A magdeburgi földgömb

Nem nagy fáradság. Könnyedén felidézhetem azt a napot.
Előgörgethetem koponyám sötétjéből az izzó küllőjű Napot. És elindíthatom a maga útján, ahogy annak idején útnak eredt.
És láss csodát, ki jelenik meg a képen?! Közvetlenül a Nap után színre lép apám.
Ő, aki ritkán látható, aki mindig úton van valahova. Aki berúgja motorkerékpárját, benzinnel tele a tank, rendben van a gyújtás, van nála tartalék gyertya. Mindig keze ügyében a hátizsák, mert az egyik kiküldetésről hazaérve máris indul a másikra. Őt ugyanis mindenütt várják. Nagyra becsült szerelő és gépész.
Az a fő, hogy mindig más legyen a tartózkodási helye, és az orosz hatóságok ne akadjanak a nyomára.
Frissen borotválva, könyökvédős és vállgombos pulóverben, nem ócska bakanccsal a lábán, hanem valódi német katonacsizmában és terepszínű csizmanadrágban. Korának divatos embereként.
Bárcsak mindenkinek ilyen félelmetes bőrcsizmája és ilyen mutatós terepszínű nadrágja volna!
Apa arcáról egyszerre sugárzik ravaszság és szomorúság.
Épp abban a pillanatban lép ki a szobából, amikor én négyéves vagyok, és indulásra készen üldögélek a lépcsőn, mint aki strázsál. Időtöltésül próbálom ugyan eltalálni törökbabbal kakasunk széles ülepét, de mert nem lélekkel csinálom, így egyszer sem találom el, és nagyot sóhajtok. Majd szétvet a türelmetlenség, nem bírok egy percig sem várni.
Hosszú hallgatását megmagyarázandó így szól apa:
„A szokásosnál több idő kellett a fésülködéshez. Merthogy nem lehetsz rosszul fésült, amikor egy fiatal lánnyal mész valahova. Szépen rendbe kell hoznod magad.”
Izgatottan nézek körül, látni akarom, hol az ördögben van az a fiatal lány, akit apa helyettem visz el sétálni.
Amikor rájövök, hogy fiatal lányon engem ért, és csakis engem, összezavarodom és fújni kezdek, mert a fiatal lány és a sétálni szavakat olyan kínosnak érzem, hogy legszívesebben elsüllyednék a föld alá. Ezért rögtön, egyetlen pillanat alatt kijavítom.
Kiadom az ukázt, amit nem lehet negligálni: „Nem megyünk semmiféle fiatal lánnyal sétálni, hanem velem jössz ibolyát szedni!”
És így is történik!
Nem motorbiciklivel, hanem gyalog. Végig a parcella szélén, keresztül a fecskék birodalmán, keresztül a fülsiketítő csicsergésen és trillákon. A szántó két oldalán nincs semmi a fiatal, még alacsony rozson kívül, mely most inkább még csak frissen kihajtott zöld vetés, mintsem gabona.
Célunk a ritka illatos ibolyák lelőhelye a sűrű fenyves túloldalán. Engem ezek az ibolyák főleg ritkaságuk miatt érdekelnek, nem azért, hogy leszedjem őket. Apának viszont megtaníthatom a helyes virágszedést annyira, amennyire kell. Tessék egy szép nagy csokrot összegyűjteni!
Alig várom, mikor kezdhetem magyarázni és megmutatni, hol vannak a hosszú szárú ibolyák, és milyen bokrok alatt kell ezeket keresni.
A vetés melletti szegélyről áttérünk a régi kocsiútra, és a fecskék dalszínházából egy másik színházba jutunk, ahol sokkal komolyabb előadás folyik.
A fenyves bezáródik mögöttünk, mint egy súlyos kapu, és nincs visszaút.
Mindez félelmetesen hangzik, és félelmetes is. Ebben az erdőben jó néhányszor előadták már a rajtaütés című darabot. Golyók süvítettek a fenyők és a nyírek között, és nem egy halálos sebet ütött.
Épp félelmetessége miatt ellenállhatatlan ez az erdő. Nemcsak számomra, hanem apa számára is.
Itt világosan érezheti, hogy neki szerencséje volt, és hogy valóban sikerült átjutnia a tű fokán.
Hogy még életben van.
Hogy borotválkozhat, és egy fiatal lánnyal ibolyát szedhet az erdőben. Hogy megjavíthat akárhány motort, és annyi csapágyat olajozhat meg, ahányat csak akar. És megtévesztheti az öregördögöt, és kinevetheti, hah-hah-ha. Amit apa meg is tesz, amikor a sűrű erdőn át haladva magyarázza nekem az öregördög szokásait.
Az öregördög számára fontos, hogy az emberek ne ismerjék fel, ezért időről időre új nevet talál ki magának. Jelenleg NKVD néven tevékenykedik.
Az ember csak úgy lehet eredményes az öregördöggel szemben, ha olyasmit tesz, amit az a saját mércéjével nem képes felmérni, merthogy ő mindig mindent a maga mércéjével mér. Az öregördöggel könnyű dűlőre jutni! Ha az ember nem csak a saját hasznát nézi, és nem fél, az öregördög mindjárt a lába közé húzza a farkát.
Ilyenkor az ember elneveti magát, és a lábával dobog a földön. Különösen az orosz fogolytáborokban nem szabad elfelejtenie, hogy az igazság mindig a felszínre jön, a hazugság pedig lemerül a mélybe.
Amikor ezt mondja, apa hangja különösen győzelemittas és kárörvendő. Az öregördög-történetet nem nekem szánja, hanem az orosz hatóságoknak. Ezt a történetet korábban is hallottam már, és izgatottan várom, mikor jön el az a rész, amikor az ember kacag, és a lábával döngeti a földet.
Tilalom nélkül is tudom, hogy az öregördögről, szokásairól, különösen pedig jelenlegi nevéről nem szabad beszélnem senkinek.
Most már közeledünk az ibolyák lelőhelyéhez, az erdő is világosabbá válik, mert többségben vannak a nyírfák.
Már látok is az út mellett néhány ibolyát!
Az ibolyákat látva apa is figyelmesebbé válik, erősebben fürkészi a földet, és megállapítja: „Valóban, legfőbb ideje volt, hogy kijöjjünk. Az ibolyák pontosan akkorák, amekkorák tavaly ilyenkor voltak.”
Rövidesen kiderül a szavaiból, hogy őt nem is az ibolyaszedés érdekli, hanem valami egészen más.
Nevezetesen annak a Magdeburgból származó német földgömbnek[1] a felét keresi, amelyet előző tavasszal ugyanitt sétálva véletlenül kirántott a zsebéből, és elveszített. Még nem volt érkezése, hogy összeillessze a két felet, amikor az egyiket elvesztette.
„Pedig szép darab volt. Úgy csillogott és fénylett, akár a hold. És ne hidd, hogy ez turistáknak készített olcsó bádoggömb volt! Lehet, hogy a Junkers gyárban készült, sárgarézből. Vésd az eszedbe, hogy a magdeburgi földgolyó mindig két félből áll. Ha már összepászították, két lóval sem lehet őket egymástól különválasztani. Még ha van is két Fordson traktorod, és ezek kétfelől kétfelé húzzák, a magdeburgi földgömb akkor is egyben marad. Merthogy így alkotta meg a német föltalálója.
De most hibát szenved ez a földgömb, merthogy csak a fele van meg. Mi lesz így vele?
Miközben beszél, apa alaposan benéz a zsombékok és kövek közé, szétszálazza az ibolya- és bojtorjánleveleket, megvizsgálja az út szélét. Kifejti abbéli véleményét, hogy az elveszített tárgyat ugyanabban az évszakban kell keresnünk, amikor elveszítettük.
Ha például tavasszal veszítetted el a földgömbödet az ibolyák között, és nem találod meg a nyár folyamán, akkor végtelenül türelmesnek kell lenned, és megvárni a következő tavaszt. Hogy az ibolyák elvirágozzanak, mindegyik a maga idejében, hogy minden madár elrepüljön délre, mindegyik a maga módján, hogy lehulljon a hó, majd ismét elolvadjon, hogy kiszáradjon a föld, és kizöldüljön, és – ami a lényeg! –, hogy az ibolyák ismét virágot hozzanak. Olyan türelmesnek kell lenned, mint amilyen egy égerfa, melyen ősszel ott vannak már a következő tavasz rügyei, de amelynek egy egész hideg télen át várnia kell a tavaszt.
Amikor kifakad az égerfa rügye, és ismét kinyílnak az ibolyák, és az erdő ugyanúgy zúg, mint a földgömb elvesztésének napján, akkor van remény arra, hogy megtaláld a földgömbödet, és összeilleszd a két felét. Az égerfa türelmét apa máskor is példának állította elém, de ez a história az egyik fülemen bemegy, a másikon távozik. Szerintem mindent tudok már az öregördög szokásairól is, amit tudni kell, ezek már nem izgatnak. A földgömbről azonban most hallok először apától! Magam elé képzelem, amint apa és Leo bácsi, apa legkedvesebb fivére, fölülnek óriási kerekekkel ellátott Fordson traktorjukra, és kétfelé kezdik húzni a földgömböt, ám a valódi magdeburgi rézgömb meg sem mozdul. Ezzel tíz traktor ereje sem bír el! Már a sárgaréz szó is nyom a latban valamit!
Annyit fölfogok, hogy annak a félgömbnek, amit apa elveszített az ibolyák között, a nagy magdeburgi földgömb kicsinyített másának kell lennie, ami belefér egy kabátzsebbe, most mégis úgy érzem, hogy egy olyan nagy gömböt keresünk, amely meghaladja a fenyőfák magasságát, és úgy csillog és fénylik, mint az erdőbe lehanyatló hold. Mindjárt világítani kezd a fák közt!
Apa megszólal: „Most csendben kell lennünk, mert ha csendben vagyunk, lehet, hogy magától előbukkan, és elég lenéznünk figyelmesen a földre, meglátjuk a ragyogását, és fölemeljük.”
Leülünk apával egy nagy nyírfa alatt gubbasztó kőre, pontosan az illatos ibolyák titkos lelőhelyére, amire igazából már fittyet hányok, mert most mást forgatok a fejemben, sokkal fontosabb dolgokat. A frissen kilevelezett nyírfa már a fiatal nyár illatát árasztja.
Mindazt, amiről apa beszél, egy sárgászöld, illatozó fényfüggönyön át hallgatom. Egy kicsit azon a hatalmas visszatükröződésen át, amelyet a sárgaréz földgolyó valahonnan a mérhetetlen távolból az arcunkra vetít.
Ez alatt a nyírfa alatt, Sztálin korában, apa életében először és utoljára mesél Magdeburg városáról. Először mer beszélni. Később már egyszer sem hozza szóba, pedig még negyvenöt évet él ezután, úgyhogy volna ideje mesélni.
Lehet, hogy nem is nekem mesél, hanem a nagy nyírfának, a kőnek és a kő körül nőtt ibolyáknak. Ezek jártak talán a fejében Magdeburg bombázásakor. Talán úgy gondolta, hogy ezeket soha, soha többé nem látja.
Magdeburg állítólag olyan szép város volt, amilyet keresve sem talál az ember. A földgömb városa! A nagy feltaláló városa!
Egyetlen ember sem tudja elmondani, mennyire szép volt.
„Még Kreutzwald, aki a Kalevipoeget írta, és Koidula, aki a dalosünnepet útjára indította, még ők sem tudnák elmondani, milyen szép volt. És hogy milyen remek hadiüzemek működtek ott! Például a Polte-féle gyárak. És a Junkers repülőgépgyár!
Most nem az öregördög szokásait magyarázza nekem apa, most a Heinkelekről, Messerschmittekről és Junkersekről mesél. Szárnyuk és farkuk szépségét, és az erejüket ecseteli. Örök időkre megjegyzem magamnak, hogy a Junkers gépek farkához mintául a sirályok farka szolgált, és hogy a repülőgépkirálynak Hugo Junkers volt a neve.
A repülőgépek még a traktoroknál is jobban érdeklik apát, ám a magdeburgi földgömb sokkal inkább érdekli még a repülőgépeknél is.
Emiatt a földgömb miatt ment el Magdeburgba. Ez a földgömb röpítette olyan messzire az otthonától. A földgömbért ment, de a repülőgépek miatt ragadt ott.
Apa beleéléssel és lelkesedéssel beszél ezekről a szívós repülőgépekről, de minél tovább beszél, annál inkább kiderül, hogy igazából valami egészen más bújik meg e mögött a lelkendezés mögött. Napvilágra kerül valami, amit látva mellkasában a szív komorabban kezd dobogni a bordák mögött, és a derült nap hamuszürkévé válik.
„Egy szerelőnek a repülőgépalkatrészek és a repülő összeszerelése éppolyan érdekes, mint amilyen érdekes a sebésznek az ember belsejében való turkálás. Mert mi más a sebészorvos, mint egyfajta szerelő?
Ha láttál már repülőgépgyárat, láttad, hogyan rakják össze a gépeket, és te magad is részt vettél ebben, látni fogod, hogy egy katonai repülőgép és az ember ugyanolyan.
Az ember azonban szörnyűbb, mint egy bombázó- vagy vadászgép. Mert bármilyen érdekes és bármilyen szép is egy repülőgép, az ember gyilkos eszközt formált belőle. Lásd be, milyen szörnyű az ember!”
Itt apa elneveti magát, de úgy nevet, hogy aki hallja, sírni szeretne. Rám nincs hatással ez a nevetés, hallottam már korábban is, és jól tudom, hogy apa két részből van összerakva, mint a magdeburgi földgömb.
Vagy mint az a kettős színházi maszk, amit láttam már képen, és amelyet ugyanolyan boszorkányosnak találtam, mint most a magdeburgi földgömböt. Az egyik maszk neve Harlekin, a másiké Pierrot. Ha Harlekin sír, Pierrot nevet.
Ugyanígy van összerakva apa is, két részből, és senki sem tudja, most melyik felét veszi elő. Aki megfelelő szögből nézi, egyszerre látja mind a két felét.
Évekkel később tudtam meg, hogy apa összegyűjtötte minden bátorságát, és megszökött a magdeburgi hadiüzemből.
Épp egy perccel azelőtt, hogy elszabadult a pokol, egy perccel a hadiüzem lebombázása előtt indult haza, a keleti frontra induló utolsó vonattal, ahol nagyon élethűen alakította a beteg német katonát. A vonatból látta még Magdeburg égésének fényét, a hírhedt tűzvihart.
Anélkül, hogy tudta volna, mit lát. Azt, amit látott, csak jóval később tudatosította. Magdeburg leégett földgömbjével együtt, melynek kicsinyített mása ott lapul apa zsebében akkor is, amikor a halállal kell szembenéznie. Amikor egy német tiszt a rigai pályaudvaron a vállára teszi súlyos kezét.
A mindennapos és rutinszerű letartóztatás és főbelövés helyett a tiszt váratlan mozdulatra ragadtatja magát. Belekarol a dezertőrbe, és a sarkon túl lévő katonai kantinba vezeti. Kegyet gyakorol. Német nyelvű szavaira apa halála napjáig emlékezett. Egyszerű szavak voltak, csupán egyetlen mondat: „Rigában ilyen beesett arcú emberrel még nem találkoztam.”
Ezt a mondatot hallva apa érzi, hogy megbicsaklanak a térdei, de még a kellő pillanatban sikerül egy oszlopban megkapaszkodnia. Megtapogatja zsebében a földgömb két felét, mely még nincs összerakva. Megeszik egy nagy csajka forró káposztalevest. Ez erőt ad neki, hogy talpon maradjon, és hazagyalogoljon Rigából Viljandi megyébe, Joonába, apja tanyájára.
Hitler idején körözik a németek, mint katonaszökevényt. Sztálin idejében elég volna egyetlen utalás a múltra. Elég volna Magdeburgot megemlíteni. De senki sem árulkodik. Senki sem tesz megjegyzést. Nem adják föl apát.
Sem a németeknek, sem az oroszoknak.
Mindössze a földgömb fele veszett el, és nem is került elő.
És lám, elmúlik hatvanhét év, mint egyetlen pillanat és – íme! – anya hátrahagyott papírjai közül előkerül egy fenyegető és agyonhallgatott dokumentum, amit nekem anya soha nem mutatott meg.
A papír apáé.
Ez a papír ott hevert, mint egy föl nem robbant akna, az egész NKVD- és az egész KGB-korszak idején.
A borítóján ott áll gót betűkkel: REICHSARBEITSDIENST. AUSWEIS. Azaz: Birodalmi munkaszolgálat. Igazolás. És természetszerűleg a szavak közt ott van a horogkereszt, a félelmetes, valamikori Birodalom ismertetőjele és szégyenbélyege.
De nem ez a legfontosabb. A legfontosabb el van rejtve a borító között. Ezért is adták ki apának ezt az Ausweist annak idején. Ezért kockáztatta az életét.
Ez egy újságból kivágott, megsárgult kép, amelyen a híres műszaki csoda, két magdeburgi félgömb látható, melyet sem több ló, sem két Fordson traktor erejével nem lehet szétválasztani.

[1] A magdeburgi féltekék Otto von Guerickének, Magdeburg tudós polgármesterének egy kísérleti eszköze, amellyel a vákuum és a légnyomás erejét demonstrálta. A III. Ferdinánd császár előtt 1654-ben bemutatott kísérlet során a sárgaréz félgömbök között keletkezett vákuum erejét 15 ló sem tudta legyőzni, amelyeknek szét kellett volna húzniuk a féltekéket. A híres kísérlet és találmány emlékét Magdeburg város főterén egy szobor is őrzi.