abban a kricsmiben volt hasonló az „ájer”, ahol a tablettából kavartatták vele a fröccsöt. A pulthoz lépett, kávét kért és egy fél rumot. A himlőhelyes arcú, fülbevalós pultos kiöntötte a gyanús színű löttyöt egy vastag falú, régimódi feles pohárba, Cs. Szabó elé tolta.

– Hány cukorral a kávé? – érdeklődött.

– Egyet kérek – mondta Csörgő Szabó Miklós, és felhajtotta a rumot. Azonnal összerántotta a gigáját a szörnyű ízű ital, amely nyomokban sem emlékeztetett rumra. Gyakorlott mozdulattal megfogta a hányást, visszakoppintotta a poharat a pultra, közben emberfeletti erőfeszítéssel igyekezett megakadályozni, hogy könnybe lábadjon a szeme.

– Hab vagy tejszín? – tudakolta a pultos.

– Tejszínt kérnék – harákolta Cs. Szabó.

– Jó az anyag – állapította meg a pultos somolyogva, közben vendége elé tolta a kávét.

– Nem mondom – köhintett Csörgő Szabó. – Köszönöm.

– Más?

– Köszönöm, ennyi.

– Öt tíz. Százas a kávé, négy tíz a rum.

Cs. Szabó Miklós a pultra számolt ötszázötven forintot, megköszönte újra a vendéglátást.

– Köszi! A busszal? – söpörte be a pénzt a pultos.

– Nem, korábban érkeztem.

– Kocsival?

– Igen.

– Jó szarok az utak, mi?

– Enyhén szólva.

– Ja – horkantott a pultos, majd, mint aki jól végezte dolgát, egy gyanús színű ronggyal törölgetni kezdte a pultot.

Cs. Szabó kényelmesen kavargatta a kávéját, szétnézett az italmérésben. Mintegy az egyharmadát a hatalmas pult foglalta el a téglalap alakú helyiségnek, az egyik sarokban, a fal mellett nyerőautomaták álltak (három), a másikban darts. Hat asztal és körülöttük a négy-négy szék szolgálta az italozók kényelmét, három könyöklő a sietős fogyasztókat várta. A pult mellett a mellékhelyiségek ajtajai: férfi, női. Igazi szocreál csehó, vélekedett Csörgő Szabó Miklós a kávéját hörpölgetve. Semmi különös, semmi egyedi. Zenészként számos vendéglőben, ilyen-olyan lebujban lépett már föl, szerteágazó tapasztalatokkal rendelkezett ezen a téren, jóllehet többnyire városiakkal. Sőt, kizárólag városiakkal. Muzsikált már olyan intézményben, ami ennél is lepukkantabb képet mutatott, ez nem is zavarta volna, azonban a már-már tapintható reménytelenség annál jobban kedvét szegte. Hogyan tud itt kérdezősködni, miféle információkat gyűjthet be ezen a deprimált helyen, elképzelni sem tudta. A kávé is pocsék volt, savanyú ízt hagyott maga után a szájában. Úgy döntött, nem kertel, nem tudta ugyanis elképzelni, hogy a lelki finomságokra sokat adnának ebben az ivóban. Először kért egy Arany Ászokot (abból indult ki, azt csak nem hamisítják), majd nekiszegezte a pultosnak a kérdést:

– Itt ittak két hónapja a lincselők, ugye, mielőtt a baj megtörtént?

A pultos nem jött zavarba.

– Itt. Meg vagy egy tucat másik ember. Sokan járnak ide, ráérnek. A hirig után vagy másfél hónapig alig győztük mesélni a tévéseknek, rádiósoknak, újságíróknak, mi történt.

– Mi történt?

– Egyszer csak bejött a Patrik gyerek, bömbölt, mint akinek satuba fogták a fütyülőjét, alig értettük, mit karattyol. Amúgy is nehéz érteni, amit mond, mert a fogai már rohadtan gyüttek elő a szájában, akkor meg még nehezebb volt. Aszonta, megverte egy bácsi. Erre a Rafaelek felugrottak, kirohantak az utcára. Mi itten ennyit láttunk, ennyit tanúsíthatunk. Ami kinn folyik az utcán, azt nem láthassuk innen bentről.

– Részegek voltak?

– A Rafaelek? Amennyire szoktak. Semmi különös.

– Kik ezek a Rafaelek?

– Rafael Guszti meg a fia, a Kisguszti, meg a veje, a Lóbál. Mind a három benn van a kaptárba’ azóta.

– Romák?

– Hát. Énnekem nem volt velük bajom soha, az adósságaikat is mindig rendezték, általában időben. De szerettek verekedni, ha arról volt szó, azt tudom. Érzékenyek voltak, nem volt tanácsos beszólni nekik.

– A Patrik a Kisguszti fia?

– Nem. A Lóbálé, annak a felesége a Tündike, a Guszti lánya. Elmondtuk ezt már mindenkinek, aki kérdezte.

– Ne haragudjon, nem akarom feltartani.

– Nem haragszom, tartson fel, ha tetszik.

– Arról hallott, hogy az utóbbi időben a Rafaeléknél megjelent a meglincselt férfi szelleme?

– Beszélik. A Guszti felesége látta először, aztán még vagy százan. Hülyeség, ezek mindig látnak szellemet, hetente ötöt-hatot, pláne a Guszti neje. Maga is újságíró tán?

– Olyasmi. Köszönöm!

– Megírhatja, hogy Kiss Dávidnak hívnak, ez a kocsma meg a Borharapó. Fényképezhet is, ha kívánja.

– Feltétlenül megírom!

– Ha akarja, felőlem!

Cs. Szabó újra fizetett, azzal elköszönt. Az utcára kilépve szinte vakította a tavaszi napfény. Mélyeket lélegzett, mert úgy érezte, szédül egy kicsit.

– Nem éhes? – hallotta a háta mögül. Megfordult, Bíber Helgával találta magát szemközt. Meglepődött, nem is tudott szólni hirtelen.

– Gondoltam, éhes. A hivatalból láttam, hová megy, a polgármester úr meghagyta, hogy figyeljek a kényelmére.

– Köszönöm, nagyon kedves. Tud ajánlani valamit?

– Odaszóltam az iskola menzájára, mehet enni. Utána jöjjön be hozzám – az utolsó szavakat már visszafordulva vetette oda Cs. Szabó Miklósnak, aki nem értette az egészet, de elindult az iskola felé. Alapvetően kutyául érezte magát, a tavasz mégis eltöltötte valamiféle meghatározhatatlan, kellemes érzéssel. Jólesett sétálni ebben a romladozó házaktól tarka helységben. Belemerült gondolataiba, a fekete hajú lány képe merült föl belőle, de ezúttal nem rántotta görcsbe, hanem békésen lebegett valahol a gyomra tájékán. Egészen elandalodott.

– Maga valami hülye újságtól gyütt? – állt elé egy hajlott hátú vénember.

– Igen – hebegte Cs. Szabó Miklós.

– No, írja meg, hogy kössék föl azokat a geciket! – toppantott harciasan az öreg. – A Guszti egy nagypofájú seggfej, a fia meg egy kötözködő vadállat, az a szadista Lóbál meg egy undorító féreg. Én elmondtam minden újságírónak, hogy mér’ híjják Lóbálnak, oszt egyik se írta meg, hogy azé’, mert amikor bebaszik istenesen, kilógatja azt a nagy faszát a sliccén, terpeszben megy, oszt lóbálja! Az a kis takonypóc Patrik gyerek meg nem egy pofont érdemelt vóna, hanem egy jó alapos verést, ahogy meg is kapta már sokszor, de, úgy látszik, nem elégszer! Ha másér’ nem, hát azé’ önmagában agyon kék csapni, mert ott szarik, ahol rágyün, nem néz az se Istent, se embert! A bátyja meg fölakadt szemmel veri a farkát fényes nappal a játszótér sarkán! Az anyja kurva istenit! Írja csak meg, hogy ilyenek ezek!

– Megírom, megírom – habogta Csörgő Szabó Miklós elhűlve. – Majd megírom, hogy milyenek az itteni népek…

– Azé’! – toppantott ismét a kisöreg, majd felkapott rozoga, rozsdaette kerékpárjára és tovanyikorgott.

Cs. Szabó Miklós hosszan bámult utána, fülében csengett a „szadista” szó. Egészen addig nézett a fröcsögő vénember után, míg az be nem fordult egy utcasarkon. Ahogy eltűnt a szemei elől, azonnal megtámadta a tavasz. A fekete hajú lányt látta maga előtt meztelenül, kínzón sajogni kezdett az ágyéka, úgyhogy jobbnak látta betérni az iskolai menzára. A menza az iskola épülete mellett állt, a tanintézet épületével fedett folyosó kötötte össze, de az utcáról is be lehetett menni. Csörgő Szabó Miklós ezt a módját választotta a bejutásnak, s meg sem lepődött, mikor már vártak rá, egy asztalhoz vezették, leültették, majd tálcán elébe helyezték az ebédet: csontlevest és székelykáposztát meg egy kosár kenyeret. Mielőtt nekilátott volna, körülnézett. A menza csaknem üres volt. Két asztalnál ücsörgött néhány gyerek és egy tanár egy harmadiknál. Lemosható olajfestékkel festették ki a terem falát úgy másfél méter magasságig, onnan meszelték. A meszelést foltok éktelenítették el. Az ételt alumínium tálcán hozták, alpakka hatású evőeszközöket adtak hozzá, mosogatólé-szag terjengett a levegőben. Cs. Szabó kanalazni kezdte a levest, mikor egy sudár termetű fiatal nő lépett a menzára, tálcát fogott, eszcájgot rakott rá, az ablakhoz lépett, elvette a levest és a másodikfélét, majd megfordulván körülnézett, hová üljön. Odabiccentett a gyerekeknek és a tanárnak, aztán határozott léptekkel Csörgő Szabó Miklós asztala felé vette az irányt. Cs. Szabó szíve megdobbant, ismét dühöngeni kezdtek benn a hormonok, miként néhány perccel korábban, az utcán.

– Leülhetek? – kérdezte a fiatal nő.

– Parancsoljon – válaszolt Cs. Szabó Miklós.

– Telek Andrea – mutatkozott be a nő. – Magyart tanítok.

– Csörgő Szabó Miklós. Örülök.

– A lincselés miatt van itt – jegyezte meg Telek Andrea.

– Nem egészen – helyesbített Cs. Szabó Miklós. – Pontosan a szellemjárás miatt. A lincselés már lecsengett. Ne haragudjon, hogy így mondom, de nekem is ezt mondta a szerkesztőm.

– Semmi baj. Tudom, hogy megy. Látom a tévében. Bármely hír egy-két hétig hír.

– Jól látja. De azért próbálok tájékozódni az egész ügyről, hogy tudjam, hova kell beleillesztenem a szellemet.

– Valószínűleg Rafael Guszti feleségének a fejébe – mosolyodott el Telek Andrea. – Nagy fantáziával bír az öregasszony. Bár még nem is öreg, nem lehet több negyvenöt évesnél, de a cigányok hamarabb öregszenek. A rossz körülmények miatt.

– Ez nyilvánvaló. Sok cigány él a faluban?

– Kisváros. De igen. A felnőtt lakosságnak olyan tíz százaléka lehet, a gyerekeknek harminc – közölte a tanárnő.

– Tipikus – hümmögött Csörgő Szabó.

– Úgy gondolja, hogy Rafaelék reakciója is tipikus volt? – kérdezte élesen Telek Andrea.

– Még nem tudom, mit gondoljak – felelte óvatosan Cs. Szabó Miklós.

A tanárnő sokáig nem beszélt. Finom mozdulatokkal evett, kecsesen emelte a szájához a kanalat, s mikor végzett, szinte gyöngéden tolta odébb a levesestányért; szelíden húzta maga elé a székelykáposztát, a villát úgy tartotta, ahogyan, a férfi elképzelése szerint, egy született hercegnő tartja, a kenyeret nem harapta, hanem törte. Cs. Szabó mindig megőrült az ilyen apróságokért, az efféle keresetlen, természetes eleganciáért. Telek Andrea mozdulatai és a településen dorbézoló vigasztaló, bátorító, színes tavasz nyugtalanították, ugyanakkor kellemesen bizsergették. Figyelte a nőt. Telek Andrea lassan evett, tekintete időről időre elrévedt, a nyakán kidagadt egy ér – talán éppen az, amelyik kilenc óra múlva majd megpattan a fojtogató drótkötél szorításában.

– Tudja, én tanítom Patrik bátyját – szólalt meg Telek Andrea. – Látom, mit kell kiállnia. Nemcsak a magyar gyerekek, de a cigányok is csúfolják, mert neki sincsenek rendben a fogai, ezért nehezen érthető, ahogy beszél. Ügyetlen is, szánni valóan, végtelenül ügyetlen, akárcsak az öccse. Az anyjuknak valami vitaminhiánya lehet, ezért a fogaik már eleve feketén, rossz állapotban bújtak elő az ínyükből, ez fáj is, és nem is esztétikus, nem is beszélve arról, hogy beszédhibát okoz. Az ügyetlenség is genetikailag lehet kódolva beléjük. Nincs nap, amikor ne aláznák meg őket. Az apjuk, János sok gyereket és néhány felnőttet is elvert már emiatt, de hasztalan – a tanárnő hirtelen elhallgatott, egy pillanatra zavarba jött, de néhány másodperc alatt úrrá lett a helyzeten:

– Ne értsen félre, nem gondolom azt, hogy az erőszak megoldás volna, pusztán annyit gondolok, hogy szép számmal találhatunk enyhítő körülményeket.

– A Jánost hívják Lóbálnak? – tette fel a kérdést gyorsan Csörgő Szabó Miklós, hogy elterelje Telek Andrea figyelmét iménti zavaráról.

A nő alig észrevehetően elpirult.

– Igen. Nem rossz ember az egyébként, amikor van munkája, nem iszik. Csakhogy alig akad munkája.

– Mit dolgozik? – vetette közbe Csörgő Szabó Miklós.

– Mikor mit. Bejártak a városba trógerolni, vásároztak egy időben. Egy szó mint száz, csak azt akarom mondani, hogy ne ítélje el őket. Elegük lett a megaláztatásból. Patrikot sokat bántották, bántják most is, mert viselkedészavarai vannak…

– Például, hogy az utcán végzi el a szükségét, igaz? – akasztotta meg újra Csörgő Szabó Miklós a tanárnőt.

– Igen. Például ez. Ő és még vagy tucatnyi gyerek, köztük szép számmal elszegényedett, lecsúszott magyar családok gyerekei művelik ezt ebben a városban. Sportot űznek belőle, afféle virtuskodásról van szó, semmi többről. Patrikot, igaz, többször csípik nyakon, mint a többit, mert ügyetlen a szerencsétlen, tudja, említettem már. Nem tud elég gyorsan szaladni. Szóval vegye figyelembe ezeket a tényeket is, mikor riportot ír. A nyomort, a megalázottságot ne felejtse el! – kérte Telek Andrea, s közben sietősen felállt, hogy visszavigye a tálcáját.

– Órám lesz, mennem kell – mentegetőzött.

– Figyelembe fogom venni – szólt utána Cs. Szabó. – Ne aggódjon! Viszlát!

Alighogy ezt kimondta, eszébe ötlött az eltört karú tanár esete, amiről valamelyik sajtóorgánum beszámolt, de már nem tudta megkérdezni Telek Andreát a történetről. Szomorúan vette tudomásul, hogy a nő távozott, bár tisztában volt azzal, hogy nemsokára felteheti kérdését az igazgatónőnek, akivel szándékában állt találkozni. Mégis úgy érezte, a magyartanárnő adekvátabb válasszal szolgálhat bárki másnál. Bármilyen kérdésre.

Befejezte az ebédet, ivott két pohár vizet, megköszönte a vendéglátást a konyhásoknak, és az igazgatói iroda holléte felől tudakozódott. Útbaigazították, kimerítő részletességgel magyarázták el, miként jut át az iskolaépületbe, merre fordul a folyosón, míg el nem éri a keresett ajtót.

Csörgő Szabó Miklós bekopogott, s a szabad jelzésre belépett. Az irodában álló koloniál íróasztal mögött ötven fölött járó, döbbenetesen elhízott asszony terpeszkedett.

– Jó napot. Csörgő Szabó.

– Üdvözlöm – az irdatlan termetű nőhöz furcsán bársonyos zengésű, simogatóan nőies hang tartozott. – Foglaljon helyet. Hornyákné vagyok.

Csörgő Szabó Miklós leült az egyik fotelbe, szemben az igazgatónővel.

– Nem akarom sokáig rabolni az idejét – kezdte.

– Annak örülök – mosolyodott el Hornyákné. – Tenger dolgom van. Nem érdekli, kinél jártak vendégségben a lincselés áldozatának gyermekei?

– Nem érdekel – válaszolta őszintén és nyíltan Cs. Szabó. – A lincselés áldozatairól már megírta és megmutatta a média mindazon a szívszorító ismereteket, melyeket jónak látott. Engem más érdekel.

A visszajáró szellem kell, hogy érdekeljen – hivatalosan miatta küldtek, tette hozzá magában. Istenigazából már egyre inkább azok is izgatnak, akikhez visszajár. Valamint azok, akik lehetővé tették ezt a visszajárást a derék kísértetnek, s akik, érzésem szerint, szintén áldozatai az egész csúfságnak. Hangosan azonban inkább az alant következő szavakat formálta:

– Tulajdonképpen egy kérdésem lenne csupán.

Hornyákné belemélyedt az előtte heverő papírokba, sóhajtozott, és az orra tövét vakarta. Cs. Szabóról tudomást sem vett percekig. Végül hirtelen felemelte a fejét, és kérdőn, egyben sürgetőn tekintett rá.

– Volt az a szerencsétlen történet, mikor eltörték a kezét az egyik pedagógusnak – bökte ki Cs. Szabó. – Azt suttogják, Rafaelék tették...

– Itt nem suttognak semmit, vagy amit suttognak, az ostobaság – csattant fel az igazgatónő. – A kolléganőm elesett biciklivel, és szerencsétlenségére eltörött a keze. Ennyi történt.

– Megtudhatnám, ki volt ez a kolléga?

– Nem – utasította el a kérést gondolkodás nélkül Hornyákné. – Minek zaklatná, és irkálna össze róla butaságokat? Nincs semmiféle csonttörés, pláne nincs több erőszak! Ezek a Rafaelek szadista alakok, de nem jó mindent rájuk kenni. Kicsámcsoghatták már magukat, hagyják abba!

Cs. Szabónak ennyi elég volt. Felállt, kezet nyújtott a drabális nőszemélynek.

– Köszönöm az együttműködést. A viszontlátásra!

Az igazgatónő fel sem állt, csak búgott valami köszönésfélét, és megszorította a felé nyújtott kezet. Ezekután Cs. Szabó szinte menekült az iskolából, s közben újra a „szadista” szó zakatolt a fejében. Miért botlik folyton ebbe? Abban sem volt biztos, hogy pontosan ismerik a jelentését…

Meglepetésére, ahogy kilépett az iskola kapuján, Bíber Helgába botlott.

– Gondoltuk, nehéz lehet magának egyedül, helyismeret nélkül – mondta a nő köszönés helyett. – Segíteni jöttem. Hova megy innen?

– Kinek törték el a karját Rafaelék? Melyik tanárnak? – kérdezte Cs. Szabó dühösen. Felbőszítette, hogy ez a titkárnőcske kémkedik utána, a nyomában lohol, és nem hagyja elmélkedni, pedig volna miről…

– Annak a Telek lánynak – válaszolt Bíber Helga ártatlanul.

Csörgő Szabó Miklós hökkenten hallgatott.

– Telek Andreának?

– Annak – erősítette meg saját szavait Bíber Helga

Cs. Szabó széttárta a karjait.

– Hornyákné igazgató asszony szerint baleset volt.

– Az sincs kizárva – vonta meg a vállát a titkárnő. – Hova megy mostan?

Cs. Szabó Miklós mérgesen legyintett.

– Honnan tudjam? Mit bánom én ezt az egész szarságot!?!

Mindent lehet tudni, és mégse lehet tudni semmit, gondolta Csörgő Szabó Miklós. Csupa sztereotípiába futok bele, csupa tipikus reakcióval találom magam szemben. Tipikus erőfitogtatás, tipikus közöny, tipikus gyűlölet, tipikus szociális érzékenység és tipikus védelme a mundérnak, füstölgött magában, közben a cipője orrával rugdosta a járdaszegélyt.

– Kapják be! – kiáltott fel egyszer csak, minden átmenet nélkül. – Beszélni akarok azokkal, akik látták a meglincselt pacák szellemét!

– Az összes cigány látta – mondta Bíber Helga. – Ha elmegy a Zöld Ászba, a főutca elejére, megtalálja Rafael Guszti feleségét és a lányát, a János asszonyát, ilyentájt, mivel jobb dolguk nincs, ott szoktak üldögélni. Azok látták először. Mióta az önbíráskodás megesett, a Guszti családja nem jár a Borharapóba, csak a Zöld Ászba. Meg másokat is talál ott, akik látták, ha érdekli…

– Ez esetben elmegyek a Zöld Ászba – határozott Csörgő Szabó Miklós. – Maga hová megy?

– Anyám megfőzi a fácánt vacsorára. Most háromnegyed kettő van, hat órakor vacsora.

Bíber Helga ennyit látott jónak elmondani a botcsinálta újságírónak, mielőtt hátat fordított neki, és visszasétált a polgármesteri hivatalba. Csörgő Szabó a fejét ingatta. Nem értette, minek töri magát. Tiszta sor, hogy mi történt: a Rafaeleknek tele lett a tökük azzal, hogy mindenki az ő ivadékaikon köszörüli a nyelvét, hogy tettlegesen is bántalmazzák olykor a kölyköket vadidegenek, hogy nem haladnak sehová, akárhogy is próbálkoznak, hogy nyomorognak, hogy szívás az élet. A meglincselt férfi pedig rosszkor volt rossz helyen. Van ilyen. Borzalmas, tragikus, iszonytató, de előfordul. Szörnyűség, hogy a lányai végignézték, ahogy kitapossák belőle az életet, de ez nem a Rafaelek kíméletlenségét bizonyítja, csak annyit bizonyít, hogy…

– Nem bizonyít ez semmit – dünnyögte Csörgő Szabó Miklós.

Ami érdekelte volna, az Telek Andrea. Érdekelte volna egyrészt: mint nő (felettébb), és érdekelte a története (kicsit kevésbé). Vajon tényleg eltörték a kezét, és ezzel a fene nagy szociális érzékenységgel, túláradó empátiával csak a bosszúszomjas gyűlöletét palástolja? Nyilván erről van szó. Csörgő Szabó Miklós nem akarta túlbonyolítani a dolgokat, elég bonyolultak azok maguktól is. Elhatározta, hogy felkeresi a Zöld Ászt, megiszik néhány italt a romákkal, megtudakolja tőlük, mi a csuda van azzal a szellemmel, aztán megkeresi Telek Andreát, és (ha lehetséges) meghívja fácánlevest vacsorázni. Bíber Helgát meg magasról szarja le a polgármesterével együtt. Holnap még alibizik egy kicsit, aztán hazapályázik. Megírja az anyagot, jó gúnyosan, vitriolosan, de kulturált, európai, toleráns módon, ahogy elvárják egy művelt, nyugati tollnoktól. Kit érdekel a valóság, a finomságok, a rezdülések, a kauzalitás? Ekkor Csörgő Szabó Miklós, nyolc órával a halálát megelőzően, megálljt parancsolt magának. Érezte, hogy hamis. Tisztán érezte, hogy szerepet játszik. Végül megállapodott abban, hogy holnapig ellébecol, utána csuklógyakorlatként, közhelyes frázisokkal, némi misztikával fűszerezve összeüt egy riportot, és mindenki elégedett lesz és boldog. Amennyire ez lehetséges.

Elindult a Zöld Ászba. Sétált az utcán, akár egy turista. Engedte, hogy át- meg átjárja minden porcikáját a tavasz, a zsongító, szédítő évszak. Valahonnan mélyről felmerült belőle a kép, amikor gimnazistaként az alma mater lépcsőjét róva a fizikatanár mellé ér, megszólítja, érdeklődik hogyléte felől, s mikor ő azt feleli, jól érzi magát a bőrében, ezt a viccesnek szánt megjegyzést teszi:

– Hát, igen. Tavasz van, ahány fűszál, annyi fasz áll.

Emlékezett a megrökönyödésre és az cinkosság örömére, amit ez a foghegyről, bajusz alatt somolyogva odavetett két mondat okozott. A büszkeségre. Az emberszámra. Emberszámba venni. Lám, ennyit jelent. Egy vicces szójáték üzenhet komázást, üzenheti azt, hogy emberszámba veszik… Csörgő Szabó Miklós értette a Rafaeleket. Őket nem vették emberszámba. A Patrik gyereket verték, megvetették. Elszakadt a cérna, semmi többről nincs itt szó. A cigányságuk ebben nem játszik szerepet, sokkal inkább az emberi méltóságukon esett csorba. Emberi mivoltuk folyamatos megkérdőjelezése. A cigányságuk legfeljebb felerősíti az efölötti keserűségüket, a megalázottságukat. Az évszázados lenézettség a génjeikbe ivódott, önérzetesebbé, sértődékenyebbé változtatta őket…

– Állj! – szűrte a fogai közt. – Nem kell megérteni, nem kell balfék módjára elérzékenyülni...! Tényszerűen kell tálalni, úgy mindig hamis.

Mire idáig jutott, elérkezett a Zöld Ászhoz, be is nyitott azon nyomban. Szinte ugyanolyan helyen találta magát, amilyen a Borharapó volt. Annyi különbséggel, hogy itt rexasztalt és csocsót is elhelyeztek, valamivel talán az alapterülete is nagyobb lehetett. Húsz-huszonöt vendég ült az asztaloknál, illetőleg támasztotta a pultot, nagyjából az ötöde roma származású. A pultos itt nem férfi, hanem fiatal lány, tincsenként festett hajjal, füleiben egyenként öt-hat fülbevalóval, orrában, szemöldökében, felső ajkában piercinggel.

– Mit adhatok? – fordult Cs. Szabó felé a megvasalt lány.

– Egy Arany Ászokot kérnék és egy vodkát – sorolta Cs. Szabó, reménykedve, hogy a vodkát nem lehet annyira elbaltázni, mint a rumot. Mire a gondolat végére ért, előtte állt a rendelés. Kérdőn nézett a lányra.

– Háromszáz kereken – mondta, Cs. Szabó fizetett. Lehúzta a vodkát. Tévedett. El lehet. Olyan íze volt, mint a százszázalékos alkoholnak. Gyorsan kortyolt rá a sörből, aztán körbevizslatott a helyiségben. A nyerő automata mellett meglátta a szintetizátort. Hevesen dobogni kezdett a szíve, egy pillanatra megfeledkezett magáról és, akár a gyerek a kedvenc, rég nem látott játékához, a hangszerhez ügetett, bekapcsolta azt is, az erősítőt is, gyengéden végigfuttatta az ujjait a billentyűzeten.

– Mit csinálsz te, szép tezsvérem? – hallotta valahonnan a bal oldaláról, de nem foglalkozott a kérdéssel, játszani kezdett. Az ivóban először néma csönd támadt, aztán taps és fütyülés. Csörgő Szabó Miklós pedig játszotta egyik dalt a másik után, a harmadiknál néhányan már együtt énekeltek vele. 

Bő fél óráig muzsikált, s mikor abbahagyta, többen meginvitálták egy-egy italra. Ő azonban csak egy nagybajuszú, értelmes arcú cigánytól fogadta el, aki két nővel, egy idősebbel és egy ifjabbal üldögélt egy asztalnál, s mikor megkapta a sörét, melléjük telepedett.

– Jól nyomtad – dicsérte meg vendéglátója.

– Köszönöm. Eredetileg zenész vagyok.

– Mit keresel erre? Zenélni akarsz?

– Nem. Újságíró vagyok.

Az történt ekkor, amire Csörgő Szabó Miklós számított. Asztaltársai elhallgattak, és bizalmatlanul kezdték méregetni.

– Ne basszál ki velem! – fakadt ki a nagybajuszú, miután végigmérte.

– Nem ugratlak, az vagyok. Újságíró – közölte ismét Cs. Szabó Miklós.

– A férjem miatt van itt? – szólalt meg a fiatalabbik asszony.

– Igen.

– Honnan tudta, hogy mink vagyunk azok? – kérdezte a másik nő.

– Csak azt tudtam, hogy itt szoktak lenni – vonta meg a vállát Cs. Szabó. – Szerencsém volt.

– Mit akarsz? – szólt újra a férfi, a hangja ellenséges volt.

– Csak azt akarom megtudni, valóban járkálnak-e a szellemek errefelé?

– Én láttam – emelte fel a mutatóujját az öregebbik nő. – És értek hozzá. Annak a parasztnak a szelleme zaklat minket, akit a Gusztiék agyonüttek. Nem sajnálom, hogy elverték, de bánom, hogy agyonütték. Sajnálom a két szép gyereket is, de ezek az emberek ilyenek. Hirtelen haragúak.

– Megértem őket – szögezte le Csörgő Szabó. – Nem akarok önbíráskodásról meg lincselésről meg hasonló marhaságokról pofázni, csak az érdekel, mikor jött először a szellem, és mikor jár azóta. És hogy szokott-e mondani valamit.

– Először két hete gyött el – vette át a szót a fiatalabb asszony. A férfi hallgatott, zordan az asztal lapjára meredt. – Nem mond az semmit. Véres a pofája, és sír. Megpróbáltuk elűzni, de gyön újra meg újra. Folyton csak gyön. Akarja, hogy nézzük, s mi lássuk is minden nap. Este gyön, mindig este. Félek tűle, félnek a gyerekek is, Patrikka rí, Gusztika is ideges.

– Az isten ver minket – tette hozzá a másik asszony. – Én tudom, ismerem a szándékát. Adja ide a kezit!

Cs. Szabó odanyújtotta a balját. A cigányasszony a tenyerét kezdte böngészni, aztán hirtelen mozdulattal a férfi fejéhez kapott, kitépte egy hajszálát, de olyan ügyesen, hogy Cs. Szabó alig érzett valamit. Vizslatta, szaglászta a hajszálat, markába zárta, belefújt, elfordult, mormolt, hümmögött.

– Nem leszel hosszú életű – foglalta össze végül tapasztalatait Cs. Szabónak, hat és fél órával a halála előtt.

– Gyanítom, így lesz – törődött bele Cs. Szabó, de azt nem sejtette, hogy mindössze hat óra és huszonkilenc perc van hátra az életéből.

– Ne beszéljünk ilyesmiről többet, inkább zenéljél! – mordult föl ekkor a bajszos. Cs. Szabó nem vitatkozott, a szintetizátorhoz ment, és egy óra tíz percen keresztül zenélt az egyre szaporodó közönségnek. Bár munkanap volt, a kocsmák mégis tele voltak, ahogyan az utcákon is sokan lófráltak. Ezen Cs. Szabó Miklós nem lepődött meg, ismerte az úgynevezett magyar valóságot, tudta azt is, hogy ezen a vidéken különösen magas a munkanélküliség, s az sem volt előtte titok, hogy ez az életforma, a munkanélküliség életformája nem más, mint lassú, fokozatos pusztulás, amiből ritkán lehet fölépülni. Dühös lett magára, amikor ezeket gondolta, mert úgy érezte (helyesen), hogy ismét közhelyeket kántál. Helyette próbált inkább a zenére koncentrálni. Közben megivott négy-öt sört és két vodkát, de nem érezte a hatást. Gyúrta a billentyűket, énekelte a presszó rockot.

– Jól muzsikálsz – imbolygott előtte egy borostás halálfej. – Suba Bali vagyok, és én állítom, hogy szépen muzsikálsz!

Cs. Szabó megköszönte Suba Balinak a dicséretet, mivelhogy éppen szólózott, nem dalolt.

– Én értem a zenét – jelentette ki Suba Bali. – Mondják mindenfelé, hogy piszkos alkoholista vagyok, de ez nem igaz. Csak egy megtört ember vagyok, aki verseng a kefekötővel, mert nincs jobb dolga, és nincs menekvése. A nevem Suba Bali. Téged hogy hívnak?

Cs. Szabó Miklós nem tudta kielégíteni Suba Bali kíváncsiságát, egyrészt, mert éppen énekelt, másrészt, mert valaki nyakon ragadta a billegő férfiút, és odébb penderítette.

– Takaroggyá’ innen, te ratyi! Ne haragudjon, mester!

Csörgő Szabó Miklós nem haragudott, űzte tovább a mesterségét.

A muzsikálás végeztével pisilni ment, elfogyasztott még egy kávét, mialatt hevenyészve feljegyzéseket készített a jegyzetfüzetébe, majd fél hat előtt öt perccel, saját megítélése szerint tökéletesen tiszta fejjel, elszántan lépett ki újra az utcára. Határozott léptekkel, tántoríthatatlanul haladt Bíber Helga házának irányába, s mikor odaérkezett, durván bedörömbölt az ablakon. A dörömbölésre házigazdája kidugta a fejét, konstatálta, hogy a vendége verte meg az ablaküveget olyan illetlenül, és már éppen kérdésre nyitotta a száját, amikor Cs. Szabó beléfojtotta a szót.

– Merre lakik Telek Andrea, a magyartanárnő?

– Nemsokára kész a vacsora – közölte felelet helyett Bíber Helga.

– Éppen azért kérdem. Vacsoravendéget hozok a házhoz!

– Maga részeg.

– Pék faszát vagyok részeg! Merre lakik az a nő?

– Igaza volt a polgármester úrnak, magát nem érdekli semmi önmagán kívül – csóválta a fejét a titkárnő. – Igaza van abban is, hogy egy szociográfus kellene ide. Szociográfus! Mert ez a kisváros egy szociográfia. Kész szociográfia.  

 (Azt a szót, hogy „szociográfus” és „szociográfia”, Bíber Helga tagoltan, gondosan szótagolva, minden szótagot külön nyomatékkal hangsúlyozva ejtette ki a száján, még csücsörített is hozzá, mintha csókolózni akarna.)

– Ez igaz – jelentette ki Cs. Szabó Miklós. – Az nem, hogy nem érdekel semmi. Például az s érdekel, hol a kutya valagában lakik Telek Andrea tanárnő. Maga segít nekem, nem igaz?

– Petőfi utca huszonnégy – bökte ki Bíber Helga, mielőtt bevágta az ablakot.

– Ittam. De részeg nem vagyok – harsogta világgá Csörgő Szabó Miklós, s máris nyargalt Telek Andrea házához. Amiről azonban fogalma sem volt, merre fekszik, ezért megállított egy bicikliző anyókát, s tudakozódott. Kiderült, hogy az első párhuzamos utcát nevezték el Petőfiről, alig három percre attól a helytől, ahol állt. Cs. Szabó alig tíz perc alatt odatalált (mindig rosszul tájékozódott).

Telek Andrea egy parasztházban lakott, a falak egészen az ablakokig felvizesedtek, a vakolat mállott. Léckerítés övezte az épületet, rajta apró kapu. Egy vasrúdra szerelt elektromos csengőt megnyomva kérhetett bebocsátást a látogató, esetünkben Cs. Szabó Miklós.

Telek Andrea egy percen belül feltűnt. Csodálkozva nézett az újságíróra, de kinyitotta előtte a kaput.

– Jó napot! – köszöntötte Cs. Szabót.

– Jó napot! – vigyorodott el Cs. Szabó szélesen. ¬– Nem is megyek be, csak azért jöttem, hogy meghívjam vacsorázni.

– Vacsorázni? – csodálkozott Telek Andrea.

– Szereti a fácánt? – kérdezte bizalmasan a férfi.

– Igen – Telek Andrea láthatóan ismét zavarban volt.

– Bíber Helgához megyünk – közölte Csögrő Szabó Miklós. 

Telek Andrea nem értette az egészet, de nem ellenkezett. Egy perc türelmet kért, visszaszaladt a házba, magára kapta a kabátját, cipőbe bújt, és követte Cs. Szabó Miklóst.

– Jártam a Zöld Ászban – mesélte Csörgő Szabó.

– Rafaleket keresett, gondolom – jegyezte meg a tanárnő.

– Meg is találtam őket – pontosított Cs. Szabó. – És zenéltem nekik egy keveset, tudja, igazából én zenész vagyok, ez az újságírósdi csak átmeneti állapotom. Rafaelék látták a meglincselt szellemét, biztos vagyok benne, hogy valóban látták. Ez nem jelenti azt, persze, hogy a szellem valóban létezik is. De ők tényleg látták.

– Magában van megértés – jegyezte meg Telek Andrea.

– Mint említettem, nem vagyok újságíró – emlékeztette Cs. Szabó az előbbi kijelentésére a tanárnőt. – Érdekes hely amúgy a Zöld Ász. Lenyomata ennek a nagyfalunak vagy kisvárosnak, nem?

– Ahogy a Borharapó is, és sorolhatnám – vonta meg a vállát Telek Andrea.

– Megismerkedtem Suba Balival – újságolta Csörgő Szabó.

– Őt az iskolából százalékolták le. Fizikatanár volt valaha, míg rajta nem kapták.

– Mit művelt?

– Megrontott gyerekeket. Kisfiúkat.

– Van ilyen – vonta meg a vállát Cs. Szabó Miklós.

Időközben megérkeztek Bíber Helga házához, amely körül fácánleves illata terjengett. Bíber Helga szenvtelen arccal fogadta, aztán a konyhába vezette őket, ahol már az asztalon gőzölgött a leves. Két tányér, két kanál, két szék, állapította meg magában elégedetten Cs. Szabó.

– Maga nem eszik velünk? – kérdezte kajánul vendéglátóját.

– Már ettem – böffentette Bíber Helga. – Fél órával ezelőtt volt vacsora.

– Azért mi eszünk, nem baj?

– Csinál, amit akar! – Bíber Helga magukra hagyta őket. Csörgő Szabó hellyel kínálta Telek Andreát, maga is helyet foglalt. Szedtek a tányérjukba, jó étvágyat kívántak, csöndben kanalazni kezdtek.

– Jó – állapította meg Cs. Szabó.

– Helga édesanyja híresen jól főz – mosolyodott el a tanárnő. – Miért éppen engem hívott meg vacsorára?

– Mert maga az egyetlen, aki nem kényszerűségből elegyedett szóba velem, hanem magától. Legalábbis így hiszem.

– Jól hiszi.

– Ennek ellenére nem mondott el mindent…

Telek Andrea hallgatott. Percekig némán ettek.

– Fáj még a keze? – tette fel Cs. Szabó kisvártatva a pofátlan kérdést. – A csonttörések gyakran egész életre kihatnak. Érzékenyek a csont hegei az időjárás változására, például.

– Nem fáj – emelte fel a fejét a tányérból Telek Andrea. – Nem tört el, csak zúzódott.

– Melyik volt? A Lóbál? Az a szadista?

– Nem szadista! Divat ez a szó mifelénk a lincselés óta, úton-útfélen használják gondolkodás nélkül. Valamelyik kollégája cikkéből vette valaki, azóta terjed, akár a pestis.

– Nem a kollégám, hacsak nem zenész az illető – helyesbített Csörgő Szabó. – Én csak ideiglenesen állomásozom a redakcióban, emlékszik? Az igazi helyem a billentyűk mögött van.

– Legyen – legyintett fáradtan a tanárnő.

– Melyik?

– A bal karom zúzódott.

– Úgy tesz, mintha nem értené a kérdést. Tipikus.

– Magának meg ez a szava járása?

– Tipikus szavakat használunk mindannyian, típusunknak megfelelően – szellemeskedett Cs. Szabó Miklós.

– Vicces – gúnyolódott a nő.

– Ha nem, hát nem – vont vállat a férfi. – Végtére nekem a szellemet adták feladatul, nem pedig eltört karokat. Zúzódottakat sem. Szedjen még! Nagyon finom!

Telek Andrea elutasító mozdulatot tett. Cs. Szabó újra szedett, belapátolta. A tanárnő végig figyelte.

– Miért dolgozik az újságnál, ha zenész? – kérdezte.

– Két zenésztársam elment egy óceánjáróra pénzt keresni – törölte meg a száját Csörgő Szabó Miklós –, amíg elvannak, addig itt keresem a kenyérre valót.

– Miért nem ment maga is velük?

– Cherchez la femme!

– Mindjárt gondoltam. Maga olyan szerelmes típusnak látszik.

– Van itt valami igényesebb lebuj?

– Attól függ. Talán a Fekete Macska.

– Akkor menjünk el oda, igyon meg velem egy Martinit!

– Nem szeretem.

– Akkor, amit szeret! Helga kisasszony majd elmosogat, azért van ő, hogy segítsen, a fene egye meg! Jön?

Telek Andrea nem szólt, csak felállt, belebújt a kabátjába és követte, aztán vezette Cs. Szabót. Egyenesen a Fekete Macskába. Nem tudhatta, hogy a halálba vezeti, miként önmagát.

A Fekete Macska, mint egy negyedóra elteltével kiviláglott, zenés hely volt. Puccosabb, mint a Borharapó vagy a Zöld Ász, de azért szegényes ez is. Öt-hat tanítványa köszöntötte a belépő Telek Andreát, egyik sem töltötte még be a tizennégyet, és egyik sem volt józan. Idősebbek is odabiccentettek, ferde pillantások kíséretében. Csörgő Szabó Miklós azonnal táncra kérte a tanárnőt, s időt sem hagyott neki, hogy kikosarazza. Legalább négy számot végiglejtettek, mielőtt leültek egy bokszba. Cs. Szabó magának rumot rendelt és sört, Telek Andreának Bacardit.

– Ez nem rossz hely, kár, hogy szarul zenél az ipse – szólt Csörgő Szabó.

– Ilyen jutott – ironizált Telek Andrea. – Maga biztos százszor jobb.

– Ötvenszer. Legalább ötvenszer, ha százszor nem is. Mosolyog egyszer majd jóízűen is? 

– Minek?

– Mert szerelmes típus vagyok, és újra táncba viszem.

Megint táncoltak, haláluk előtt másfél órával, életükben utoljára, afféle simulós zenére. Cs. Szabó magához ölelte Telek Andreát, aki megadóan tűrte a közeledést. Mikor, jó fél órával később, a „lassú blokk” végeztével, újra leültek, a férfi szemébe nézett, úgy kérdezte:

– És az a nő, aki miatt itt van, és nem a hajón?

– Akkor reggel hagyott faképnél, amikor az újságok beszámoltak az itteni lincselésről.

– Emlékezetes nap az életében!

– Többé-kevésbé.

– Hasonlítok rá?

– Nem. Maga dióbarna, ő fekete, maga magas, ő alacsony. Sorolhatnám.

– Sorolja.

– Magának sokkal szebb a tekintete. Okosabb. Ő butábban nézett, néha egyenesen bámult.

– És?

– Nagy mellei vannak.

– Nekem meg kicsik, erre céloz?

– Nem céloztam. Magának kisebbek a mellei.

– Ez számít?

– Az számít, hogy egy férfinak mekkora a farka?

– Határozottan nem!

– Elvörösödött, és lesütötte a szemét, kedves tanárnő. Dehogynem számít! Volt egy barátnőm, egy énekesnő… Barátnő volt, igazi haver, semmi szex. No, az mondta azt, hogy a kis fasszal is lehet baszni, csak azt az ember lánya nem nagyon élvezi. Erről ennyit. De azt egyáltalán nem hibájául róttam fel, hogy kisebbek a mellei, hiszen attól még vannak, és a formájuk lehet gyönyörű! Különben is fenék-párti vagyok. Maga meg szép fenéken ücsörög.

– Maga éppolyan bunkó, mint a lenézett helybeliek.

– Ki nézi le őket? Én? Együtt ittam velük, húztam a talpuk alá valót! Ha kellene, élni is tudnék itt. Viszont nem szükséges itt élnem, és a városban jobbak a lehetőségeim. De a városlakók éppolyan sötétek, mint az itteniek. Vagy mint én magam. Ez, vélhetően, balkáni sajátosság.

– Maga cinikus.

– De még mennyire! Éppen ezért nem írok nagyszabású, tényfeltáró, az összefüggésekre rávilágító riportot erről a porfészekről. És nem érdekel, ami a tollnokokat érdekelné, leszarom, hogy a meglincselt pasas kezdte-e, vagy a Patrik gyerek viselkedett agyalágyultan. Nem izgat, hogy megütötte-e Patrikot a fószer, vagy az csak kitalálta az egészet, és az sem érdekel, hogy ha Patrik tényleg rosszalkodott, amiért a későbbi áldozat valóban meglegyintette, akkor a tett és a tett következménye között ordító aránytalanság fedezhető fel. Mindez nem érdekel, mert ebben az esetben mindez huszadrangú kérdés, szócséplés, mellébeszélés!

Csörgő Szabó Miklós ivott egy kortyot, utána folytatta:

– Mert igaza van Bíber Helgának, vagyis igaza van a polgármesternek, aki a szájába adta a szavakat, talán tudtán kívül. Tényleg, vajon egyebet is a szájába ad az iroda mélyén? Jó, ne meressze így a szemeit, ezt meg se említettem… Hol is tartottam? Ja, megvan! Mindegy, akárkitől is ered a meglátás, miszerint szociográfia-alapanyag ez a helység, helyes meglátás. Ide igazán egy vérbeli szociográfus kellene. Mert nem is Pulitzer-díjas tényfeltáró riportot, de átfogó, korszakos szociográfiát lehetne írni erről a településről! Ezen keresztül be lehetne mutatni a magyar vidék valóságát, amely, jelzem, nem sokban különbözik a magyar városi realitástól, már ami a vidéki városokat illeti. Sőt, érzésem szerint illetheti Budapestet is, ott se jobb a helyzet, csak a nagy számok törvénye alapján tűnik annak: több emberből több a normális is, de az arányok semmivel nem jobbak, mint mondjuk itt. Mondom, egy nagy empátiával bíró, érzékeny író olyan szociográfiát rittyenhetne itt, amilyet Nagy Lajos óta nem olvastak az emberek. Csak az a bökkenő, hogy én zenész vagyok.

– Egy bárzenész, ha nem tévedek.

– Nem téved.

– Aki ismeri Nagy Lajost, az írót.

– Ismerem Illyés Gyulát is, a Puszták népét szintén olvastam régen. Kiváló irodalomtanárom volt gimnáziumban, amelyet a legnagyobb magyar novellistáról neveztek el, aki valaha is élt. De nem tudnék megírni egy Puszták népét, sem egy Kiskunhalmot. Most pedig arra volna szükség. Feltárni az okok és okozatok szövevényét, bemutatni a romák számkivetettségét, a munkanélküliség torzító hatásait. Ha nekem szar, vigasztal, hogy másnak még szarabb. Én így írom le azt az egyik meghatározó jelenséget, amit tapasztalok úton-útfélen, így itt is. Így írom le, mert egy bárzenész vagyok. Ha Nagy Lajos volnék, rátapinthatnék a lényegre. És csak kiragadtam egy momentumot. Van ezer másik. Például az, hogy nem vesznek embereket emberszámba, és ez is egyfajta védekezés…

Telek Andrea csak nézte Cs. Szabót, miután az elhallgatott, nézte, akár valami tárgyat. Furcsa érzése támadt.

– Ki a legnagyobb magyar novellista?

– Született Steingassner, később Tömörkény István.

– Szeretem – mondta Telek Andrea. Utána hallgattak. Sokáig hallgattak. Nézték a néhány táncoló párt, a pultot támasztó fiatalokat, akik energiaitalt ittak pezsgővel és csaknem kivétel nélkül be voltak lőve, hiszen péntek este volt, a szórakozás kezdete.

– Reménytelen – sóhajtott fel Csörgő Szabó Miklós. – Tudja mit? Elszavalom magának, kizárólag magának az egyik legnagyobb magyar költő egyik legjobb versét, mert én egy irodalom iránt elkötelezett bárzenész vagyok. Ez az én ajándékom ma este.

És szavalni kezdte, hogy:

 

Adj a kéménynek lila füstöt

adj a reggelnek tíz kakast

adj a tócsának fodrozó szelet

 

adj a halálnak fehér gyolcsot

adj az ekének csonttalan mezőt

s a költőnek esővert életet

 

adj az anyáknak jobb fiat

vénebb hullát a temetőnek

s a munkásoknak kemény öklöket

 

adj az állatnak meleg ólat

adj az istennek arany inget

és kedvesebb hazát mindenkinek

 

Telek Andrea csodálkozva nézett Cs. Szabó Miklósra, tágra nyílt, nedves szemekkel.

– Kinek a verse ez? A magáé?

– Ugyan, dehogy – nevetett Cs. Szabó. – Ladányi Mihály. Nem tanították a főiskolán? Persze, hogy nem. És voltaképpen igazuk volt, nekem valamiért kedves, attól még viszont a didaxist nem nélkülöző vers ez… Azért adhatnának kedvesebb hazát. Mindannyiunknak…

Amint befejezte, felállt, a pulthoz ment, fizetett. A tanárnő lesunyt fejjel ülve maradt, kitörölte szeme sarkából a könnycseppet.

– Menjünk. Hazakísérem – lépett vissza Telek Andreához Csörgő Szabó, s mikor a nő felállt, felsegítette rá könnyű tavaszi kabátját, azzal elindultak.

Pontban tíz órát mutatott a templomtorony órája, amikor, mintegy ötven méterre a Fekete Macskától, a sötét utcán az egyik házfaltól elvált egy árnyék, és villámgyorsan Csörgő Szabó Miklósba mártotta a kését. Ez alatt az idő alatt egy másik árnyalak hátulról drótkötelet hajított Telek Andrea nyakába, akár a cowboyok a lasszót a marhákra, szempillantás alatt, nyikkanás nélkül a járdakőre rántotta, és lihegve húzni kezdte. Nem kellett sokáig húznia, mert a nő nyakában megpattant egy ér. Telek Andrea azonnal meghalt. Csörgő Szabó Miklós eközben kiguvadt szemekkel bámulta saját kiontott beleit, amelyeket megkísérelt visszaszuszakolni a hasüregébe, s ezen igyekezete közben lassan elvérzett.

Három hete temettük el Csörgő Szabó Miklóst, és én, egykori kollégája az ótvar hetilapnál, jó cimborája, az eseményekhez a lehető leghívebben vetettem papírra a fenti szomorú történetet. Nem hallgattam el semmit, még Cs. Szabó barátom szentimentális hajlamait és irodalmi ízlését sem. Írás közben egyrészt arra a pár sorra támaszkodtam, amit a Zöld Ászban jegyzetfüzetébe ő maga írt; másik forrásom pedig a nála lévő, olykor-olykor, például a Telek Andreával folytatott Fekete Macska-beli beszélgetése idején, észrevétlenül bekapcsolt mp3-felvevőn rögzített hanganyag volt, amelyet tucatnyi alkalommal hallgattam meg. Harmadik támpontomként húszéves ismeretségünket, évtizedes barátságunkat nevezem meg, a számtalan éjszakába nyúló beszélgetést, a közös élményeket és a jól ismert anekdotákat. Ezen felül vettem magamnak a bátorságot, és elutaztam a helyszínre, helyesebben visszautaztam, hiszen magam is söténdi származású vagyok. Beszéltem ezzel-azzal – a polgármesterrel, Bíber Helgával, Hornyáknéval –, de a Borharapóba és a Zöld Ászba éppúgy ellátogattam, mint a Fekete Macskába vagy az iskolai menzára. A Fehér gólyában laktam, ahogyan évekkel később, amikor beszédet mondani érkeztem vissza Söténdre. Még nem lógott reprodukció a portán, és Hajni sem dolgozott a panzióban. Helyette egy spicces vénasszony látta el a recepciós feladatkörét. Aki semmiről semmit nem tudott. És mások sem. Senki, semmit. Így aztán megoldásom sincs. Nem tudom, ki gyilkolta meg Csörgő Szabó Miklóst és Telek Andreát. Ahogyan Csörgő Szabó azt gondolta, a lincselés hátterének feldolgozásához egy zseniális szociográfusra lenne szükség, úgy én azt tartom, az ő és a tanárnő meggyilkolásának felgöngyölítéséhez minimum egy Miss Marple kellene. Ráadásul bizton állíthatom, hogy ez nem lényeges kérdés, a megoldás nem érdekes. Mindazonáltal leírom a felmerülő, jóllehet nem bizonyítható lehetőségeket:

(1.) Lehetséges tettes F. K., az iskola tornatanára, akiről a helybéliek jelentős része éppúgy azt állítja, hogy szadista ember, miként a lincselőkről. F. K. három éve, azaz a nevelőtestületbe kerülése óta üldözte szerelmével Telek Andreát. Amennyiben ő a gyilkos, a szörnyű gaztett indítóoka a féltékenység volt, s amennyiben ő követte el a bűntényt, segítőre volt szüksége.

(2.) Nem kizárható, hogy a két ember halála a két Rafael-gyerek: Gusztika és Patrik lelkén szárad. Egyesek szerint mindketten belehabarodtak a tanárnőbe, akire állítólag az apjuk, az előzetesben ülő Lóbál is szemet vetett korábban. Olyan suttogások is a fülembe jutottak, miszerint Lóbál meg is hódította Telek Andreát, s a románcnak az a bizonyos zúzódás vetett véget, aminek oka valójában nem a gyereken esett sérelem, hanem a tanárnő (Lóbál szerint) kihívó öltözködése lett volna. Ha ez az igazság, úgy az indítóok ezúttal is a féltékenység.

(3.) Rafael Gusztáv felesége a szellemet vádolja, (4.) a menye összeesküvés-elméleteket gyárt. Ezekben az esetekben nem tudok megnevezni indítóokokat, illetőleg túlságosan messzire vezetne, ha mégis megpróbálnám megtenni.

Nincs más megoldás: nyitva hagyom a történetet. Talán ennyit sem kellett volna hozzáfűznöm, hiszen Cs. Szabó Miklós a helyemben nem a halálának körülményeit, nyitva hagyott kérdéseit feszegetné, sokkal inkább az odáig vezető út izgatná. Nem feltétlenül kellenek a megoldások. Nem is próbálkozom ilyesmivel, máris többet tettem hozzá az események láncolatához, mint üdvös lett volna. El kellett volna búcsúznom a nyájas olvasótól azon a ponton, amikor Csörgő Szabó Miklós kiguvadt szemekkel bámulja saját kiontott beleit, amelyeket megkísérel visszaszuszakolni a hasüregébe, s ezen igyekezete közben lassan elvérzik...