Egyszer húztak itt egy vonalat

Tallián Mariann Törvényen kívüliek című, ifjúsági elbeszéléseket tartalmazó könyvének első novellája mottójaként ezeket a sorokat olvashatjuk: „Egyszer húztak itt egy vonalat / a folyóra. Mégis megmaradt / Azóta itt folyik az a vonal, / két part között és mindent betakar.” A mottó Mezey Katalin Két part című verséből származik, melyben a motívum mindössze négy sor alatt szélesedik fenyegető hangulatú állóképpé, pedig csupán egy apró részletre hívja fel a figyelmet, és azt tágítja egyetemessé. Mert minden részlet egyetemes, mert minden egyedi univerzális. Nem csupán azért, mert Máté evangéliuma is ezt példázza: „Amit eggyel a legkisebbek közül tesztek, velem teszitek.”, hanem mert közelebb csak a személyesen keresztül hozhatóak erkölcsi törvények, történelmi traumák és életigazságok is. Azt hiszem, itt az ideje megfordítanom előbb hangoztatott alapvetésemet: minden univerzális egyedi. Nahát, így is igaz! Sok-sok személyes sorstragédiából, életeseményből, bánattöredékből áll össze a kötet első novellájában az igazi Trianon. A Foszlott szálban Tallián Mariann a békeszerződés következményének emberi arcát mutatja meg. Csodálatos érzékkel találja meg az I. világháború azon elemeit, amelyek által pontosan, de a borzalmak realisztikus részletezése nélkül képes megmutatni annak embertelenségét, istentelenségét: „A kelengyét elvitték, a ládákat kifosztották, a középen álló nagy faragott asztalt felaprították és eltüzelték. Még a fakeresztet is lerángatták a falról. Gazdusné keze megégett, mikor kikapta a tűzből, mielőtt lángot fogott volna.”

A szülőfölddel való választott és kényszerű összetartozást is jó érzékkel mutatja meg: „Szorgos kezének körmein a termőföld darabkái feketélltek, a szülőföld morzsaléka tapadt tenyerének életvonalaira.”

És azokat az egységben, boldogságban megélt pillanatokat is kiváló érzékkel ábrázolja, amelyek egyszerre árasztják az öröm és keserűség érzését. „Együtt az árok mélyén, a legnagyobb egyetértésben” – hangzik a vak, idős asszony és kutyája küzdelmes útjának jellemzése.

Azok a röpke boldogság-leírások maradtak meg leginkább gyerekkorom olvasmányélményeiből, amikor a főhősök csak néhány óráig élvezhették a harmóniát, vagy épp csak a szerelem első, gyönyörteljes fellobbanásait élhették meg, utána azonban keserű sorsra jutottak. Emlékszem, milyen sokáig mérlegeltem ilyenkor magamban, volt-e értelme létezésüknek. Többet jelent-e az igazi boldogság rövid, de áldozatos megtapasztalása, mint egy viszonylag nyugodt, unalomban tengetett élet? Ugyanennek a dilemmának a boldog-keserű példázata a Füstfelhő című novella is. A történetben a két menekülő, halálosan fáradt katona a tordai hasadék egy barlangjában keres menedéket. Azonban hamarosan kiderül, a barlang már foglalt, egy gyönyörű lány rejteke. A halál pillanatában pedig a lány és a túlélő egymásra talál: „Gáspár egy nagy sóhajjal kilehelte lelkét. A lány odatérdelt mellé és lecsukta a halott szemeit. Áron könnyei megindultak, lecsorogtak arcán. Hangtalanul sírt. A lány visszaült mellé, és maszatos kezével letörölgette a fiú könnyeit.”

Túlélési stratégiákat is olvashatunk a gyűjteményben: az Orchiedák Báró Miklósházy Frigyesné Mangel Annája például férjével, a háborúban hősi halált halt főhadnaggyal levelezik. A tragédia árnyékában még annak ellenére is idill bontakozik ki, hogy a főhős az őrület határán táncol, a télikertben, a „meleg burokban féltve őrzött virágok” mintha a belső, emlékekből táplálkozó kert részei lennének, mintha a kint és a bent között nem volna különbség, a hősök szinte azonosak mikrokörnyezetükkel, használati tárgyaikkal, növényeikkel.

Míg Mangel Anna figurája épp titkos kis őrültségei, kertészkedési mániája által őrzi meg életkedvét, addig a Kóchuszár főszereplője „igazi bolond”, vagyis az a fajta ember, akire Hamvas Béla azt mondaná, hogy Arlequin maga. Kezdetben szánjuk a szakadt, éhes „bolondgyerek” figuráját, aki katona szeretne lenni. Néhány oldal után azonban ő maga lesz a félelemnélküliség, a szabadság és a valódi mérték megtestesítője, melyhez képest minden, ami „normális”, hiábavalóság vagy önzés. „Arlequin nem fél, de ezenkívül állandó szellemigényben él és titkos forrásból szüntelen kapja a gondtalanságot és a bizalmat és a derűt és a kedélyt, vagyis a szellemet. Az ilyen ember a hatalmi őrület számára tökéletesen használhatatlan” – fogalmaz Hamvas Béla. A Tallián Mariann Kóchuszárja sem félti életét, a bolondgyerek még a saját halálának is képes örülni, éppúgy, ahogy az élet legapróbb dolgainak. Őrültség volna, vagy követendő példa?

A művészet sokszor épp azáltal mutatja meg a nagyságát, hogy apróságokról ír, hogy hétköznapi jelenetekből bontja ki az emberségük révén örökkévalóságig nyújtózkodó figurákat. Ilyen a fent említett Kóchuszár, Gazdusné és Mangel Anna karaktere is, de a kötet záródarabja is ezt a lélektani ívet mutatja meg. A hangszerész című novella is a címadó szereplő mindennapjaiból vett jelenettel indít: „Ráhajolt a padra, és addig gyalulta a juharfadarab hajlatát, amíg tapintása selymes nem lett.” A továbbiakban azonban mesterpéldáját láthatjuk, hogyan válhat ez az „ártatlannak hitt” mondat többértelművé, miként nemesedhet allegóriává. A munkamotívum lassan a hangszerész és a titokzatos, vörös hajú fiú jelképévé válik: nem csupán a nevelésre, mint "csiszolódásra" kell gondolnunk, hanem a belátásra is, arra a hosszú, lélektani folyamatra, aminek eredményeként a hangszerész úgy határoz, hogy gondját viseli a fiúnak.

Az első három bekezdés leíró részeit már-már unni kezdené az olvasó, ha nem csöngetne be egy furcsa alak a hangszerészhez. Bár a környezetet alaposan megismerjük, a hangszerész jelleméről, múltjáról szinte semmit nem mond el a szerző, a szakadt öltözetű, vörös hajú fiút is inkább szóhasználata és megjelenése révén jellemzi. Sok titkot őriz azonban ez a jelenet, s az igazi cselekmény ezúttal nem a jelenben, hanem a múlt, a visszaemlékezés révén megszülető megértés és döntés által születik meg.

Ebben a novellában van Lukács evangéliumának az a részlete, amelynek rokon jelentésű párja Máté evangéliumából már a kötet kézbevételekor, az első sorok olvasásakor eszembe jutott: ”Aki befogadja ezt a gyermeket az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mert aki a legkisebb mindnyájatok között, az a legnagyobb.” Ugyanezt fejezi ki Cusanus gondolatmenete A tudós tudatlanság című könyvében: a sorsközösség, az ellentétek egymásban való feloldódása kulcs a végső egységhez. Milyen érdekes a könyvek áradó személyisége, hogy mintha valóban élő egészt alkotnának, minden betűből kiolvasható az egész, és fő gondolatiságából, lelkiségéből születik minden betű. Körbeértünk: az egyén és a társadalom elválaszthatatlanságának példázatát találhatjuk minden novellában, mégis minden írás más, az érzület, amelyből táplálkoznak, azonban összeköti őket. Ez a fajta egység és mindent átható lelkület persze csak a jól szerkesztett remekművek sajátja, például a Törvényen kívülieké.

És igen, még tartozom egy gondolattal: a már említett, kiváló példa, ahogyan egy kezdetben jelentéktelennek hitt részlet jelentőségteljessé alakul, a történet lényegi szimbólumává válik, az utolsó mondat által teljesedik ki: „Megállt a férfi előtt, és nézte, ahogy a szerszámmal rendületlenül súrolta a fát, egészen addig, amíg selymes nem lett.” Mindössze öt oldal telik el az első és utolsó sor megismételt motívuma között, mégis annyi jelentésárnyalattal gazdagodnak ezek a szavak, mintha egy egész jelentésuniverzumot akarna építeni a szerző néhány mondattal. Teljes életek, megérlelt, nehéz döntések, emberi viszonyok és keresztényi szimbolika egyaránt telíti ezeket a sorokat. Igazi mestermunka a kötet ezen darabja is. S bár a borítón ezt olvashatjuk, „ifjúsági elbeszélések”, ez esetben a korhatárbéli megjelölés nem jelent szűkebb olvasóközönséget, a novellák ugyanis felnőtteknek is ajánlottak. Csupán a szövegek letisztult nyelvezete, könnyen-érthetősége lehet az a kulcsfontosságú tulajdonság, amely miatt a Törvények kívülieket a tizenéves korosztály is bátran olvashatja.

Tallián Mariann: Törvényen kívüliek. Orpheusz Kiadói Kft. Budapest, 2023.