Söténd 5.

Kiontott belekről álmodott harmadik hete, minden éjjel. Megkísérelte visszaszuszakolni a nyálkás kígyókat a hasüregébe, míg végre föl nem riadt, és megszabadult. S mindezt azért, mert véletlenül megnézett egy jelenetnyi horrorfilmet. Szegény Bazil, sajnálta magát minden reggel…

Bazilról mesélek most. Pár napra érkezett Söténdre, a cég új gyáregységéhez. Az üzem televíziókhoz gyártott kétféle alkatrészt. A munkások nagyrésze futószalag mellett dolgozott, kisebbik hányada aprócska, munkaállomásnak nevezett asztalok fölött görnyedt naphosszat, forrasztópákával a kezében. A szalagot és a munkaállomások egyes funkcióit irányító szoftver finomhangolása volt a feladata. A vállalat egy Kádár-kockában szállásolta el, özvegy Baraczkánénál, aki a kézfogást követően azonnal nyerített egyet, és kijelentette, hogy a Bazil hülye név. Az asszony régi és meghitt barátságot ápolt a barackpálinkával, ami világosan látszott az orrát és az arcát behálózó apró, vörös erek hálójából. Az italt kotyvasztotta tiszta szeszből, csapvízből és aromából. Legott megkóstoltatta Bazillal is, akinek a bárzsingja fájdalmasan küzdött az undorító lé lenyelése ellen, végül azonban az akaraterő diadalt aratott az émelygés fölött. Az arca eltorzult, mégis buzgón bólogatott özvegy Baraczkáné felé. Az asszony harsányan röhögött, kivillantotta szürke és hiányos fogsorát, végül megveregette a vendége vállát. Kemény legénynek nevezte. Bazil ettől úgy érezte, máris megkedveltette magát. Másnap este szállásadója meglepte egy kis levessel is, nem csak pálinkával. A levestől az éjszaka közepén hasmenés tört rá, mégis bekanalazta a következő vacsoránál is, amikor Baraczkáné újra megkínálta. Egy ideje úgy érezte, veszélyesen kell élni.

A harmadik napon a söténdi üzem igazgatója, a cégvezetéssel egyeztetve, fölajánlotta a gyáregység rendszergazdai állását. Bazil gondolkodási időt kért. Söténd már a legelső pillanatban viszolygást keltett benne. Stoppal érkezett, a katolikus templom mellett szállt ki egy régi, ütött-kopott, japán gyártmányú autóból. A település házai éppolyan szürkék voltak, mint a föléjük boruló késő őszi délután. Talán már évszázadok óta nem festett színesre semmiféle épületet senki abban a faluban, ami ugyan jogilag mintegy két évtizede város volt, de még a lakói sem tekintették annak. Bazil már a második ott töltött nap végére megállapította, hogy Söténden kétségkívül minden a piszkosszürke különféle árnyalataiban szerénykedik.

Világéletében magányosan és visszavonultan élt. Szórakozni nem járt el. Söténden sem a helyi diszkóba, sem a billiárdterembe, sem a kocsmákba nem tette be a lábát. A gyáregység igazgatója elégedett volt a munkájával, ezért a negyedik napon nemcsak az állást ajánlotta föl, hanem – bizalmasan sutyorogva és sűrűn kacsintva hozzá − azt is, hogy szerez neki nőt, ha akarja. Bazil visszautasította az ajánlatot. Amikor órák múlva az ágyában feküdt, hanyatt, két karjával a feje alatt, és odakinn masszívan, kíméletlenül terpeszkedett a mászkos, ragacsos, az őszhöz képest kiváltképpen fülledt éjszaka, s a padláson nyestek motoztak, azon tűnődött, nem lett volna-e jobb mégis igennel felelni.

Másnap reggel a konyhában egy holtrészeg férfi hortyogott az asztal alatt.

– A fiam – intett a kicsavarodott pozícióban alvó test felé Baraczkáné, s egy csésze feketét nyomott a vendég kezébe. – Gyerekkorában az apja, a férjem, minden délután bezárta egy faketrecbe. Csak másnap reggel engedhettem ki.

− Miért tett ilyet? – kérdezte megütközve Bazil.

− Elővigyázatosságból – sóhajtott az asszony. – Hogy ne verje meg. Egész hétvégéket töltött ez a gyerek bezárva. Így védte az apja a testi épségét.

− Faketrecbe…?

− A férjem asztalos volt. Mégis úgy ivott, akár a kefekötő.

− És nem akarta részegen elgyepálni a fiát – esett le a tantusz Bazilnak.

− Az apja kemény ember volt – sóhajtott Baraczkáné. − A disznót maga szúrta le mindig, a kutyát néha úgy megrugdalta, hogy hetekig csak kúszni bírt, a kismacskákat meg élve elásta a kert végibe. Ez a szegény gyerek egyszer kiásta őket, csak túl későn, mind megfulladt addigra. Azt hiszem, ezért lett ilyen.

− Alkoholista? – csúszott ki a kérdés Bazil száján.

− Részeges. Az még nem alkoholista – válaszolt lakonikusan Baraczkáné.

A gyáregység igazgatója azon a délutánon újra Bazilra kacsintott, majd a füléhez hajolva afelől érdeklődött, nem gondolta-e meg magát. Bazil egy ideig úgy tett, mintha nem értené, miről van szó, végül sután bólintott. De. Meggondolta.

Mikor hazaért, sem Baraczkánét, sem a fiát nem találta otthon. Helyettük egy középkorú, kevéssé vonzó nő várta, fehérneműben. Dévaj tekintettel mérte végig, elé penderült, megragadta a lába közét. Bazil fölszisszent, és hátralépett volna, ha a fal nem állja útját.

− Ne ijedezz, drágám – lehelt az arcába penetráns szájszagot a nő. – Jó lesz minden.

Nem, nem lett jó, s ezt Bazil előre tudta. Hiába került le a fehérnemű az asszonyról, és hiába vetett be mindenféle praktikát az izzadság és az illatszer meghatározhatatlan szagelegyét árasztó nőszemély, semmi jó nem sült ki belőle.

− Te impotens vagy, drágám − állapította meg végül a meztelen fehérnép.

A hangjából Bazil semmi csalódottságot nem hallott ki. Végső soron tárgyilagos volt.

– Szegénykém… − tette még hozzá a díva, miközben a fejét csóválva fölöltözött.

Alig telt el tíz perc, Baraczkáné hazatért. Bekopogtatott a vendégszobába.

− Egy kis leves vacsorára?

Bazil beletörődött a sorsába. Lebbencslevest ettek. A kanalak csörömpöltek, Baraczkáné enyhén szürcsölt. Minden ötödik kanál után megivott egy korty pálinkát.

− Nem kérsz? – kínálta a vendégnek.

Bazil szomorkás mosollyal utasította vissza.

− Nem valami jó nő a Violetta – jegyezte meg az özvegy.

Bazil kérdő pillantást vetett rá.

− Ő járt nálad – magyarázta az asszony. – A neve szép. Ő nem annyira. Régen, amikor elvette a fiam, jól nézett ki.

− Ez a maga menye volt? – szörnyedt el Bazil.

− Olyasmi – ingatta a fejét Baraczkáné. – Nem élnek együtt a fiammal, mert túl sokat iszik. Mármint a fiam, Violetta szerint. Igaz, hogy részeges, minek tagadni, de az még nem a világvége.

− Nem, az még nem az – helyeselt Bazil, s már érezte az első görcsöket a gyomrában.

Megköszönte a levest. Visszavonult. Baraczkáné szinte gyengéden mosolygott rá.

Ötször kellett kimennie az éjszaka. A szégyen, az elképedés, az undor és a hasmenés fölváltva gyötörte. A kínok rövid szüneteiben a nyestek neszezését hallgatta. Elhatározta, hogy még hajnalban elutazik. Nem stoppal. Úgysem való neki a veszélyes élet, ez egyértelmű.

Az első busszal hagyta el Söténdet. Miközben a szürke házak sorra szívódtak föl a sötétségben, azon gondolkodott, hogy a munkáját voltaképpen elvégezte. És végzett Söténddel is. Vagy Söténd végzett vele. Ezt nem tudta eldönteni. Fönnállnak bizonyos veszélyek. Szinte mindig fönnállnak bizonyos veszélyek. Talán ezért olyan nehéz. Már majdnem elszenderedett, amikor egy mókus ugrott a szélvédőnek, s úgy lapult szét rajta, ahogyan a rajzfilmekben szoktak szétlapulni az ablakoknak ütköző kisállatok. Bazil először megijedt, aztán, látva, ahogy a mókus élettelenül bucskázik alá, elszomorodott. Az álmaiban kísértő kiontott belektől megszabadult egy ideje, de most majd ez a mókus-baleset fogja kísérteni. Meg egész Söténd. S az, hogy nehéz, bizony, nehéz.