Petőfi feltételezett szibériai életszakasza kapcsán szokott előjönni a hadtörténészek részéről az a gondolat, hogy az oroszok nem vittek magukkal magyar hadifoglyokat 1849-ben. Ez így igaz, viszont az osztrák levéltári anyag újabb átnézése azt mutatja, hogy az oroszok nem hadifogoly-státusban ugyan, hanem deportáltként – osztrák kérésre – igenis magukkal hurcolhattak embereket. Ráadásul nem három (mint eddig gondoltuk), hanem jóval több dokumentum szól a renitens magyaroknak a birodalom határain kívülre való száműzéséről, olyan helyre való deportálásáról, ahonnan nem tudnak hazatérni. A deportálási szándék mögött jól körülírható, Schwarzenberg miniszterelnöksége alatt uralomra jutó gondolat állt: Magyarországon a magyarság arányát csökkenteni kell, az országot pedig német gyarmattá tenni.

1925-ben jelenik meg Eöttevényi Olivér cikke a magyar forradalmárok deportálásának tervéről (Eöttevényi, 1925), 1938-ban pedig Kósa János tanulmánya Magyarország német kolóniává alakításának elgondolásáról (Kósa, 1938). Sajnos mindkét írás szinte visszhangtalan maradt. Magyarok oroszországi deportálásának tervéről legközelebb Andics Erzsébet kutatásaiból hallunk (Andics, 1965), német nyelvű forrásközléseinek releváns részeit Kéri Edit ülteti át magyar nyelvre (Kéri, 2002).

2002-ben, 2005-ben és 2006-ban közlik az osztrák minisztertanácsi jegyzőkönyveket, amelyek az Eöttevényi és Kósa által említett iratok mellett újabbakra is ráirányítják a figyelmet (ÖMR II/1, ÖMR II/2, ÖMR II/3). Ezekből kiderül, hogy a kitelepítési tervek nemcsak Oroszországra korlátozódtak, és jóval nagyobb a kérdést érintő dokumentumok száma is.

 

Náci-előfutár ideológia az 1840-es és 1850-es években

Foglaljuk össze Kósa írását, mely a XIX. századi telepítések és kolonizációs tervek eszmei hátterét, valamint a deportálás gondolatának gyökereit is felfejti![1]

A feladat, amelyet a Schwarzenberg-kabinet 1849 késő nyári napjaiban kapott, nehéz és bonyolult volt: az uralkodócsalád éppen olyan megaláztatást szenvedett el, amilyenhez hasonló egy évszázadon át, Mária Terézia örökösödési háborúja óta nem fordult elő. Most, a keményen kiharcolt győzelem órájában, a dinasztiában és a kormányban felébredt a bosszúvágy a monarchia minden olyan nemzete és nemzetisége ellen, amely ezt a megaláztatást okozta. Kormányprogramként jelent meg a gyarmatosítás gondolata, ezért a világosi fegyverletétel után Schwarzenberg most már vértelen eszközökkel folytatja a háborút a magyarság végső megsemmisítéséig. Szerinte a magyarság vezető osztályának egy részét távoli helyeken kell letelepíteni, ezáltal kiirtanák a magyarok forradalmi szellemét, és a megmaradt magyarságot az országban többségbe került németség már könnyen féken tudná tartani.

Mindennek előzménye és ideológiai alapja van. Németországban politikusok, közgazdászok, katonák 1840 óta nagyobb érdeklődéssel fordultak Magyarország felé. Az egyik irányzat szerint Németország népfeleslegét a Duna mentén kell letelepíteni, ott kell a német Lebensraumot, életteret bővíteni.

A nagy hatású német nemzetgazdász, a nemzeti szocialista gazdasági teória megteremtésének előfutára, Friedrich List 1842-ben arról értekezik, hogy egészséges birtokviszonyok mellett sem a nagybirtok, sem a törpebirtok nem tartható fenn, és a Duna menti államok nagybirtokai különösen alkalmasak volnának telepítésre. Ekkor még egy hatalmas germán–magyar keleti birodalom megalapítását vizionálja a Fekete- és az Adriai-tenger között, melyet a magyar és a német szellem töltene ki. 1845-ben viszont már a germanizálást látja a Magyarországgal való kapcsolatok céljaként, mondván, például a közlekedési kapcsolatok javításával egyre nagyobb lesz a német szellemnek és a német civilizációnak a hatása Magyarországon. List tervei gazdag talajra lelnek, kalandorok, kivándorlási hiénák, magas rangú osztrák állami tisztviselők (Bruck, Höfken, Czoernig) stb. itt akarták elhelyezni a német népfelesleget.

A német könyvpiacon sorra jelentek meg Magyarországot ismertető könyvek és brosúrák. A legfelkapottabb ilyen tárgyú könyvet Julian Chownitz írta: felhívta a figyelmet arra, hogy Magyarország beolvadása a nagy német–osztrák föderációba rendkívül megkönnyíti a németek letelepedését Magyarországon. Itt olyan életviszonyokra talál a német telepes, melyek alig különböznek az otthoni viszonyoktól. Ezenkívül a német lehet majd Magyarországon az uralkodó nemzetiség. Chownitz német–magyar vámuniót követel, ami Magyarországot hamarosan teljesen germanizálná.

Különösen a birodalom túlnépesedett részeiben – írja Kósa – már generációk óta élt Magyarország földbőségének meséje, mely a korlátlan lehetőségek hazája. Elképzeléseikben Magyarország a mesék országa volt, mely Isten minden adományával meg van áldva, ahol a termékeny föld várja az idegen kezeket, hogy bőségesen termelhesse kincseit. Egész falvak jelentkeztek, amelyek ki akartak vándorolni Magyarországra. Herzig Vencel bécsi építész elaborátumot (tervezetet) terjesztett be 1849-ben a bécsi belügyminisztériumhoz, amely 6 millió németet akart letelepíteni Magyarországon.

A bécsi és a württembergi kormány között 1844 óta folytak diplomáciai tárgyalások azzal a céllal, hogy a túlnépesedett Württembergből a Habsburg korona keleti tartományaiba történő kivándorlást ösztönözzék. A tárgyalások az Erdélyi Gubernium jelentése nyomán élénkültek meg, amikor a szász nemzet kijelentette, hogy hajlandó néhány württembergit befogadni birtokain és községeiben. Stefan Ludwig Roth erdélyi szász lelkész azonnal hozzálátott a gyakorlati megvalósításhoz, és Németországba utazott (1845. július 23.), hogy telepeseket toborozzon Erdélybe. Munkája nyomán 1846. március 17–24. között 748 fő württembergi kivándorló jelentkezett Bécsben az erdélyi udvari kancellárián útlevele érvényesítésére. Május végéig Erdélybe 1560 lélek vándorolt be, Dél-Magyarországra, Bács megyébe szintén sokan.

A minisztertanács 1849. október elsején foglalkozott először Magyarország gyarmatosításának konkrét tervével, ekkor Ferdinand von Thinnfeld a minisztertanácsban nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a gyarmatosítási munka az állam feladata [kiadva majd itt: ÖMR II/1, 725., 177. jegyzőkönyv – S. A.]. E célból egy bizottság alakult 1849. október 22-én, amely javaslatát 1850. október 2-án a császár elé terjesztette, és az uralkodó november 18-án el is fogadta azt. Ám bármennyire előmozdították a bécsi kormány, a hatóságok és magánosok a németek magyarországi bevándorlását, bármennyi tervet szőttek is Magyarország elnémetesítéséről, ezek mind elvetéltek. A bécsi kormánynak a magyarok iránti bosszú által fűtött tervei elakadtak a bürokrácia útvesztőjében, megrekedtek az örökös pénztelenség zátonyán. Idáig Kósa.

Hogy ne gondoljuk azt, mindez az 1949-ben emigrált Kósa János (Tornalja, 1914 – New York, 1972; Amerikában John Kosa néven lett elismert történész, szociológus, a Harvard Egyetem docense, egyik kutatóközpontjának vezetője) hagymázas víziója lenne, álljon itt egy rész a Magyar Tudományos Akadémia 1989–91-es Petőfi-bizottságában részt vevő Gergely András történész[2] 1998-as tanulmányából is: „Az új császár megerősítette Schwarzenberg miniszterelnököt és ennek politikai elképzeléseit. Schwarzenberg centralizált, abszolutista, német dominanciájú [saját kiemeléseim – S. A.], polgári alapzatú birodalmi jövőképet vázolt fel. (…) Tervei szerint ekként hatalmas, a Balti-tengertől a Földközi-tengerig; Oroszországtól Franciaországig terjedő (és a Balkán felé tovább terjeszkedő) hetvenmilliós, bár soknemzetiségű, de német hegemóniájú, alkotmányosan természetesen kormányozhatatlan, ám abszolutisztikusan eligazgatni remélt birodalom jön létre, középpontjában Béccsel és a Habsburgokkal. (…) Az olmützi kisvárosi császári udvarban tehát irreális, gigantomán terveket szövögettek, de tény, hogy a kormányzati lépéseket ehhez igazították. Így lesz érthető, hogy Magyarország számára miért nem kínáltak semmilyen békelehetőséget, még amnesztiát sem! Magyarország teljes leigázása, beolvasztása ugyanis e koncepció elengedhetetlen része volt.” (Gergely, 1998, 278.)

 

Deportációfogalmak

Eöttevényi Olivér idézett cikke szerint az osztrákok két módon próbálták elérni az osztrák/német gyarmatosítás sikerét, azt, hogy a német elem túlsúlyba kerüljön: deportálással és a kényszer-kivándoroltatással. Nézzük, milyen kontextusban használták a 19. század közepének viszonylatában a deportáció szót vagy annak szinonimáit a Habsburg Birodalomban:

1) Állampolgárok elvitele távoli helyre, ahol őrizet alatt tartják őket. Értelme az, hogy az ország megszabadul a veszélyes, felforgató elemektől (távoli, tengerentúli stb. helyre viszik (az) ezeket a személyeket). Ez társulhat egyéb fizikai büntetéssel is, például az elítéltek kényszermunkát végeznek. Elsősorban a gyarmatokkal vagy szélsőségesen távol eső területekkel rendelkező országok (Anglia, Franciaország, Oroszország stb.) használták előszeretettel, ám korábban az osztrákok is alkalmazták, valamint a Habsburg Birodalom egyik tartománya, a Lombard-Velencei Királyság esetében is ismeretes volt e gyakorlat, számos olaszt éppen Magyarországra, Szegedre deportáltak (lásd alább).

2) Nem állampolgárok kitoloncolása az országból. Az ezt elszenvedő személyek nem térhetnek vissza az országba, azon kívül viszont szabadon mozoghatnak (nagyjából ma is ezt értjük a szón az illegális bevándorlók kitoloncolása kapcsán). 1849-ben az osztrákok oroszországi lengyel menekültek kitoloncolására használják a deportálás szót, lásd alább.

3) Internálás – deportálás. „A magyar menekülteknél hazaárulókról, gyilkosokról, fosztogatókról van szó. Elég-e az, ha eltávolítják határaiktól, hogy azután más országokban folytathassák üzelmeiket? A bécsi kormánynak ragaszkodnia kell ahhoz, hogy a magyar menekültek vezetőit Törökországban őrizeti helyükre zárva szem előtt tartsák.” (Andics, 1965, 427., 533. dokumentum: 1849. október 28., Bécs, Schwarzenberg kifejti Buol szentpétervári osztrák követnek, miért ragaszkodik Ausztria ahhoz, hogy a magyar menekültek vezetői szigorú őrizetben Törökországban maradjanak.)

Itt ugyan a szakirodalom nem a deportálás, hanem az internálás szót használja,[3] ám az eredmény ugyanaz, mint az 1. pontnál. Az internálás egy országon belül történik (például a hortobágyi kényszermunkatáborba 1950 és 1953 között mintegy tízezer embert telepítettek ki bírói ítélet nélkül), Kossuthék esetében a török hatóságok rendelik el a magyar menekültek őrzését Törökországban. Osztrák szempontból így az 1. pontban megfogalmazottak értelmében deportáltakká lesznek (távoli helyen vannak őrizet alatt).

 

Deportálási tervek és megvalósítások

Oroszországi lengyelek deportálása (kitoloncolása) Algériába 1849 tavaszán

Az osztrák minisztertanács 1849. április 4-ei ülésén megvitatja a Habsburg Birodalomhoz tartozó, galíciai Krakkóban tartózkodó 215 oroszországi lengyel menekülttel kapcsolatos intézkedéseket. Mivel ezek az emberek veszélyt jelentenek az országra, ám korábban nyilvános biztosítékot kaptak arról, hogy nem adják ki őket Oroszországnak, az állam költségén Triesztbe, onnan pedig Amerikába kell vinni őket (ÖMR II/1, 207., 43. jegyzőkönyv).

Időközben a terv változik, és a végső úticél Algéria lesz, ahol egy lengyel közösség található (Kieniewicz, 1965, 63.). A minisztertanács 1849. május 13-ai ülésének jegyzőkönyvéből megtudjuk, hogy Schwarzenberg miniszterelnök beszélt a francia ügyvivővel a lengyelek Algériába való viteléről, aki határozottan tiltakozott az átvétel ellen (ÖMR II/1, 287., 67. jegyzőkönyv).

A francia visszautasítás miatt 1849. május 19-én a lengyeleket elindítják Amerika felé. A felháborodott lengyelek elfoglalják a hajót, és különféle kalandok után június 20-án megérkeznek Algírba. A főkormányzó utasítást kér Párizstól, a hadügyminisztérium végül beadja a derekát, beengedik őket Algériába (Kieniewicz, 1965, 64.).

Az osztrák minisztertanács 1850. január 28-ai jegyzőkönyvének IX. pontja számol be a fejleményekről. A hajóskapitányt megbízták, hogy New York-ba vagy Algírba vigye a kiutasított lengyeleket – különböző áron, természetesen –, ezek a hajóúton fellázadtak, előbb Marseille-be, utána Algériába mentek, most azt próbálják tisztázni, tulajdonképpen ki tartozik kinek: a hajóskapitány vagy az osztrák állam (ÖMR II/2, 67., 265. jegyzőkönyv).

Bizonyára jól sejtjük, hogy a franciák végül Schwarzenberg miniszterelnök másodszori (nem dokumentált) közbelépésére engedik be a lengyeleket Algériába. A franciák és az osztrákok közt ugyanis ez az eset a deportálások ügyében egy szép barátság kezdetét jelenti („the beginning of a beautiful friendship”, hogy stílusosan a Casablanca című filmet idézzem), lásd hátrébb.

 

Kamcsatka és Szibéria

Azzal, hogy az orosz hadsereg beavatkozik az osztrákok oldalán a magyarországi és erdélyi harcokba, új deportálási lehetőségek nyílnak az osztrákok számára. Andics Erzsébet és Kéri Edit három forrást ismer az oroszországi deportálás problematikájában:

     1) Az 1849. május 14-ei minisztertanácsi jegyzőkönyv (Andics, 1965, III. 234–235, Kéri Edit fordítása):

„7. pont: Egy további, éppoly fontos, mint nehéz tanácskozási téma volt a fogoly lázadóvezérekkel, valamint a felkelés többi kisebb-nagyobb résztvevőivel való bánásmód. Bach miniszter kifejtette nézetét erről a témáról, és úgy vélte, hogy a bűnösök ellen a következő büntetésmódokat kellene alkalmazni: halál, külföldre deportálás, vagyonelkobzás, pénzbüntetés. A börtönbüntetés alkalmazásával szemben úgy gondolja, a bűnösök nagy száma és a nehézségek miatt, hogy ezzel nagyon kell vigyázni, és át kell tárgyalni. Egy távoli, Európán kívüli országba való deportálás – ahonnan nagyon nehéz lenne visszajönni – lenne az egyetlen hathatós és tartós eszköz, hogy meg lehessen szabadítani az osztrák államot az ilyen veszélyes emberek többségétől, akik meghiúsíthatnák a kormány minden, a rend helyreállítása és megtartása iránti fáradozását. Ez teljesen indokolt lehetne a haditörvények és az önvédelmi szükségállapot kimondása által, amennyiben akadna egy magyar legitim kormány az ottani rebellis kormánnyal szemben. A miniszterelnök [Schwarzenberg], lényegében egyetértve ezzel az indítvánnyal, megjegyezte, hogy véleménye szerint a büntetendő és veszélyes személyek Amerikába szállítása[4] még nem nyújtana biztosítékot ezek valamikori visszatérése ellen, és megnyugvást csakis az Észak-Ázsiába (Szibériába, Kamcsatkába) való száműzetésük mellett lehetne találni. Bach és Krauss báró [pénzügyminiszter] miniszterek ezenkívül meg kívánták jegyezni, hogy több vonatkozásban is igen aggályos az osztrák alattvaló bűnözőket orosz büntetőtelepekre engedni, deportálni – még ha az orosz kormány erre hajlandó is lenne –, ezért tanácsosabbnak látszana ez: ha már erre kellene rászorulni, előbb Oroszországtól Észak-Ázsiában egy kerület átadását kellene engedélyeztetni, ami által a mi deportáltjaink osztrák földön és osztrák csapatok őrizete mellett tartózkodnának. Báró Krauss azonban kijelentette, hogy az ő véleménye szerint nem lehet elkerülni néhány enyhe büntetési esetben – ahol nem lehet vagyoni büntetést alkalmazni – a börtönbüntetés kiszabását, amely jobban megfelel az osztrák kormány enyhébb szellemének, mint a deportálás.

Bécs, 1849. május 16-án. Schwarzenberg (s. k.): A jegyzőkönyv tartalmát tudomásul vettem. Franz Joseph (s. k.), Schönbrunn, 1849. május 19.”

     2) 1849. június 3., Bécs, minisztertanácsi jegyzőkönyv (Andics, 1965, III., 290., Kéri Edit fordítása.) Betoldás a június 3-i tárgyalás jegyzőkönyvének 1. pontjához:

„Az instrukcióban említett deportálási büntetéssel kapcsolatban Őfelsége kegyeskedett rámutatni annak a szükségességére, hogy meg kell keresni az erre alkalmas területet.”

E két dokumentumot Stefan Kováts így kommentálja: „Ferenc József május 19-én, tehát még Varsóba utazása előtt tudomásul vette a minisztertanács javaslatát [a deportálásról – S. A.]. Hogy az osztrákok már korábban a szokásos orosz száműzetési metódusokat forgatták-e a fejükben, nem lehet megbízhatóan megállapítani, a jelek mindenesetre arra engednek következtetni. Amikor Ferenc József Varsóból hazatért, valóban [saját kiemelésem – S. A.] megbízta a minisztériumot, hogy a magyar deportálandók részére »egy megfelelő helyet kutasson ki«.” (Kováts, 1991, 286.) Értsd: Kováts úgy tartja, hogy valami történt Varsóban a császár és a cár találkozóján, ami megerősítette Ferenc Józsefet abban, hogy lépni lehet a deportálások ügyében.

     3) Haynau július elsejei kiáltványa (Andics, 1965, 235., 2-es lábj.):

„Bach a május 14-i minisztertanácsi határozat alapján június 28-án terjesztette elő közvetlenül az uralkodónak azt a proklamációt, amely a magyar felkelőkkel szembeni rögtönítélő és haditörvényszéki eljárások szabályairól intézkedett. A császár július 2-án vette tudomásul a szöveget, amely aztán Haynau aláírásával, 1849. július 1-jei dátummal jelent meg. A kiáltvány értelmében gyakorlatilag mindenki, aki nem segítette a cs. kir. és orosz intervenciós erőket, vagy nem húzódott teljes passzivitásba, büntethető volt.” (Hermann, 2007, 484.) A proklamáció ugyanazt a négy büntetési nemet írja elő, amelyekről az 1849. május 14-ei minisztertanácsi ülésen is szó volt.

„Felszólítása B. Haynau táborszernagynak 1849 jul. 1-ről a hadtörvényszékek felállítása iránt.

(…) E végből különös haditörvényszékek vannak felállítva, mellyek a fennálló haditörvények és a sereg fővezérei által kibocsátott proclamatiok alapján sommásan járandanak el. Ezen haditörvényszékek ítélnek

1. halálos büntetésre kötél vagy lőpor és golyó által

2. deportatiora (hazán kívüli helyekre szállítás)

3. fogsági büntetésekre, t.i. sáncz munkára nehéz vagy könnyű vasban, várfogház- és porkolábrabságra vasban vagy vas nélkül

4. pénzbeli büntetésekre.”

(Gyűjteménye a Magyarország számára kibocsá(j)tott legfelsőbb manifesztumok és szózatoknak. I–II. füzet, Buda, 1849, I. füzet, 96.)

Mi legyen a deportálásra ítéltekkel?

     4) Böhm (Josef Philipp von Böhm báró, altábornagy, Ludwig Welden táborszernagy távollétében Bécs katonai kormányzója) 1849. július 10-én levéllel fordult a deportálással kapcsolatban a hadügyminisztériumhoz, mai levéltári jelzete KA., KM., Präs. 5277/1849. (ÖMR 2002, 520, 8-as lábj.) A levelet nem láttam, annak szövegét nem közölték.

     5) 2002-ben közli Thomas Kletečka a július 24-ei minisztertanácsi jegyzőkönyvet (amelyet magyar kutató eddig még nem idézett), amelyben a minisztertanács feltételezhetően Böhm 1849. július 10-i levelére reagál (ÖMR 02, 01, 520.):

„V. A deportálási büntetés végrehajtása

Mivel a magyarországi lázadók büntetései közt az erről szóló közlemény a deportálást is említi, a hadügyminisztériumhoz már érkeztek is megkeresések, hogy hova deportálják az elítélteket.

A Minisztertanács a hadügyminiszter által feltett kérdésben úgy döntött, hogy mivel még nem állapíttatott meg az Ausztriából való kitoloncolásra alkalmas terület, a kiutasításra ítélt személyeket egyelőre biztonságos őrizetben kell tartani.”

 

Algéria

1849. július 10-e után következik két hónap, amikor senki sem beszél a deportálásról mint megoldandó kérdésről, ami – az alábbi dokumentumok fényében, miszerint később újrakezdődik a keresés – talán összefügg azzal, hogy az orosz hadsereg éppen Magyarországon és Erdélyben tartózkodik, majd kivonul.

     6) A miniszterelnök október elején tárgyalásokat folytat Beaumont bécsi francia követtel a magyaroknak az algériai francia gyarmatra való telepítéséről. Schwarzenberg ez alkalommal kifejezetten hangsúlyozza, hogy kormánya hajlandó bizonyos anyagi áldozatokat hozni abban a reményben, hogy ez megkönnyíti céljai elérését (Kósa, 1938, 20–21.).

     7) A minisztertanács 1849. október 15-ei jegyzőkönyvéből döbbenetes dolgokról értesülünk: eszerint csupán egyetlen magyarországi katonai körzetben 2300 politikai fogoly van, őket deportálni akarják. A miniszterelnök már felvetette a franciáknak, hogy Algériába vigyék őket (először említi Eöttevényi, 1925, majd Kósa, 1938, 18, szövege itt: ÖMR II/1, 759., 187. jegyzőkönyv – azóta néma csend).

„II. A hadügyminiszterhez érkezett, a magyarországi politikai foglyok nagy számáról (egy kerületben több mint 2300) szóló jelentés kapcsán szóba került, mennyire kívánatos lenne számukra deportálási helyet meghatározni. A miniszterelnök azonnal közölte, hogy beszélt erről a francia követtel, aki kijelentette, hogy a francia kormány hajlana átvállalni ezen emberek Algírban [Algériában] történő biztonságos elhelyezését a költségek (2000 frank/fő) megfizetése ellenében, mely javaslat, bár a költségek jelentősek lennének, alaposabb megfontolás tárgyát képezheti.”

Úgy tűnik, ezt az adatot ismerte Gergely András történész is, aki 1998-ban ezt írja: „Jellemző, hogy az osztrák minisztertanács azt fontolgatta, hogy Szibériában kellene területet kérni a cártól, ahol a legveszélyesebb tízezer magyart őriznék – ez volt a külföldön létesítendő koncentrációs tábor gondolatának első felbukkanása a történelemben.” (Gergely, 1998, 289.) Ugyan az 1849. október 15-ei jegyzőkönyvben nem szibériai, hanem algériai deportációról van szó, de Gergely tízezer deportálandó személye talán onnan jön ki, hogy a 2300-at szorozza be a magyarországi katonai körzetek számával. Egy 1849. augusztusi terv szerint az országot kilenc katonai körzetre osztják (Andics, 1965, 362, 514. dokumentum), 1849. október 17-étől pedig ötre (Andics, 1965, 423, 550. dokumentum). Ha Gergely nem innen veszi a tízezres számot, az azt jelenti, hogy van egy másik, általam meg nem talált dokumentum, amely kifejezetten a szibériai deportálás tervéhez kötődik (Gergely tanulmánya egy tankönyvjellegű műben jelenik meg [19. századi magyar történelem 1790–1918], amelyből hiányoznak a lábjegyzetek; hasonlóan Vadász Sándor és Józsa Antal 2001-es könyve, Az 1849-es cári intervenció Magyarországon csak minimális számú jegyzetet tartalmaz).

     8) Az osztrák minisztertanácsi jegyzőkönyveket közlő Kletečka a fenti, október 15-ei jegyzőkönyv algériai deportálási tervéről megjegyzi, hogy Schwarzenberg miniszterelnök 1849. szeptember 15-én utasította Hübnert, a franciaországi osztrák követet, „tájékozódjon, mit gondol a francia kormány arról a tervről, hogy olasz emigránsokat telepítsenek francia gyarmatokra”. (ÖMR II/1, 759, 2-es lábj.) Kézenfekvő, mint ahogy Kletečka is gondolja, hogy kapcsolat van e két mozzanat között.

     9) A minisztertanács 1849. december 19-ei jegyzőkönyve szerint újabb felvonása zajlik a deportálás monstruózus tervének (ÖMR II/1, 918., 232. jegyzőkönyv):

„VII. A miniszterelnök felolvasta a franciáktól kapott nyilatkozatot azon megkeresésről, hogy a francia kormány hajlandó-e, és milyen feltételekkel, befogadni Algériába elszállításra elítélt személyeket. Franciaország készen áll erre, amennyiben 2000 frankot fizetnek egy emberért és 3000 frankot egy családért, minek ellenében a telepesek kapnának egy házat, két–tíz hektár, részben már megművelhető földet és a szükséges élelmiszert az első időre. Ingyenesen csak azokat a szolgálatra alkalmas egyéneket fogadhatják be, akik hajlandók belépni az algériai idegenlégióba.

A hadügyminiszter úgy vélte, hogy ez a javaslat még pénzügyi szempontból sem tűnik kedvezőtlennek, tekintve, hogy egy osztrák várban egy fogoly eltartása évi 120 frankot tesz ki.

A belügyminiszter figyelmeztetett, hogy ugyanakkor Franciaországtól garanciát kell kérni arra, hogy az elszállított személyt Algírban [Algériában – S. A.] tartják fogva. A pénzügyminiszter kijelentette, hogy, mivel az Algírba [Algériába] történő elszállítást csak nagyon veszélyes személyekre korlátozzák, és az ezzel járó költségeket lehetőleg az ő vagyonukból fedezik, ez ellen nincs kifogása.”

Az elkövetkező idők feladata megtalálni a francia kormány azon nyilatkozatát, amelyet Schwarzenberg miniszterelnök felolvasott.

 

Listázás

     10) 1850. január 28-án a minisztertanácsban Bach belügyminiszter arról beszél, hogy a magyar forradalom főkolomposait célszerű lenne a hadbíróságok kikerülésével nevesíteni, s őket az ország elhagyására utasítani. A pénzügyminiszter ellentmond, Schwarzenberg újra hivatkozik a francia kormány készségére az algíri [algériai] telepítés ügyében (először említi Eöttevényi, 1925, majd szövege itt: ÖMR II/2, 69., 265. jegyzőkönyv):

„V. Általános rendelkezés a magyar politikai bűnösökről (…)

A belügyminiszter úr ebből az alkalomból megkérdezte, hogy a minisztertanács azért, hogy a magyarországi kellemetlen politikai vizsgálatoknak egyből véget vessen, hajlandó-e elvileg egyetértésre jutni abban, hogy az olasz forradalmárokkal szemben követett eljárás mintájára a magyar forradalom meghatározott számú, egyébként is ismert főszereplőjét megnevezzék, és a statáriális eljárás mellőzésével az ország elhagyására szólítsák fel, a többiek ellen pedig a vizsgálatot megszüntessék.

Bár a pénzügyminiszter felhívta a figyelmet azokra az aggodalmakra, amelyek véleménye szerint az európai béke szempontjából felmerülnének a külföldön a radikális pártokat erősítő és azok között közvetítő, amúgy is sok politikai menekült számának növekedése miatt; a többi felszólaló azonban kijelentette, hogy inkább külföldön látná szívesebben az ilyen embereket, mint saját hazájában, a miniszterelnök pedig utalt korábbi bejelentésére, miszerint a francia kormány beleegyezése nyomán ezen emberek Algírban való örök elhelyezése viszonylag csekély áldozattal megvalósítható.

Miután a minisztertanács elvben elfogadta a belügyminiszter javaslatát, utóbbi előrebocsátotta, hogy e kérdésben további jelentést fog tenni.”

     11) A minisztertanács 1850. április 3-ai ülésének 6. napirendi pontja a magyar felkelésben érintettekkel való bánásmód (ÖMR II/2, 271., 312. jegyzőkönyv):

„VI. A politikai bűncselekmények nyomozásának felülvizsgálata Magyarországon

(…) A miniszter [Bach] véleménye szerint általános áttekintést kellene készíteni az összes eddig meghozott ítéletről, amennyiben az illetők még börtönben vannak; az összes politikai pert alapos vizsgálatnak kellene alávetni az eljárás szükségszerű titokban tartásával, és a kevésbé veszélyes és a később elítéltekhez képest túl szigorúan büntetett személyeket esetenként Őfelsége elé kellene terjeszteni kegyelmezésre, de a veszélyeseket mindenesetre deportálni kell. A minisztertanács egyetértett ezzel.”

     12) A minisztertanács 1850. április 5-ei ülésének 3. napirendi pontja a magyar felkelésben érintettekkel való bánásmód. Bach belügyminiszter kéri az országgyűlési képviselők, kormánybiztosok és más kiemelkedő személyiségek listázását annak érdekében, hogy Algírba [Algériába] deportálják vagy Amerikába szállítsák őket (ÖMR II/2, 280., 314. jegyzőkönyv):

„III. A magyar felkelésben résztvevőkkel való bánásmód

A belügyminiszter beszámolt az ezen (hónap) 3-ai ülésen a magyar lázadásban kompromittálódottakkal való bánásmódról tartott tanácskozás eredményéről. (…) Ami pedig a még elítélendőkkel való bánásmódot illeti, azon alapelv fenntartásával, hogy a forradalom külföldön tartózkodó résztvevői a kapitulációk által biztosított engedmények kivételével nem részesülhetnek többé kegyelmi aktusban, el kellene rendelni a kontumációs [az érintett jelenléte nélkül folyó] eljárások felgyorsítását, és azt, hogy a még vizsgálat alatt állókról névsor készüljön országgyűlési képviselők, kormánybiztosok és más, különleges tevékenységek alapján kategorizálva, hogy azok pontos vizsgálata után Őfelsége elé terjeszthetőek legyenek a megfelelő kérvények a súlyosabban vétkesek Algériába való deportálására vagy Amerikába szállítására.”

A jegyzőkönyvben említett, a deportáció érdekében történő listázás gyakorlata már korábbról is ismert (lásd az egyetlen katonai körzetben összeírt 2300 személy listáját, amelyről a minisztertanács 1849. október 15-ei ülésén beszélnek, valamint az 1850. január 28-ai minisztertanácsi jegyzőkönyvet, miszerint „a magyar forradalom meghatározott számú, egyébként is ismert főszereplőjét megnevezzék és az ország elhagyására szólítsák fel”). De érdemes elolvasni Haynau 1849. augusztus 16-án Paszkevicshez írt levelét is, amelyben arra kéri az orosz parancsnokot, hogy maguk az oroszok intézkedjenek ez ügyben:

„Azok között a személyek között, akik megadták magukat gróf Rüdiger tábornoknak, találhatunk olyan nem a katonaság kötelékébe tartozó, de súlyosan kompromittálódott egyéneket, mint a forradalmi kormány, az országgyűlés és a felkelés fő ügynökei stb. Bátorkodom előző sürgönyöm folytatásaként Őfenségét arra kérni, hogy az ebbe a csoportba tartozó összes személyt tartsa fogva, és hozzon meg minden szükséges intézkedést azok olyan módon történő kísérésére, hogy ne adjanak nekik lehetőséget a szökésre és a lázadás újrakezdésére, amelyet minden bizonnyal megtennének.” (Vadász, 2001, 225., 35. dokumentum.)

Haynau ezen levelét (valamint egy ismeretlen másikat, amelyben arról ír, hogy hová vigyék e listázottakat) Paszkevics így kommentálja I. Miklós cárnak egy pontos datálás nélküli, de augusztusban született iratban:

„Legalázatosabban jelentem Őcsászári felségének, hogy az osztrák hadsereg főparancsnoka hozzám fordult azzal a kéréssel, hogy soroljuk be az összes hadifoglyot bűnük mértéke szerinti három osztályba és különböző helyekre irányítsuk avégből, hogy átadjuk őket az osztrák hatóságoknak.

Tekintetbe véve azt, hogy nekünk semmi lehetőségünk nincs ilyen osztályozás elvégzésére, arra kértem báró Haynau tábornokot, rendelkezzék, hogy az összes hadifoglyot, valamint a tüzérséget, a fegyvereket és egyebeket helyben vegyék át az osztrák csapatok, mégpedig ott, ahol most vannak, Sarkad környékén.” (Vadász, 2001, 250., 49. dokumentum.)

Érdemes az alábbiakban összevetni e három dokumentumot:

Haynau 1849. augusztus 16-ai levele Paszkevicshez:

Listákat kér eszerint kategorizálva:

•  a forradalmi kormány,
• az országgyűlés,
• a felkelés fő ügynökei.

Paszkevics I. Miklós cárhoz (1849 augusztusa):

Kérik tőlünk, hogy soroljuk be az összes hadifoglyot bűnük mértéke szerinti három osztályba.

A minisztertanács 1850. április 5-ei ülése:

Kérjenek listákat eszerint kategorizálva:

– kormánybiztosok,

– országgyűlési képviselők

– és más, különleges tevékenységük alapján megkülönböztetett személyek (…) deportálása érdekében.

Tekintve, hogy fennebb azt láttuk, „Haynau kiáltványát” igazából Bach belügyminiszter szövegezte, és Haynau nem csinál egyebet, mint a belügyminisztert visszhangozza, ezen összevetésből az derül ki, hogy a listázás ötlete nem 1850-ben születik meg, hanem sokkal korábban, már 1849. augusztus 9-e előtt (amikor a nem túl okos, de annál buzgóbb Haynau azt várja el egy idegen hadseregtől, hogy legyen tisztában a helyi személyek előéletével). Ráadásul, ha 1850. január 28-án és április 5-én a listázás célja a deportálás előmozdítása, akkor biztos, hogy 1849. augusztus 9-e előtt is ugyanaz.

 

Brazília

     13) Schwarzenberg miniszterelnök egy másik úton is próbálkozik a deportálás kérdésének megoldásával. 1849. október 12-én levelet kap Lützow gróf hamburgi osztrák követtől, akitől a brazíliai deportálás lehetőségeiről érdeklődött (Kósa, 1938, 20–21.).

Lützow jelenti, hogy a vagyonáról híres Joinville herceg nemrégiben Hamburgban társaságot alapított, és 10 négyzetmérföldnyi területet kínált fel gyarmatosítási célokra. A társaság ennek a birtoknak egy részét készpénzfizetés vagy bizonyos munkák ellenértékének megfizetése ellenében adná el, de az első szállítmány csak 1850 tavaszán indulna. Lützow nem tartotta tárgyalásra érdemesnek az ügyet, mivel a kormány azonnali intézkedéseket akart, és az utazási költségek, amelyek a Hamburgból Brazíliába vezető úton 90 konvenciós forintot [fl. C. M. = florin Conventionsmünze – S. A.] tettek ki, szintén a telepeseket terhelnék. A társaság hajlandó volt magyar vagy más osztrák alattvalók befogadására is, „akiknek azonban nemcsak a tényleges elítéltek kategóriájába kellene tartozniuk”.

 

Szudán

     14) Eöttevényi Olivér már 1925-ben ír az afrikai Kartúmban létesítendő deportációs állomás tervéről:

„1850. április 16-án foglalkoznak aztán egy elaborátummal, melyet megfelelő utasításra egy konzulátusi tisztviselő dolgozott ki a deportáció tárgyában. Ez már szakít az algíri javaslattal, de még tovább megy. Miután ugyanis az ezen tanácskozást két héttel megelőzött minisztertanácson Bach azt javasolta, hogy bizottságilag revideáltassák az összes, a politikai bűntettesekre vonatkozó vizsgálati anyagot, s az eredmény szerint a kisebb bűnösökkel kegyelmesen bánjanak, a veszedelmeseket pedig deportálják, amely javaslatot a minisztertanács el is fogadta, és az Amerikába leendő deportálást vette tervbe, mégis az említett konzuli javaslat értelmében az afrikai Chartumban létesítettek volna a magyar politikai foglyok részére deportációs állomást. Kiszámították azt is, hogy egy-egy fogolynak az odaszállítása Trieszten és Alexandrián keresztül nyolcezer forintba kerül. Ott ellenben állítólag mérsékelt áron nyolcezer hold termőföldet szerezhet Ausztria, s arra telepítheti le az emigráltakat. Mielőtt azonban a minisztertanácson végleg határoztak volna, megkérdezték az alexandriai osztrák főkonzult.” (Eöttevényi, 1925.)

 

Kartúm (Chartum) ma Szudán fővárosa, mely ország akkoriban Egyiptomhoz tartozott. A pontos szöveg:

„III. A kereskedelmi miniszter arról számolt be, hogy egy császári konzuli tisztviselővel javaslatot készíttetett egy Chartum melletti deportálási kolónia létrehozására. A legtermékenyebb földből 8000 holdat talán 20.000 forintért lehetne ott megvásárolni. Egy személynek Triesztből Alexandrián és Kairón keresztül a Níluson felfelé történő szállítási költsége csak 160 forintot tenne ki. A deportáltak Európába való visszatérését megakadályozó intézkedések vélhetően egyszerűek és nem költségesek. Miután több oldalról kétségek merültek fel e terv adatainak megbízhatóságát illetően, a minisztertanács úgy döntött, hogy meghallgatja Huber alexandriai császári főkonzult.” (ÖMR II/2, 306., 321. jegyzőkönyv.)

Eöttevényi szerint az osztrák főkonzul válaszát nem találjuk az akták közt. Ezt Kletečka viszont előbányássza, 1850. április 18-án Bruck közölte Huber alexandriai (egyiptomi) főkonzullal a deportálási tervet, és kikérte a véleményét. A válasz 1850. augusztus 6-án érkezik meg, Huber azt kivitelezhetetlennek minősítette (ÖMR II/2, 306., 6. lábj.).

 

A deportáció háttere

„Haynau kiáltványa” (amelyet Bach belügyminiszter írt, a miniszterelnök és a császár jóváhagyott) nem specifikálja, hogy a „sommásan eljáró haditörvényszékek” kiket ítélnek halálra, kiket deportációra, kiket fogságra, és kiket pénzbeli büntetésekre, hanem azt mondja, ezek „a fennálló haditörvények és a sereg fővezérei által kibocsátott proclamatiok alapján” járnak el.

Ezért azt kell megnéznünk, milyen volt a joggyakorlat a Habsburg Birodalomban (sajnos hamar rá kellett jönnöm, hogy a jogrend értelmezéséhez jogász szakképzettségre lenne szükségem), így talán megtudjuk, mely kategóriákat deportáltak, és talán megértjük azt is, hogy miként fordulhatott elő az a példátlan eset, hogy 1849. október 15-éig az egyik katonai körzetben 2300 személyt jelöltek ki erre a büntetésre (példátlan, mondom, mivel akármilyen megfeszített tempóban dolgozott is e hadbíróság[5], szinte képtelenség ennyi ítéletet összehozni két-három hónap alatt – ráadásul az adott katonai körzetben bizonyára a másik három büntetési nemet is alkalmazták).

A joggyakorlat azt mutatja, hogy a birodalmon belül igenis használták a deportációt (hazán kívüli helyekre szállítást). „Bécsből és környékéről az 1732–1768. években 3130 személyt viszont rendészeti okokból távolított el a hatóság a temesi bánságba. (…) A toloncoltak nem voltak elítéltek, hanem erkölcsi szempontból nem kívánatos elemek mind a férfi, mind a női nemből, s a toloncoltatás célja az elrettentés volt. Elsősorban szintén a Bánságban telepítették le a badeni Schwarzwald hauensteini grófságának parasztjait, akiket mint zendülőket politikai okból távolítottak el otthonaikból.” (Szabó, 1941/1990, 147–148.)

Innen jegyezzünk meg egy mozzanatot: az erkölcsi vagy politikai okokból toloncoltak nem voltak elítélve, soha nem állították őket bíróság elé.

A birodalom egyik országa, a Lombard–Velencei Királyság is alkalmazta ezt a büntetést:

„A deportálás intézményének újjáélesztése Rainer főherceg, itáliai alkirály ötlete volt, aki 1830-ban javasolta Milánó kormányzójának, hogy letartóztatott, de bíróság elé nem került, tehát ítélet nélkül fogva tartott személyeket (precettati) szállítsanak egy időre magyarországi várakba. Az alkirály indoklása szerint fegyelemre, rendre, munkára, vagyis – a vallás segítségével – erkölcsös életre kell nevelni ezeket az embereket, hogy véget lehessen vetni a rendkívüli mértékben elszabadult bűnözésnek.” (Pete, 2014, 163.)

Eszerint a Habsburg Birodalomhoz tartozó Lombard–Velencei Királyságból eleve olyanokat deportáltak, akiket nem ítéltek el, de akik az állami tisztviselők szemében veszélyt jelentettek az államra. Tekintettel arra, hogy Rainer alkirálynak a deportálásról szóló tervét 1831. február 18-án maga I. Ferenc császár és király rendelte el (Hermann 2015, 330.), úgy is fel lehet fogni, hogy ez az eljárás az egész birodalmon belül jogerőre emelkedett (ha már korábban nem volt ilyen státusban, lásd a 18. századi, a Bánságba irányuló deportálásokat). Az biztos, hogy így fogja fel Schwarzenberg miniszterelnök (aki már 1849. május 14-én beszél a deportációról mint jogi kategóriáról), mellette Bach belügyminiszter, aki „Haynau proklamációját” megszövegezte és 1849. június 28-án előterjesztette, valamint maga a császár, aki július 2-án tudomásul vette a szöveget.

Amennyiben egy hadbírónak vagy még inkább a tisztviselőnek, aki az ítélet nélküli deportálandók listáját összeállította, mégis ellenvetése lett volna az ellen, hogy a 18. századi osztrák vagy a lombard–velencei jogrendet alkalmazza, vagy nem volt neki elég Schwarzenberg, Bach és a császár állásfoglalása, úgy ott volt egy másik mondat a proklamációban: „a sereg fővezérei által kibocsátott proclamatiok” alapján kell eljárjanak, amelyek ugyanolyan fontosok, mint a jogrend maga. Ha egy hadbírónak vagy tisztviselőnek kérdése lett volna a deportáció mibenlétével kapcsolatban, bizonyára felvilágosította volna Haynau, az észak-olasz jogszokással tisztában levő, Bresciából érkező „hiéna”.

Mivel e jogszokás szerint a száműzendő személyek listáját egyszerű tisztviselők állították össze, deportálásról szóló ítéletet reménytelen keresni.[6] A hadbíróság szerepe – tekintettel a statáriumra, a gyors megtorlás szükségességére – annyira korlátozódhatott, hogy ellenjegyezték vagy jóváhagyták ezeket a listákat (de az sem biztos, hogy ennyit is csináltak).

Meg kell jegyeznünk, hogy a bírósági ítélet nélküli deportálás nem egyedülálló a kor Európájában, Franciaországban az országgyűlés 1848. június 27-én kiadott rendelete így határozott: „általános biztonsági intézkedésként a Földközi-tengeren kívüli tengerentúli birtokokra szállítják azokat a jelenleg fogva tartott személyeket, akikről kiderül, hogy részt vettek a június 23-ai és az azt követő napok lázadásában” (mint látjuk, a franciák a szállítás szót használják szemérmesen a deportálás helyett). Mindezt a francia semmítőszék 1848. november 17-ei határozata is megerősíti, amely kimondja, hogy szabályos az előzetes tárgyalás nélküli elszállítás (Barbançon, 2008.).

Ugyanakkor egyesek akadékoskodtak az észak-olasz (és francia) jogi procedúra importjával szemben (pontosabban Philipp von Krauß pénzügyminiszter teszi ezt): 1850. január 28-án a minisztertanácsban Bach belügyminiszter szükségét érzi, hogy az (észak-)olasz példával előhozakodjon: arról beszél, hogy a magyar forradalom főkolomposainak személyét (mégis?) célszerű lenne olasz mintára a hadbíróságok kikerülésével meghatározni, s őket az ország elhagyására utasítani („az olasz forradalmárokkal szemben követett eljárás mintájára a magyar forradalom meghatározott számú, egyébként is ismert főszereplőjét megnevezzék és a statáriális eljárás mellőzésével az ország elhagyására szólítsák fel”). Krauß ez után „felhívta a figyelmet azokra az aggodalmakra, amelyek véleménye szerint az európai béke szempontjából felmerülnének a külföldön a radikális pártokat erősítő és azok között közvetítő, amúgy is sok politikai menekült számának növekedése miatt”).

Bach az 1850. április 5-ei minisztertanácsi ülésen még egyszer felveti, hogy a deportálás érdekében listázzanak, mert ez sokkal egyszerűbb eljárás, mint a bíróság elé állítás: „A még vizsgálat alatt állókról névsor készüljön országgyűlési képviselők, kormánybiztosok és más, különleges tevékenységek alapján kategorizálva, hogy azok pontos vizsgálata után Őfelsége elé terjeszthetőek legyenek a megfelelő kérvények a súlyosabban vétkesek Algériába való deportálására vagy Amerikába szállítására.”

A 2300-as lista talán egy célzott kereséssel előkeríthető Bécsben – érdekes lenne látni, kik voltak azok a „veszélyes elemek”, akiktől az osztrákok szerettek volna megszabadulni. Ám sejtelmünk lehet róla: Magyarország gyarmatosítási terveinek fényében arra gondolhatunk, hogy a magyar polgári és katonai vezető réteget próbálták így eltakarítani az országból, hogy könnyebben menjen a német elem betelepítése. Így érthetővé válik Bach sajnálkozása azon, hogy a magyarok passzív ellenállása, az, hogy inkább hadbíróság elé állnak, semmint elfogadják a deportációt, meghiúsítja az „állami érdeket” (Kósa, 1938, 20–21.).

 

Deportálás csak a birodalmon kívülre

Az eddigiek fényében szükséges egy-két korábbi értelmezést revideálnunk.

E dokumentumsor azt mutatja, hogy 1849–1850-ben az osztrák minisztertanács egyértelműen a Habsburg Birodalomból való kitelepítésre érti a deportáció szót (lévén Algéria, Oroszország, Brazília, Szudán külföld), nem pedig a birodalmon belüli büntetésre.[7] A birodalmon belüli, belső deportációnak 1849–1850-ben semmi értelme nem lett volna, mivel, bárhova vinnék az elítélteket, veszélyes elemeket juttatnának anélkül is robbanásveszélyes helyekre.

 

A hadifoglyok és a deportálandók viszonya

Szintén újra kell értelmezni a hadifoglyoknak a deportálandók csoportjához való viszonyát. Sokan alapértelmezettnek veszik, hogy kizárólag hadifoglyokat deportálhattak, például Bencze László, aki valamiért úgy értelmezi, hogy Bach belügyminiszter „elsősorban a honvédség tagjait akarta deportálni, méghozzá egy Európán kívüli országba” (Bencze, 2001/2004). Ez viszont egyáltalán nem így van: azokat kellett deportálni, akik államellenes bűncselekményeket követtek el, azaz szinte mindenkit (akik közt hadifoglyok is lehetnek, nyilván), mint ahogy az 1849. május 14-ei minisztertanácsi jegyzőkönyvben szerepel.

Az is igaz viszont, hogy az összes olyan honvéd, akit az osztrákok vagy oroszok elfogtak, beleeshetett (a kevés kegyelmezés ellenére[8]) a büntetendők kategóriájába, hisz úgymond tettenérés esete forgott fenn: az illetők harcoltak az osztrákok vagy az oroszok ellen. A hadifogolyból deportálandóvá való átminősítéshez pedig semmi egyéb nem kellett, mint hogy egy osztrák tisztviselő felírja egy listára az illetőt.

 

Miklós cár titkos mondandója Magyarország végleges pacifikálásáról

Hermann Róbert szerint „nincs nyoma annak, hogy akár az orosz területre történő deportálás, akár az Észak-Ázsiában orosz felségterületté alakítandó büntetőtelep ötletét az orosz–osztrák tárgyalásokon hivatalosan felvetették volna”. (Hermann, 2015, 327.) A fentiek fényében a nyom hiánya nem biztos, hogy a tárgyalások és a későbbi megvalósítás hiányát jelenti. Ha az osztrákok nem voltak szégyenlősek a franciákkal szemben, akikkel eljutottak oda, hogy az Algériába deportálandó személyek utáni fejpénz összegéről is megegyeztek, akkor miért szégyellték volna ezt az oroszoknak is felvetni? Emiatt nem szabad kizárnunk egy titkos megegyezés létezését. Ne feledjük, az 1939. augusztus 23-án született, sokáig tagadott Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradékában osztotta fel a Szovjetunió és a náci Németország Közép- és Kelet-Európát. (Amúgy nyugodt lélekkel húzhatunk párhuzamot a német életteret [Lebensraum] egyaránt növelni akaró schwarzenbergi/ferencjózsefi Ausztria és a hitleri Németország között.)

De még az is lehet, hogy van nyomunk erre. Miklós cár 1849. augusztus 16-án levelet ír a császárnak, melyben azt mondja: „Azzal is megbízom fiamat, hogy más súlyos témákról is beszéljen neked, amelyekre felhívom a figyelmedet. Megbízhatsz mindabban, amit ő mondani fog.” (Vadász, 2001, 227., 36. dokumentum.)

Mivel nem biztos abban, hogy az osztrák udvarban megértik e talán túlságosan is rejtélyes mondatot, ugyanaznap Miklós cár ír egy másik levelet is, amelyben egy kicsit bővebben sejteti, a fia miről fog beszélni: „[a fiamnak és örökösömnek, a nagyhercegnek] az a megtiszteltetés jut osztályrészéül, hogy közölheti önnel, Testvéröcsém, az összes részletet, megismertetve gondolataimat és óhajaimat azokra a meghozandó intézkedésekre nézve, amelyekkel végleg pacifikáljuk Magyarországot.” (Vadász, 2001, 227–228., 37. dokumentum)

Mint az 1849. május 14-ei minisztertanácsi jegyzőkönyvből láthattuk, Magyarország akkor lesz nyugodt, békés ország (legalábbis Schwarzenberg miniszterelnök szerint), amikor deportálják a veszélyes elemeket: „A miniszterelnök, lényegében egyetértve ezzel az indítvánnyal, megjegyezte, hogy véleménye szerint a büntetendő és veszélyes személyek szállítása Amerikába még nem nyújtana biztosítékot ezek valamikori visszatérése ellen, és megnyugvást csakis az Észak-Ázsiába (Szibériába, Kamcsatkába) való száműzetésük mellett lehetne találni.” Mivel a fiatal, tapasztalatlan Ferenc Józsefet maga Schwarzenberg készítette fel a Miklós cárral való 1849. május 21-ei találkozóra, nem ördögtől való azt gondolni, hogy kapcsolat van a schwarzenbergi „megnyugvás” és a miklósi „pacifikálás” között. Ferenc József bizonyára felvetette Miklósnak a deportálás tervét, a cár pedig rejtjelesen erre utal vissza.

Ráadásul Schwarzenberg a deportálást tartja megnyugtató megoldásnak, Miklós cár pedig végleges pacifikációról beszél.

Szóval a cár a fiát, a későbbi II. Sándort azért küldi Ferenc Józsefhez, hogy Magyarország végleges pacifikálásáról beszéljen vele, és a szókapcsolat nagyon nagy valószínűséggel a deportálást takarja…

 

Nem vittek magyar foglyokat a cári csapatok

Kéri Editet az osztrákok kamcsatkai és szibériai deportálási terveiről szóló 2002-es cikkét követően felhívja telefonon korábbi engesztelhetetlen ellenfele, Gergely András történész, és ezt mondja: „Edit, én nem ismertem ezt az iratot, nem is hallottam róla. Ezennel visszavonom azt, amit az Akadémián mint a Petőfi Bizottság történész tagja aláírtam, hogy senkit sem vittek ki az oroszok 1849-ben! Elhiszem a sok 1916-os bajkáli találkozást!” [9] (Kéri, 2011.) Gergely a Kéri Editnek tett kijelentését soha nem hazudtolta meg, pedig lett volna ideje, hisz tíz év múlva, 2021-ben halt meg. Kizárt, hogy senki sem hívta volna fel Gergely figyelmét Kéri Edit mondataira, mivel később is Kéri több cikkében idézi a szavait (pl. Kapu, 2014. szeptember, 92. oldal; Kapu, 2017. június–július, 93. oldal). Tekintettel arra, hogy most kiderült, az osztrákok kitartóan, két évig kutatnak a renitens magyarok deportálási helye után, nem marad más lehetőség, mint a kategorikus „Nem vittek magyar foglyokat a cári csapatok!”[10] kijelentést minimum kérdőjellel kezelni. Bizony, vihettek az oroszok, mert nem ütköztek volna az osztrákok ellenállásába (sőt!), mivel azok épp fűnek-fának próbálják elsózni a magyarokat.

Annál is inkább szükséges revideálni a korábbi nézeteket, mert mára kiderült, külföldieket, köztük magyarokat is deportáltak Szibériába az 19. század közepén. Tekintettel arra, hogy e témával most nem áll szándékomban foglalkozni, álljon itt figyelemfelkeltésképpen egy részlet Kovács Örsnek a Rubicon Online folyóiratban 2023. május 21-én megjelent írásából:

„Érdekesség, hogy az 1830-as és 1863-as lengyel, illetve az 1848–1849-es magyar szabadságharcok után is kerültek távoli, szibériai kényszermunkatáborokba lengyel és magyar katonák, felkelők. A magyarok esetében különösen igaz volt, hogy nem voltak az orosz cár alattvalói, így nem tartozhattak az »államellenes bűnözők« közé sem. Mégis a »titkos« megjelölésű törzslapjaikon »külföldi politikai bűnözőként« szerepeltek. Ennek ellenére ugyanazok a szabályok voltak érvényesek rájuk, mint az orosz köztörvényesekre vagy »politikai bűnözőkre«. A fogságba esettek között sok náció képviseltette magát, hiszen az orosz eljárás más népekkel, államokkal való konfliktusok után is hasonló volt. A külföldi foglyok között, a lengyelek és magyarok mellett osztrákok, németek, olaszok, franciák is voltak, de akadtak köztük dánok, svédek, törökök is. A szibériai deportálás olyan nagy méreteket öltött – egyes adatok szerint húszezer személyt érintett –, hogy a cári hatóságok és a börtönigazgatóságok nem győzték az adminisztrációt, a rabok elhelyezését, ellátását. Mivel a cári Oroszország ezzel az eljárással megszegte a nemzetközi egyezményeket, még az állampolgárságukat is letagadták vagy módosították. Valódi állampolgárságuk csak akkor derült ki, amikor az amnesztiát kapó személyeknek nyilatkozniuk kellett, hogy melyik európai országba térnek haza. A magyar rabokat a kínai határhoz közeli nyercsinszki kényszermunkatáborba vitték, ahol föld alatti ércbányákban – halálos dózisú radioaktív sugárzás mellett – megbilincselve, a külvilágtól teljesen elzárva, embertelen körülmények között dolgoztatták.” (Kovács, 2023.)

Ugyan nem adja meg forrásait, ám Kovács nyilvánvalóan Alekszej Tyivanyenkónak a Külföldiek deportálása Szibériába a XIX. században című könyvére épít (Tyivanyenko, 2020), amely a fenti állításokat tartalmazza, s amelynek a szibériai levéltári anyagot feldolgozó része meggyőző (mindamellett, hogy a magyarországi történésekről szóló értelmezései hemzsegnek a hibáktól).

Az első világháborús oroszországi hadifoglyok tudósításai szerint még éltek 1849-es magyar deportáltak vagy azok leszármazottjai Szibériában. Egyetlen – joggal vagy jogtalanul kritizált – „barguzini zsidó női Petőfi-csontváz délibábos kikaparása” sem jogosít fel minket arra, hogy az elhurcolt magyarokat feledni hagyjuk.[11]

 

---

Hivatkozott irodalom

Andics Erzsébet: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965.

Barbançon, Louis-José: Transporter les Insurgés de juin 1848. Criminocorpus [En ligne], Les bagnes coloniaux, mis en ligne le 01 janvier 2008. URL: http://journals.openedition.org/criminocorpus/153; DOI: https://doi.org/10.4000/criminocorpus.153, betöltve: 2022. november 8.

Bencze László: Uralkodók, főrangúak, katonák. Lektorálta dr. Lenkefi Ferenc. Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok. Paktum Nyomdaipari Társaság, Budapest, 2001. Online: Arcanum, Budapest, 2004, https://mek.oszk.hu/04900/04998/

Eöttevényi Olivér: A szabadságharc bizalmas aktáiból. II. A magyar forradalmárok deportálásának a terve. Budapesti Hírlap, 1925. szeptember 26.

Gergely András: A forradalom és az önvédelmi háború (1848–1849). In: Gergely András (szerk.): 19. századi magyar történelem 1790–1918. Korona Kiadó, Budapest, 1998, 249–291.

Gracza György: Az 1848-49-iki magyar szabadságharcz története 5. Budapest, 1898.

Hermann Róbert: A császár felelőssége – I. Ferenc József és a megtorlás. Kisebbségkutatás, 2007, 483–508.

Hermann Róbert: Vittek vagy nem vittek? Az 1849. évi erdélyi hadjárat hadifoglyainak sorsa. Hadtörténelmi Közlemények, 128. évf., 2015, 323–336.

Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harczának története 1848- és 1849-ben 3. Kiadja Ráth Mór, Pest, 1872.

Józsa Antal: Az orosz csapatok a magyarországi és az erdélyi hadszíntéren 1849-ben. In: Az 1849-es cári intervenció Magyarországon. (Szerk.: Vadász Sándor. A bevezető tanulmányokat írta Vadász Sándor és Józsa Antal). Korona Kiadó, Budapest, 2001, 47–138.

Kéri Edit: Szolgaföldben. Ferenc József kormánya javasolta 1849-ben a szibériai deportálást. Magyar Nemzet, 2002. augusztus. 31., 28–29.

Kéri Edit: Válasz Aczél Endrének. Népszabadság Plusz, 2011. november 27.

Stefan Kieniewicz: Les émigrés polonais en Algérie (1832–1856). Acta Poloniae Historica, Tomus 11, 1965, 43–70.

Kovács Örs: „A szovjet hatalom nem büntet, hanem megjavít.” A Gulag-rendszer eredete, céljai és átalakulása 1945-ig. Rubicon Online, https://rubicon.hu/cikkek/a-szovjet-hatalom-nem-buntet-hanem-megjavit?f…, betöltve: 2023. november 11.

Stefan Kováts: Az 1849. évi orosz katonai intervenció Magyarországon. A magyar forradalom és szabadságharc az európai nagyhatalmi érdekek középpontjában. Századok, 1991/3–4., 268–297.

Johann Kósa: Die ungarische Kolonisationsfrage um die Mitte des 19. Jahrhunderts [A magyar telepítési kérdés a 19. század dereka táján]. Különlenyomat a Klebelsberg bécsi magyar történetkutató intézet VIII. évfolyamából. Wien, 1938.

ÖMR II/1: Die protokolle des österreichischen Ministerrates 1848–1867. II. Abteilung. Das Ministerium Schwarzenberg. Band 1. 5. Dezember 1848 – 7. Jänner 1850. Bearbeitet und eingeleitet von Thomas Kletečka. Verlag der ÖAW, Wien, 2002. Internetes változat: https://hw.oeaw.ac.at/ministerrat

ÖMR II/2: Die protokolle des österreichischen Ministerrates 1848–1867. II. Abteilung. Das Ministerium Schwarzenberg. Band 2. 8. Jänner 1850 – 30. April 1850. Bearbeitet und eingeleitet von Thomas Kletečka und Anatol Schmied-Kowarzik. Verlag der ÖAW, Wien, 2005. Internetes változat: https://hw.oea w.ac.at/ministerrat

ÖMR II/3       Die Protokolle des österreichischen Ministerrates 1848‒1867. II. Abteilung. Das Ministerium Schwarzenberg. Band 3. 1. Mai 1850 – 30. September 1850. Bearbeitet und eingeleitet von Thomas Kletečka und Anatol Schmied-Kowarzik. Verlag der ÖAW, Wien, 2006. Internetes változat: https://hw.oeaw.ac.at/ministerrat

Pete László: „Viva l’Unione magiaro-italica!” Magyar–olasz kapcsolatok 1848–1849-ben. Lektorálta Hermann Róbert. Printart-Press Kft., Debrecen, 2014.

Szabó István: A magyarság életrajza. A Magyar Történelmi Társulat Könyvei VIII., 1941. Reprint: Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.

Tyivanyenko, Alekszej: Külföldiek deportálása Szibériába a XIX. században. Fordította Dalmay Árpád, lektorálta Borzák Tibor, szerkesztette Csémy Tamás. Ulan-Ude – Budapest, 2020.

Ujházy György: Európai magyarság. Egyetemi Nyomda, Budapest, 1946.

Vadász Sándor (szerk.): Az 1849-es cári intervenció Magyarországon. (A bevezető tanulmányokat írta Vadász Sándor és Józsa Antal). Korona Kiadó, Budapest, 2001.

---

Jegyzetek

[1] Felhasználom Kósa tanulmányának a Parragi György által készített magyar összefoglalóját (Német telepítési tervek Magyarországon a XIX. század közepén. Magyar Nemzet, 1939. augusztus 6., 13.)

[2] A Magyar Tudományos Akadémia elnökségének határozatai az 1989. október 31-i ülésén, 44/1989-es sz. határozat (Akadémiai Közlöny, 39. évf., 1990, 1. szám, 5.)

[3] Gracza, 1898, 898.: „A török kormány azonban annyit mégis megtesz a bécsi udvar kedvéért, hogy a menekülteket az osztrák határszélről beljebb Sumlába internálja. (…) Kossuth nem sokáig maradhatott Sumlában. A porta újabb tartózkodási helyet jelölt ki számára; mégpedig a kisázsiai Kiutahiában, ahová Kossuth nejével s csekély számú kíséretével 1850. február végével költözött.”

[4] Az eredetiben a „Transportierung” szó áll, ami fordítható ugyan deportálásnak, ám a szállítás és deportálás közti finom különbségtételre máshol, az 1850. április 5-ei minisztertanácsi ülés jegyzőkönyvében is találunk példát: „Őfelsége elé terjeszthetőek legyenek a megfelelő kérvények a súlyosabban vétkesek Algériába való deportálására vagy Amerikába szállítására.”

[5] Horváth Mihály írja le e hadbíróságok működését: „Egy osztrák teljes hadi törvényszék rendszerint tizenhat személyből áll: egy elnökből, ki a törzstisztek vagy ép[p]en tábornokok közöl választatik; két századosból, két fő- és két alhadnagyból, két őrmesterből, ugyannyi tizedesből, altizedesből és közlegényből. A tizenhatodik egyén a hadbíró, ki az államügyvéd szerepét viseli, a vádat előadja, a hadi törvényeket a bevádolt tényre alkalmazza, s indítványt tesz a hozandó ítéletre. A vádlott sem maga nem választhat védelmére ügyvédet, sem a törvényszék által nem adatik olyan melléje, hanem önmaga kénytelen magát, mint tudja, védelmezni. Miután a hadbíró kimondta, mily ítéletet vél az előadott tényre alkalmazandónak, az említett katona-bírák, rangjuk szerint alulról fölfelé, szavaznak a hadbíró véleménye fölött. Az egész törvényszéknél az egyetlen hadbíró a törvénytudó, ez is csak a hadi, legföljebb az osztrák polgári törvényben járatos, a magyar polgári törvények, politikai s alkotmányos jogok rendszerint épen oly ismeretlenek előtte, mint ama közlegények, tizedesek, őrmesterek, hadnagyok és századosok előtt, kik az ő véleménye szerint az ítéletet meghozzák.” (Horváth, 1872, 543–544.)

[6] Hermann Róbert erről ezt mondja: „Az észak-itáliai »rendzavaróknak« éppen Magyarországra történő deportálását 1830-ban javasolta Rainer itáliai alkirály, s 1831. február 18-án rendelte el I. Ferenc császár és király. 1831–1847 között bírói ítélet nélkül (Hermann kiemelése – S. A.), összesen kilenc szállítmányban 854 főt szállítottak Magyarországra, 1848 márciusában a szegedi erődben összesen 403 deportáltat őriztek.” (Hermann, 2015, 330.)

Hermann – véleményem szerint kettős mércét alkalmazva – megjegyzi azt is, hogy „úgy tűnik, hogy a cs. kir. hatóságok végül nem alkalmazták a deportálást mint büntetést. Legalábbis a két legnagyobb, a pesti és az aradi hadbíróság anyagában nincs nyoma ilyen ítéletnek.” Azaz a birodalomhoz tartozó itáliaiakat Magyarországra bírói ítélet nélkül száműzik, de annak bizonyítására, hogy magyarokat nem deportáltak, azt mondjuk, hogy a magyarok esetében bírói ítélet nem szól a deportálásról mint büntetésről. (Hermann, 2015, 331.)

[7] Így nem áll meg a lábán e következtetés: „Mi történhetett tehát? Miután az orosz–osztrák tárgyalásokon a szibériai-kamcsatkai deportálás felvetése »nem ment át«, az osztrák hatóságok megmaradtak a bevált formulánál, a birodalmon belüli deportálásnál.” (Hermann Róbert: Deportáltak vagy sem? Magyar Nemzet, 2002. október 12, 32.)

[8] Lásd például az osztrák minisztertanács 1849. július 22-ei ülését a székelyeknek adandó, amúgy nagyon kevés személyt érintő közkegyelemről. (Andics, 1965, 353.)

[9] Ezt Gergely András talán úgy érthette, hogy 1990-ben nem ismerte ezeket a minisztertanácsi jegyzőkönyveket, ugyanis 1998-ban megjelent írásában már ez áll: „A forradalom iránti elementáris gyűlölet, a bosszú csak egyik motívuma volt a megtorlásnak. Jellemző, hogy az osztrák minisztertanács azt fontolgatta, hogy Szibériában kellene területet kérni a cártól, ahol a legveszélyesebb tízezer magyart őriznék – ez volt a külföldön létesítendő koncentrációs tábor gondolatának első felbukkanása a történelemben.” (Gergely, 1998, 289.)

[10] Lásd az éppen most említett Gergely András cikkét az Új Magyarország 1991. szeptember 16-ai számában, melynek ez a címe.

[11] Nem fejezhetem be ezen írást anélkül, hogy köszönetet mondanék a német nyelvű szövegek magyar fordításáért Roy Chowdhury de Ulpur Sándornak, a zabolai Mikes Katalin grófnő fiának, aki 1980-ban született Grazban, ahol 2000-ig tartózkodott (így a németet anyanyelvi szinten beszéli), utána pedig a háromszéki Zabolán (is) él, valamint Hudy Árpádnak.