Szilágyi Domokos Bartók Amerikában című versében azt mondja: „Aki alkot, visszafele nem tud lépni – / s ha már kinőtt minden ruhát, / meztelenül borzong a végtelen partján, / míg fölzárkózik mögé a világ”. A zseni magányának e szép és hatásos képekből összerakott víziója magán viseli Szilágyi Domokos koncepciójának jegyeit a korát lehagyó, a végtelen partján borzongó alkotóemberről, akit csak később értenek meg. Szerinte a géniusz sorsa a nagy, metafizikaivá növesztett magány.

Talán ugyanerről beszél József Attila is, mikor azt mondja: „A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok.” Talán. De az is lehet, hogy egyszerűen egyedül van. És egyedül lenni nem embernek való állapot. Igaz, József Attilánál sokkal emberibb a Szilágyi Domokos-os zseni-magány e megjelenítése, nincsen benne – hogy hozzunk be értékelést is a szavainkba – semmi übermensches háttér, vagy nincsen benne áltragédia.

Az a gondolat, hogy a költő egy vátesz, aki a túlvilágba lát, vagy világrekorder atléta, ki túl gyorsan fut, esetleg fárosz, mely a transzcendenciába vezető utat mutatja, a romantika zsenikultuszára megy vissza. A romantika számára a zseni olyan, mint az ószövetség Istene vagy az újszövetség Jézusa: a szerző minden szavacskáját elemezni, megérteni kell, szimbólumokkal telíteni. A romantika óta szeretünk fetisizálni: először a költőt, a szerzőt tettük ebbe a helyzetbe, aztán később a szöveg foglalja el a helyét, mely „önmagában áll”, és amelytől el lehet alélni, hogy a semmit írja meg, de azt milyen szépen.

S mivelhogy a géniusznak kultusza keletkezett, mára azt látjuk, hogy a rá jellemző jegyek utánzása tömegjelenséggé vált. A hajszolás művészete, a minél jobb és minél több bűvölete szintén erre az elképzelésre vezethető vissza, az emberiség lassan nem lesz egyéb, mint sok-sok kicsi géniusz gyülekezete, akiknek tagjai futnak az újabb és újabb csúcsok meghódítása  után, mert úgy gondolják, milyen jó lehet a Csomolungmát megmászók egyre kevésbé elit, de azért még mindig tiszteletet parancsoló kasztjához tartozni, a mind exkluzívabb helyeken nyaraló gazdagok csoportjában lenni, a legfinomabb ételeket evő gourmet-kkel cseresznyézni egy tálból. Pedig nem. Cioran, aki nyakig benne van a slamasztikában, ezt úgy mondja: „Minden élmény ez esetben ugrás a semmibe. Amikor az élet minden adományát végigélted a csúcspontig, a főbenjáró összerándulásig, eljutsz abba az állapotba, amikor a továbbiakban semmit sem tudsz átélni, hiszen már nincs mit”. Ezt nevezném én a csömör kétségbeesésének. Cioran nem talál kiutat ebből, talán azért, mert a világot a plebsre és az übermenschekre osztotta, ő nyilván az utóbbiak megcsömörlött kasztjához tartozott. Cioran kizárólag azért fogja vissza magát a maga emberfeletti emberes őrültségei végrehajtásától, mert fél attól, hogy sok lúd disznót győz: „Sohase tévesszük szem elől, hogy a plebs visszasírta Nérót. Ezt mindig emlékezetünkbe kellene idéznünk, valahányszor megkísért bennünket egy agyrém, bármi legyen is az.”

És itt jön be a képbe a címben említett fejlődés. Valami okból úgy képzeljük, hogy vannak, akik előrefutnak, aztán utoléri őket a világ, és újra kerül valaki, aki még előbbre fut, és újra utolérik, és így tovább. Így menegetünk szépen előre, egyre többet tudunk meg a világegyetem titkairól, egyre szofisztikáltabb kütyüket használunk, egyre gyorsabban utazunk, egyre többet dolgozunk, hogy növekvő igényeinket kielégítsük, és egyre jobb nekünk – igen, ez a fejlődés. Azt gondoljuk, a szellemi szféráról is mind többet tudunk, ma már jobb műveket írunk, mint mondjuk száz éve a zsenik, úgy haladunk az égbe fel, mint a rakéta. Vagy mégsem? Hát nem.

Remélem, ma már sokan mosolyognak azon, ha valaki arra teszi fel az életét, hogy előrefusson, hogy újabb és újabb „magaslatokat hódítson meg az emberiségnek”. Talán Szilágyi Domokos verse az utolsó nagy megjelenítése a zseninek, a kiválasztottnak a romantika korából származó ezen képének – mára szerencsére változott a helyzet, a posztmodern kétségbe vonta ennek is – mint mindennek – a létjogosultságát. És jól tette. De adott-e helyette kiutat, egyáltalán: valamit?

Most forduljunk vissza Bartók Bélához: ő vajon zseninek képzelte-e magát, aki lehagyta maga mögött a világot (mint képzeli azt róla Szilágyi Domokos)? Meggyőződésem, hogy nem, ugyanis így ír az általa parasztzenének nevezett művekről: ez a zene „tulajdonképpen nem más, mint városi kultúrától nem befolyásolt emberekben öntudatlanul működő természeti erő átalakító munkájának eredménye. Ezért ezek a dallamok a legmagasabb művészi tökéletesség megtestesítői. Valósággal példái annak, miként lehet legkisebb formában, legszerényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot legtökéletesebben kifejezni.” (Megjegyzem, ezen fajta zene illusztrálására elég, ha csak Bartóknak az Este a székelyeknél fenséges nyugalmat árasztó művére gondolunk.)

Majd Bartók így folytatja: „Eddig többször használtam ezt a két jelzőt: paraszti és primitív. Nehogy félreértsenek, én ezt a két jelzőt egyáltalán nem lekicsinylő értelemben használom. Sőt éppen ellenkezőleg: mind a kettővel valami salaktól mentes, ősi, ideális egyszerűségre akarok rámutatni.”

Igen, Bartók nagy-nagy újítása ez a visszatérés (és nem egyéb), ez az, amiért egyedül és meztelenül borzong a végtelen partján Szilágyi Domokos felfogásában. Lehet ezt ugyan úgy is értelmezni, ahogy Szilágyi Domokos teszi, hogy ezáltal kizárja magát azon zeneszerzők köréből, akik a paraszti és primitív jelzőt pejoratívan használják, és milyen rossz neki az emiatt érzett magány. De ez csak féligazság, vagy még annyi sem. Bartók ugyanis visszatért a közösség ősi zenéjéhez, odament a sok-sok emberhez, akik a parasztzene közösségét adják. Élek hát a gyanúperrel, hogy Bartók egyáltalán nem érezte magát magányosan e pozícióban, Szilágyi Domokos szerint a végtelen partján – mert ott volt vele, egy kis (vagy nagy) képzavarral élve, a nemzet táncházában az akkor még létező paraszti társadalom egésze.

Miért is kezdtem erről beszélni? 1990-ben felkerültünk jópáran Kolozsvárra, az egyetemre, köztük Lakatos Mihály, a laudáció szerzője is, és a hirtelen ránk tört szabadság bódító levegőjében beszélgetni kezdtünk az irodalomról (egész akkori életünk csak erről szólt, no meg a nőkről). Egy idő után azt kezdtük érezni – már nem tudom, pontosan ki mondta ki először –, hogy hagyjuk a francba a váteszsorsról való beszédet, még annyiban se érintsük, hogy kétségbeesünk azon, hogy kiment alólunk (kezdő váteszek alól) a talaj. Addig-addig formáltuk szavainkat, amíg megfogalmaztuk az általunk transzközépnek nevezett irodalom elméletét.

Erdélyi vonatkozásban a messianisztikus transzszilvanizmus ellen lázadtunk, amely nagy költői teljesítménynek kiáltotta ki a „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!”-szerű szlogeneket. Szegény Reményik Sándor írt egy rossz verset (úgy emlékeztem, még 1989 előttről, hogy írt jókat is – sajnos a mostani újraolvasásomkor kiderült, hogy nem), s hát nem pont azt kapták fel? A mondanivalóval semmi bajom (sőt!), de ezt el lehetne mondani úgy is, hogy a kiáltvány-rész mellett van benne kép, amely megfoghatóvá, kézzelfoghatóvá teszi a szöveget, verssé a verset. Az össze erdélyi költő közül nála a legzavaróbb a váteszszerep vállalása.

Bezzeg mennyire másképpen tudta ugyanazt a mondanivalót közvetíteni Farkas Árpád az Alagutak a hóban című versében:

„Kaszák és kések éle
mennyboltig bebugyolálva,
fuldoklón fordul fehérbe
a falvak szuszogása,
nem koccan kő a kőhöz,
hótömte szájjal szól, aki beszél –
s nagy havak gyomrában az értelem
békésen elüldögél.”

Mennyivel visszafogottabb (és ugyanakkor mennyire hatásosabb) az, ahogyan a szimbólumokká növesztett, megfoghatatlan Templom és Iskola helyett Farkas Árpád semmi egyébről nem beszél, mint arról, hogy alagutakat kellene építeni a hó alatt, hogy találkozzanak, eljussanak egymáshoz azok, akik összetartoznak! A közösség felépítésének, az ahhoz való visszatalálásnak Farkas Árpád-féle titka pedig abban rejlik, hogy a szerző maga is ott van a hó alatt, ugyanúgy ássa az alagutat, mint a többi ember. Nem pedig felülről mondja, mint a vátesz Reményik, hogy nem hagyjuk tönkretenni közösségmegtartó intézményeinket.

Mi ott, a kilencvenes évek Kolozsvárján az erdélyi váteszköltészet mellett az összmagyar és a világviszonylatban akkor erősen divatos posztmodernt vettük célba. Mi bajunk volt vele? Az, hogy nagyon nem jöttek be nekünk azok a szövegek, amelyek az ember felfelé törekvésének kudarcáról szóltak (mondván, mi közünk egy álkérdéshez), sem azok, amelyek a felfelé törekvés reménytelensége folytán a játszadozásban látták a kiutat (vagy nem is láttak semmit, csak voltak, merthogy a szöveg szerintük ilyen: lennie kell).

No de miért éreztünk így? 1989. december 22-én meghalt Beckett, az európai kultúra szemetesembere, a modernizmus szimbóluma (ugyan mi nem tudtunk akkor semmit Beckett hogylétéről, mert éppen mással voltunk elfoglalva: a kommunista utópia következményeinek felszámolásával magunkban). Balassa Péter Beckett halálának világtörténeti eseményét így értékelte 1991-ben: „vége van valamilyen, mindegy, milyen érdekes vagy érdektelen, de nagyon valamilyen, csak tudnánk, miféle előadásnak, amely a modernség kétezer éves kifejlődését és végkifejletét jelentette, s amely 1914-gyel, 1945-tel, 1989-cel összeomlott”. Farkas Zsolt ezt a „modern metafizikai hagyomány XX. századi bukásának, a jelenség mögött a lényeget kereső attitűd csődjének” nevezi.

Ezzel egyet is értettünk, mivelhogy a felfelé törekvés, a transzcendencia megfogásának, az ember megistenülésének kudarcát mindannyian láttuk. De ebből nem azt a következtetést vontuk le, hogy Isten nincs, hanem azt, hogy Istent nem odafenn kell keresni, nem törtetni kell feléje, mivelhogy Ő nem fenn van, az égben, ahová fel kell mászni utána, hanem mindenütt – a földben, a vízben, odafent és odalent, odakint és odabent bennem, és néha csak úgy magához odaint, az istennek sem akkor, amikor mi kívánjuk.

A kiváló, senki által fel nem kapott vallásfilozófus, de ugyanakkor az agrár- és élettudományi egyetemen tanító Staller Tamás mondja el, hogy „a világ egyik felén az emberek idestova kétezer-ötszáz esztendeje egyebet sem tesznek, mint elbirtokolják az élővilágot, élőhelyeivel, talajával, vizeivel, levegőjével egyetemben. A Teremtés bibliai könyvének van két passzusa. Az egyik arról szól, hogy az Isten az egész világot, az élőt és az élettelent, azért teremtette, hogy az embert szolgálja. Néhány bekezdéssel odébb van egy másik passzus, amely arról szól, hogy az emberre, akit legutolsónak teremtett az Isten, rábízta a világot, azzal, hogy azt felelősséggel gondozza.”

Talán erre (is) gondoltunk ott Kolozsváron, amikor láttuk a világot maga alá gyúrni akaró ember kudarcát, a kudarcból származó reményvesztettség állapotát: az értelmét vesztett tragikumot; láttuk a modernitás utáni, a tragikum eltűnése folytán céltalanná vált intellektuális játszadozásokat, melyek folytán vagy unalom vesz erőt az olvasón, vagy pedig felvágja az ereit (maga Beckett véleményem szerint egyaránt tekinthető a modernitás lezárójának és a posztmodern atyjának). És láttuk azt is, hogy a felelősséggel gondozott világ bibliai követelményéből nem lett semmi, mert az istenségre törő ember oly távol van a maga individualitásának kiélésében ettől, mint Makó Jeruzsálemtől (ez, kérem, nem képzavar: nem Makó városról van szó a mondásban, hanem arról, hogy egy Makó nevű vitéz Spalatóban részegeskedett, s amikor felébredt, azt gondolta, hogy Jeruzsálemben jár).

Azt kell mondanom, hogy ott, Kolozsváron, a kilencvenes évek legelején egyszer csak azt éreztük, lepereg rólunk a modernitás és a posztmodern.

S akkor vajon mi az irodalom (vagy bármely művészet) előtt a járható út, milyen az az irodalom, amelyik értelmes, amelyet érdemes csinálni, miközben tudjuk, hogy felfelé, a transzcendencia irányába hiába törtetünk, mint tette azt az utóbbi kétszáz év irodalma, és tette a visszafelé kétezer–kétezer-ötszáz évre, Arisztotelészig visszamenően megkonstruált modernitáshagyomány?

Sokat vitatkoztunk erről, meg is találtuk az utat egyénenként – ám csak manapság, 2022-ben találkoztam egy olyan megfogalmazással, amely kifejezi az erről szóló, kissé amorf formában jelentkező érzéseimet.

Gál János, a 2022-ben mindössze 23 éves, nagyszerű költő mondja el, meri kimondani korából eredő bátorsággal, hogy az irodalomnak újra meg kell találnia a közösségi szerepét, és a szerzőnek le kell mondania a márványbavéssükanevünketségről. Így beszél Gál János, és szavai ugyanolyan fontosok, mint annak idején Nietzsche Imígyen szóla Zarathustrája volt az emberfeletti emberről: „lényegében minden gond eredője az alkotói individualista hübrisz, az a bizonyos előjelű alázat hiánya. Az emberiség történetében túlnyomórészt közösségi funkcióval bírt az irodalom, akár a szakralitásra, akár a szórakoztatásra gondolunk. És nem igazán szólt mindig az örökkévalóságról, a horatiusi »márványbavéssükanevünketségről«. Nagyon leegyszerűsítve, az egyén, az alkotó szerepét a romantika oktrojálta bele minden korba, ahogy például Marx fűzte fel a történelmet osztályharcok sorozatára. Horatius bizonyára elgondolkozott azon, hogy de jó volna, ha emlékeznének rá kétezer év múlva is, de a versei egyáltalán nem a l’art pour l’art örökkévalóságnak íródtak.”

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy szinte mentora lehettem Gál Jánosnak, aki megtisztelt most jelenlétével. Azért lettem csak szinte a mentora, mert az Előretolt Helyőrség Íróakadémián nem velem, hanem Orbán János Dénessel dolgozott – pedig milyen jókat beszélgethettünk volna az irodalomról. Ezért is irigyelem annyira a két Jánost. De sebaj, megtehettem ezt más, kiváló költőkké érett fiatalokkal, mint Regős Mátyással vagy Marcsák Gergellyel.

No de milyen is az az irodalom, amelynek a szerzője lemond az egyéni halhatatlanságról (értsd: nevének ideig-óráig, akár pár évezredig való fennmaradásáról)? Gál János ezt úgy fogalmazza meg, hogy két, közösségi funkcióval bíró irodalom létezik: az egyik, amelyik a szakralitásra, és egy másik, amelyik a szórakoztatásra tör.

Kezdjük a másodikkal. 1965-ben adják ki Mihail Bahtyin François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája című könyvét, amely véleményem szerint azóta egyre fényesebben ragyog az irodalomtudomány mind sötétebb éjjeli egén. Ez a politikai okokból ideig-óráig elhallgatott mű egyszerre a populáris/népi/népszerű irodalomra (illetve annak egyik ágára, a pikareszk-karneválira) irányítja a figyelmet oly módon, hogy a világirodalom eddig nem túlságosan nagyra becsült művét, a Gargantua és Pantagruelt egyértelműen a „tömegirodalom” jellemzőivel írja le, és az összirodalom egyik csúcsaként jelöli ki helyét. Már most elmondom, mielőtt egy kissé hosszabb kitérőt tennék: a bahtyini értelemben vett populáris irodalom művelése az, ami értelmes cselekedetté tette számunkra az írást a kilencvenes években, akkor, amikor kimúlt közülünk a nagybetűs Irodalom, mely a transzcendencia kagylóba vagy szelencébe zárásával foglalatoskodott (és az istennek sem sikerült neki).

És akkor jöjjön a kitérő. A már idézett Farkas Zsolt, aki tangenciálisan a populáris irodalommal is foglalkozik, azt tartja viszont, hogy „a populáris művészet contradictio in adiecto” (a népszerű művészet kifejezés önmagában, önmagával ellenétes). (Igen, az a populáris művészet, amelyiknek egyik csúcsa a Bahtyin által jogosan felmagasztalt Rabelais) – mármint Farkas szerint a populáris irodalomról lehet értekezni, de az nem írható le a művészet mai fogalmaival, mivel a művészeten menthetetlenül valami egyebet (magasztosat? mélyet? nehezen érthetőt?) értünk. Mielőtt én – mint Rejtő Jenő nagy tisztelője – felháborodottan sutba dobnám e megállapítást, nézzük egy kicsit közelebbről, miről is van szó. Milyen is a Művészet (vagy amit az utóbbi kétszáz éven keresztül róla hittünk)? A nagybetűs Művészetet olyan szerző hozza létre, aki nevének márványba vésését reméli. (Tudom, egyes elméletek szerint a szerző halott, és minden a szöveg. Dehogy van így, a nagyon is létező szerző milyensége az irodalomról szóló beszéd központi kérdése.) Nem mondom azt, hogy bezzeg vele szemben a modernitáson és a posztmodernen kívüli, a kollektivitást kifejezni akaró szerzőt ez nem érdekli (merthogy azért emberből lenne gyúrva ő is, hiúsággal megáldva), csak azért egy dolog a halhatatlanság modernista mítosza, és más az, ha az ember például az örökkévalósághoz vagy az örökléthez méri magát, amihez képest pipepurc az a maximális esetben prognosztizálható két-három ezer éves időszak, amikor emlékeznek az ember nevére. Az egész életükben harácsoló embereket szokták felénk azzal leuntatni, hogy nyugodjon le, a sírba úgysem vihet magával semmit. A modernista/posztmodern szerző egész életében harácsol, hogy jusson majd neki egy márványlap valahol, az ezen kívüli szerző viszont arra vágyik, hogy értelmes életet éljen. Merthogy földi létünket nem abban lehet mérni, milyen földi vagy szellemi javakat hagytunk magunk mögött, hanem hogy mennyire volt értelme a létezésünknek. A márványlapnak pedig semmi köze az értelemhez.

A populáris irodalom, mint nevéből is következtetni lehet, széles közönséghez szól, mely közönség nagyjából azonos szempontok szerint olvassa a szöveget. Még az is lehet, hogy e tömeg egy közösséget alkot, például a Rejtő Jenőt szerető emberek táborát.

A kollektív élményt nyújtó irodalom szórakoztató ágáról most nem kívánok bővebben szólni, hisz Bahtyinhoz képest nem tudok semmi újat mondani – így csak röviden foglalom össze Bahtyin nézeteit. Szerinte a hivatalos, magas irodalom ellenében létezik egy másik, populáris vétetésű irodalom, amelyből hiányzik a dogmatizmus, az autoritarizmus, az egyoldalú súlyosság, s amelyhez „nem közelíthetünk egyik szélesre taposott úton sem, amelyen a polgári Európa művészeti és ideológiai gondolkodása az elmúlt négy évszázadban haladt”. Ebbe az irodalmi hagyományba tartozik Boccaccio Dekameronja, Rabelais Gargantua és Pantagruelje, Cervantes Don Quijotéja, Shakespeare vígjátékai stb. Elsősorban a népi nevetéskultúra felől közelít Rabelais-hoz, és a karneváli tudatot jelöli meg a populáris kultúra egyik általánosan vett jegyeként. A karneváli tudat alapja a világhoz való nevető viszony, és e „karneváli nevetés, miközben nem veszíti el kapcsolatát egyetemes kozmikus eredetével, biztos tájékozódást kínál a társadalmi-történelmi szférában”. Hangsúlyozza, hogy „el kell szakadnunk a karnevált farsangként értelmező leegyszerűsített újkori karneválfelfogástól, főként pedig közönséges, bohém módon való értelmezésétől. A karnevál az elmúlt évezredek nagyszerű össznépi világszemlélete”. Ez viszont – teszem hozzá én – nagyban különbözik a modernitás nevetésétől, amely (Bergson nyomán) a tagadó funkciót állítja előtérbe, Bahtyin szerint ugyanis a karneváli szemléletben szemernyi nihilizmus sincs, hiányzik belőle a másik ember kinevetése, a felsőbbrendűség-tudat.

Bahtyin másik fontos felismerése a dialogikus alapelv központi szerepe a népi kultúrában, a dialóguson „a szükséges életminimumot, létminimumot” értve. A populáris kultúra világa horizontális világ, mely a mozgáson, az átváltozáson, az ambivalens egységen alapul, ahol a legfőbb érték az élet és annak dinamizmusa.

Álljunk itt meg újra egy pillanatra. Mi lehet az a dialogikus alapelv, amely „a szükséges életminimumot, létminimumot” jelenti? Ez nem egyéb, mint annak a gondolata, hogy az ember nem lehet meg egyedül a világban. S ha nem lehet meg egyedül, akkor csak másokkal együtt lehet. (Íme, miért is jó újraolvasni néha Bahtyint: mai, individuumokra széteső világunknak kevesen adják nála erősebb kritikáját.) Azaz a szükséges életminimum az, hogy az ember egy közösséghez tartozik, akik tagjaival kapcsolatba is lép. Nagy a gyanúm, hogy Bahtyin egyszerűen a szeretetről beszél, az emberek közti legerősebb kapocsról (csak hát ezt nem írhatta így le, mert a komoly irodalomtudósok egyszerűen kiröhögték volna).

Eddig többször előjött a kollektivitás fogalma, vagy csak úgy magában, vagy értéktelítetten, mint az a valami, ami értelmet adhat életünknek. A fiatal József Attila írta: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat”. Ady is ugyanebben az értelemben mondja el programbeszédét: „Ezért minden: önkínzás, ének: / Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié, / Lennék valakié”. (Más kérdés, hogy csak viszonylag ritkán sikerül Adynak az eszményként megfogalmazott szeretethez tartania magát, mivel mind rugdossa azokat, akik szeretnék őt.) Ha felismerjük, hogy a közösség az, amely egyedüliként tud szeretetet nyújtani (vesd össze azzal, hogy „csak másban moshatod meg arcodat”), akkor felismerjük azt is, hogy a kollektivitás nem feltétlenül szitokszó. Aki egy közösséghez tartozik, az megtanul felelősen élni, akár úgy is mondhatnánk, megtanulja korlátozni saját szabadságát a szeretet megtartása érdekében. Tudom, hogy individualista világunkban ezek a gondolatok különösen hatnak, és még különösebben egy irodalomról szóló beszédben, ám meggyőződésem, hogy e két fogalom nélkül: közösség és szeretet, nem lehet tárgyunkat, a jó irodalmat körülírni.

És ezzel át is léptünk a közösségi funkcióval bíró irodalom másik ágához, ami – Gál János megfogalmazásában – a szakralitásra épít. Ugyanis a szeretet, a másokkal való dialogikus viszonyban élés a premisszája annak, hogy életünk értelmes legyen, ergo hogy megtaláljuk azt az értelmet, amit a modernitás végleg elveszített, és aminek a posztmodern a nyomát is sóval hintette be. És ha valóban létezik értelem, akkor létezik szakralitás, még ha talán kissé túlságosan is pompázatosnak tűnik néha nekem ez a szó. Csák János mondja el meglepően egyszerű szavakkal, hogy az eszményi politika céljának „a közösségben élő ember kibontakozásának elősegítését, a jó szellemű személyes, társas és társadalmi élet feltételeinek megteremtését” tekinti. Érdemes idézni tőle azt is, ahogy kifejti, milyen a jó szellemű élet, a görög eu-daimonia, amit közönségesen boldogságnak szoktak fordítani az európai nyelvekben:

„A szókratészi öt maxima szerint élve valósíthatjuk meg emberi vágyainkat: valahol otthon lenni a világban, az emberi méltóságunk tiszteletét, és a szabadságot és biztonságot, hogy önmagunkról és szeretteinkről gondoskodhassunk anyagi, szellemi és lelki értelemben.”

 A közösségben élő ember jó szellemű élete – no igen, ez lehet az, aminek elérésében segíthet az irodalom. Talán ezt lehet az irodalom céljaként is meghatározni, ami egyben az irodalom haszna is. Az irodalomnak valóban van társadalmi szerepe, vagy ahogy Claude Roy mondta: az irodalom tökéletesen haszontalan, egyetlen haszna, hogy élni segít. Hogy egyetlen példát hozzak fel erre: Homérosz nem géniuszként, még csak nem is alkotóként tekint magára, aki teremtő erővel rendelkezik, hanem mesteremberként, szakemberként határozza meg magát, aki a világ létező dolgait felmutatva írott műveket hoz létre, és abban reménykedik, hogy olvasóinak az életére pozitív hatással tud lenni. Egy olyan világban, ahol az istenek itt vannak a földön, ahol az, amit szakralitásként nevezhetnénk, meg nem kérdőjelezhető létezőként van jelen, ahol az értelem jelen van, nem is lehet másként gondolkodni.

Igaz, nagyon sok idő telt el Homérosz óta, istenek éltek, de jobbára csak haltak, olyannyira, hogy most úgy tűnik, teljesen kiveszett a szakralitás a világunkból. Még ha így lenne is, meggyőződésem szerint a közösségi célzatú szöveg tud segíteni abban, hogy jól éljünk, hogy jó szellemű életet éljünk. Ugyan nem bizonyosodhatok meg róla, de ÉN élek, működöm, és jó lenne jól működnöm. És fázom magamban egyedül és a MÁSIKra (vö. Lacan, Bahtyin) van szükségem, hogy élnem: jól működnöm lehessen. A közösségi célzatú szöveg az ÉN autonómiáját és a MÁSIKkal való dialógusomat, áttételesen a szolidaritásérzésemet erősíti. És az is lehet, ha hagyjuk, hogy az ezt erősítő szövegek átjárjanak, jó szellemű életet fogunk élni. Ha pedig jó szellemű életet élünk, akkor kapcsolatba kerülünk azzal, amit végleg elveszettnek hittünk, a mindenütt (nemcsak fent, hanem lent, a földben, a vízben, a levegőben) jelen levő Istennel, a szakralitással.

Nyilván felvetődik a kérdés, hogyan lehet olyan szövegeket létrehozni, amelyek ez a jó szellemű életet erősítik az olvasóban. Itt nem arra gondolok, hogy technikailag miként kell előállítani egy szöveget – az nyilvánvaló, hogy szükséges a szakmai tudás, mivel nagyon jól körülírható szabályok vannak arra nézve, hogyan válaszol az olvasó bizonyos törvényszerűségekre –, hanem arra, amire a poétikai tudással rendelkező személynek szüksége van ahhoz, hogy megérintse az olvasót. (Itt jegyzem meg zárójelben, hogy a mesterséges intelligencia manapság technikailag egyre jobb irodalmi szövegeket tud produkálni, de azért senki sem ezeket olvassa, amikor fel akar töltődni – ugyanis hiányzik ebből a szövegből valami, amit nem lehet megtanulni.)

Hosszú-hosszú éveken keresztül kerestem egy kifejezést, amely legjobban kifejezné azt a többletet, ami a jó szellemű életet erősítő irodalom születéséhez szükséges. Most úgy néz ki, hogy megtaláltam: a tudás lelkesültsége. A csíkszeredai Molnár Vilmos írja Körösi Csoma Sándor és Buddha című novellájában, hogy Buddha találkozni akar Kőrösi Csoma Sándorral, aki felkeltette az érdeklődését, és egy vénasszony képében így szól a székely tudóshoz: „»Szerusz, Sándor, üljünksze le ide a fa alá egy kicsidég, beszédem volna véled«. Buddha meg akarta adni a tiszteletet Körösi Csoma Sándornak, azért szólt hozzá magyarul, ráadásul székely nyelvjárásban.” Aztán valami nagyon fontos dolgot ad Buddha szájába a szerző: „ebben a földi létben, ahol minden csak hamis látszat, találtál valamit, ami fontos számodra, ami lelkesíti mindennapjaidat”. Erre Csoma Sándor a magyarok őshazájáról „olyan szép dolgokat mondott, és olyan szépen, hogy Buddha szemei tágra nyíltak a csodálkozástól. Jobb ez, mint a nirvána, suttogta Buddha, majd kérlelni kezdte Kőrösi Csoma Sándort, hogy csatlakozhasson hozzá, keressék együtt a magyar őshazát.”

Igen, ilyen hatást kellene elérnie az irodalomnak, magával ragadnia, kirángatni az olvasót a hétköznapjaiból, a nirvánánál is jobb állapotba kalauzolva őt. (Megjegyzem, Molnár Vilmosnak sikerül ezt elérnie legjobb Kőrösi Csoma Sándor-novelláiban.) Aki pedig lelkesül, az lélekkel telik fel, és jó szellemű életet él.

A lelkesültség mellett a jó irodalom másik titkos összetevője a szeretet (az, amit Bahtyin az irodalomtudósok kritikájára gondolván dialogikus alapelvnek nevez). Erre Orbán János Dénes Vajda Albert csütörtököt mond című novelláját tudom felhozni példaként. Ebben elmeséli ágyhoz kötött apja és a Szabad Európa Rádió, azon belül Vajda Albert humoros jegyzetei társaságában töltött gyermekkorát. A feltárulkozó, nagyon is jelen levő, valós szerző szövegéből teljesen hiányzik az önreflexió, az interpretálás gesztusa, ezért az olvasó a beszédmód által megteremtett hangulatra koncentrálhat. Úgy érzi, a szöveget a szeretet lengi be, ez szüntet meg minden kérdést, „mi lett volna, ha”-típusú spekulációt, travesztiát, párhuzamos világokat. E hangsúlyozottan nem esztétikai kategória, a szeretet által működtetett szöveg nagyjából ellen is áll az interpretációs kísérleteknek, viszont annál nagyobb közönséget szólít meg. Ha szeretet nincs benned a témád vagy általában az élet iránt, ha nincs benned lelkesültség, érdektelen vagy – ezt ismerte fel Orbán János Dénes, és ezt az elvet alkalmazza műveiben. (Szakolczay Lajos ezt így fogalmazza meg debütkötete, a Hümériáda kapcsán: „Sok évnek kell eltelnie addig, amíg kiderül, hogy ez a féktelenség alighanem érző szívet takar. Aki árnyékléte ellenére azért találta ki – sejtelmes visszavonulásaiban és előretöréseiben azért alkotta meg – saját árnyékát, mert mindvégig félt. Félt a rá kiszabott [rárótt] szereptől, félt a magánytól, félt a kisebbségi sorstól, félt a – még jó, ha csak Olosz Lajos-i magasságú – tornyoktól. Minthogy nincs – sohasem volt – fölkészülve az emberre leselkedő borzalmakra, hogy szűkítsem a kört: a legszemélyesebb – az édesanya halálával iszonytatóvá váló – tragédiára, játszik és játszik.”) Pécsi Györgyi a „haza- és hazára találás derűjét” tartja Orbán novellisztikája legnagyobb erényének. Ezt lehetne akár az otthonosság derűjének is nevezni, amikor az ember megtalálja a jó szellemű élet kulcsát.

Igen, az otthonosság: nemigen találok ennél melengetőbb érzést, ezt keresem a verseimben és mindenfajta írásaimban. Lévén, hogy az irodalmi nyelv, a közmagyar egy közmegegyezésen alapuló fikció (a sok nyelvjárásból rakták össze, lenyesvén az eltéréseket), fontos számomra, hogy otthon érezzem magam a nyelvben, ami nem lehet más, mint a saját nyelvjárásom, a székely. Tényleg jól mondja Tamási (no meg, mint fennebb láthattuk, a szókratészi öt maximából is ez következik a jó szellemű élet egyik jellemzőjeként), hogy valahol otthon kell lenni a világban, és Kányádi azt, hogy „a legárvább, akinek még halottai sincsenek”. Otthon szerettem volna lenni, ezért hazaköltöztem. Otthon szerettem volna lenni, ezért írtam meg az Ágtól ágig című kötetemet, amely az anyától és másoktól hallott családi történeteket tartalmazza.

Az is lehetséges, hogy ma már semmi egyebet nem akarok, mint – tudatosan, mint ki már lázadt eleget – beállni az őseim sorába, akik éltek, haltak, szenvedtek, örültek. Mert a vízcsepp sem páraállapotában érzi jól magát, hanem akkor, amikor lecsapódik, sok-sok társával együtt patakká áll össze, és játszanak benne a gyermekek. Beállni az ősök sorába, hogy a hagyomány vizében lubickoljanak a leszármazottak.