„Nulladik személyben”

Thomas Mannt idézi az egyik verstűnődéséhez átemelt mottóban Hegedűs Gyöngyi: „Istennek nincsenek történetei.” Istennek valóban nincsenek történetei. Mi magunk vagyunk a történet, akik epizodistaként szerepet kaptunk a rendezői álmok kiteljesítésében. Hegedűs Gyöngyi ezt a ránk testált szerepet – a megélt valóság felszisszenő pillanatait – osztja meg az olvasóval legújabb kötetében.

Különös hangvételű verseiben az élet és a halál kapcsolatát boncolgatja. Számára ez azért is kézenfekvő megközelítés, mert gyakorló orvosként nap mint nap szembesül az életmentéssel, az élethez való ragaszkodással, de az elmúlás folyamatával és a gyásszal is. A gyász fázisait családtagjainak elvesztésekor a vesztes szemszögéből is közvetlenül megtapasztalta már. A közelmúlt tragikus világjárványa s a hozzá társuló bezárkózási kényszer is mély nyomot hagyott benne. Rálátása a témára ily módon valóban több irányból fakad, épp ezért hitelesen tudja láttatni és érzékeltetni a létezés eljárásrendjét.

Versei a fény és árnyék, a világosság és sötétség, az élet és halál mezsgyéjén haladva próbálják felmérni az ember lehetőségeit ebben a magunk építette – mégis rommá lett – világban. A tér-idő dimenzióban gondolkodó egyén folyamatos bezártság érzését közvetíti – megjelenítve a reménykedőt, a csodát várót, a beletörődőt, a tenni vágyót, és a világnak (és Istennek) hátat fordító, az önös érdeket előtérbe helyező, mindent irányítani akaró technokratát is.

A kötet nyitó ciklusa a születést járja körbe anyai szemszögből. Ám nem az öröm, hanem a szenvedés felől közelít. Mert a fájdalomtól eltorzult kiáltás is életjel. Az anyasághoz tartozik. Teljessé persze akkor válik, amikor ebbe a sikolyba beleolvad a felsíró magzat hangja is.

Az ember kálváriája voltaképpen a születés pillanatával indul, hiszen innen az út már a halál irányába vezet. Hegedűs Gyöngyi azonban itt is új kaput nyit – a meg sem született gyermek szenvedéstörténetével indítja az életről és halálról való gondolkodást: „Lehetséges / az elkapart magzat anyába jutott / sejtjei is részt vehetnek az anya sérült / szöveteinek helyreállításában” (Hányadik hétig).

Az abortusz is halál. Lélektanilag mindenképpen. Talán ezért is különösen fontos, hogy a ciklust felvezető sorok az élethez való jogot erősítsék: „Haragos magzatvíz az ég / Messiást ígér /…/ Áttetsző a jászol / kórház elé kitett / inkubátor.” Morális szempontból az inkubátor választása is megkérdőjelezhető döntés. De legalább esélyt ad. Ugyanakkor életre szóló lemondással jár. A Megkülönböztető jelzés című vers pedig azt a fájdalmat közvetíti, amikor a szülőnek gyermeke tényleges elvesztését kell megélnie: „ha megelőzi a gyermek / az anyját, kihordhatatlan a gyász.”

A következő ciklusok a halál megélésének folyamatait tárják az olvasó elé. Az első szakasz a hiány fájdalmát rögzíti. „nincs úgy zajgó világ, amiből épp ne / Te hiányoznál” – írja [az énekét nem ismerem] című versben. Minden veszteség gyötrelem. Épp ezért nehéz elfogadni, beletörődni, hogy „mostantól nélkülem vagy ébren” (elérni, ami bent). Döbbenetes pontossággal fogalmazza meg a pillanatot, amikor az élni akarás és az elkerülhetetlen halál találkozik, s amikor mégis a lehetetlenbe való kapaszkodás tűnik az erősebbnek, és az a reményt keltő érzés dominál, hogy „a halál / arcfelismerő programja” – a szerelem – kimenekíti, kimenekítheti a mélypontról (a parketta angyala).

A halált nem lehet megszokni. Feldolgozni, elfogadni sem könnyű. Ennek egyik legszívbemarkolóbb leírását olvashatjuk a fagyasztott metszet című versben: „tanulom magam megvallani úgy, ahogy eddig meg- / tagadni. míg visszajössz, másik asztalhoz ülök. követem a / délutáni árnyékot. pontosan annyit késik, amennyit te szoktál.”

Több költeményben is felbukkan az elvesztett édesapa és a súlyos betegséggel küzdő édesanya emléke: „anyám ül az asztalfőn, / apám szívnagyobbodással is betölthetetlen / helyén” (felszálló ág). Egyszerre van jelen az anyai és gyermeki érzés. A veszteség és a felkészülés az újabb veszteségre. És a racionalitással birkózó misztikum, amelyben „az anyáknak nincs feltételes módjuk”. Ám eljön a pillanat, „mikor már csak a sírás / marad az idő periódusos rendszerében” (fősodor). A keletkezett űr – jelen esetben az elvesztett apa hiánya – pedig évek múlva is visszaköszön: „dosztojevszkij születésnapján anyám / apámat várja, hogy látogassa: / így valahogy nincs ki / a létszám” (11. 11.).

Félelmetes tárgyszerűséggel tárja elénk a halálig vezető út leírását. Amikor már csak a szenvedés és a megaláztatás érzése fokozódik mindkét oldalon: „vécéülőke-magasító az egyik, a csomag felnőttpelenka / a másik kezében” (Te pucér Krisztus).

Orvosi pontossággal íródik a halál utáni látlelet is: „aznap, amikor meghaltál /…/ egyre több hasznos frekvencia tűnt el, ami eddig kitakarta / a zajokat” ([aznap]).

Majd eljön a pillanat, amikor a felderengő képek újraélesztik az emlékeket. Az egykori elszórt mondatok hirtelen értelmet nyernek, tudatosulnak, felismeréssé válnak. Ilyen momentumot örökít meg a fosztóképző című vers is: „feküdt az ágyban, még nem / volt beteg, az első hangnál / csendre intett. a sorstalanságot / nézte a tévében: »csend! ennek az embernek / igaza van. már csak a haláltáborokban / értik meg egymást az emberek«”. De az édesapa meghurcoltatásának fájdalmas és feldolgozhatatlan epizódja is felizzik húsz év távolából a bukás című versben: „akkor már mindenből kitették, még az alibi / funkciókból is, a neve sem hangozhatott el.”

Kérdések és kételyek bukkannak fel. El lehet-e vonatkoztatni az élet keserves pillanataitól, ketté lehet-e választani az életet, mint a gesztenyét a tüskés-szúrós buroktól? Szabad-e, érdemes-e áldozatként élni az életet? Hegedűs Gyöngyi válasza a kézenfekvőt fogalmazza meg: „nem turista vagyok saját életemben” (offering). És van még egy fontos – üzenetértékű – megállapítása: „nem folytatható a / gyógyítás, ha téged betegít, /…/ nem folytatható az imádság, ha érvénytelenít” (japán juhar).

Az élet-halál problémakör utolsó pontja az elfogadás, a megváltoztathatatlanba való beletörődés. Itt már nincs ellenvetés, ha „istent ott találom, / hol semmi keresnivalóm nincsen” (tél közepén, Balázs napon). Ezen a ponton már bármilyen érvelés elfogadható. Akár a balladai homályból felderengő, villoni természetű abszurd igazság is, miszerint „a fa kért meg rá, hogy / gyújtsuk fel” (ha ők nincsenek). A fa, amely az élet szimbóluma. Amelyhez Krisztus születésére emlékezve minden karácsonykor visszatérünk.

Rendkívül feszes, félmondatokkal, üzenetekkel telezsúfolt versgyűjteményt tett elénk Hegedűs Gyöngyi, aki szuggesztív mondataival egyszerre irányít és elbizonytalanít: „a háborúban / annak sincs igaza, akinek igaza van” (lovaik felsorakoznak). Mintha minden kijelentés mögött kérdőjel sejlene fel. Szavait visszaolvasva, mazsolázgatva úgy érzi az olvasó, mintha új és új magyarázat lehetősége bontakozna ki. Miként azt a kötet fülszövegében Visky András is megállapítja: a költő „a nyelv legmélyére képes alábukni, semmitől sem félve”. S valóban, néha félbetört szavak adnak különleges jelentést, új értelmezést a mondatoknak, máskor az orvosi szaknyelv egy-egy kifejezésébe botlunk. S ez a tempó lassítását eredményezi. Kényszeríti az olvasót a figyelemre, az elmélyedésre, az újragondolásra.

A kötet ciklusai a gyász fázisait követik – ám a gyász sötétje mögül mégis az élet feszült pillanatai villannak elénk. Nem lehet a világ dolgairól kívülállóként gondolkodni. Hegedűs Gyöngyi is felteszi a kérdést, „hogyan kellene ezt nulladik / személyben írni”. De semleges pozíció nincs. Így az olvasó is beavatottá válik.

Nem szabad megfeledkezni a ciklusoknak határt szabó fotókról sem, amelyek szintén a költő alkotásai, s amelyeken a fény mellett – amint a versekben is – folyamatosan jelen van a sötét tónus.

Ám a sötétről sem kell feltétlenül azt gondolnunk, hogy kizárólag félelmet ébreszt. Olykor szükség van rá, hogy megvédjen, elrejtsen. Így válik kerekké a gyűjtemény, hiszen, ha definiálni akarnánk, hogy miről szól, akkor a már emlegetett élet és halál mellett a szeretet juthat eszünkbe. A krisztusi tanítás. Voltaképpen ezt a szeretetnyelvet használja Hegedűs Gyöngyi is. Nem véletlen, hogy gyakran támaszkodik bibliai motívumokra. De nem ragad le az alaptételeknél, korunk kesernyés utózöngéivel felülírja azokat.

A szeretet azonban így is kizökkenthetetlenül jelen van. Erre talán az egyik legeklatánsabb példa a költő megfogalmazása szerint, hogy „az első kényszerzubbony / szabásmintája (is) az ölelés volt” (ha az anyákat kérdezik). A versek háttérmotívuma azonban a fentiek mellett mindenképpen az idő, ami látszólag végtelen, soha el nem fogy, ám a halandó ember számára mégis a legtűnékenyebb.

Hegedűs Gyöngyi: lehessen bármi. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2023 Budapest.