Megtalálták Abaelardus utolsó, Héloїse-hoz írott levelét

Az irodalomtörténészek végre a nyilvánosságnak is bemutatták Petrus Abaelardus (Pierre Abélard) (1079–1146) 1116-ban keltezett, Héloїse-hez (1095–1164) írt levelét, ami teljesen felforgathatja az irodalmi életet: a szöveg eredetiségét már 2021 óta vizsgálták a legmodernebb eszközök segítségével. Lehet, hogy a középkor leghíresebb szerelmespárja mégsem volt olyan szerelmes, ahogyan a köréjük szövődött legendák hinni engedték? Sokan úgy tartják, hogy a viszony híres következményei sem valósak, a történet színtiszta kitaláció, egyedüli célja pedig az egyház nézeteinek népszerűsítése volt.

Meghökkenve idézzük a levelet:

„Kedves Héloїse,

Az elmúlt időszakban a tények szembesítettek bennünket a valósággal, és mostanra már nem látom, hogyan kerülhetném el az őszinte szavakat. Amikor életünk kanyargós útján elérkeztünk a döntő pillanathoz, a szent kötelék, amelyet a kettőnk közötti szellemi kapcsolat jelentett, szétzüllött, mert te könnyedén hagyatkoztál a testi szerelem áldásaira. A lelkünk mélyén gyökerező szerelem egy pillanat alatt odalett, amikor te engedted, hogy a testi vágyak és az élvezetek vezéreljenek velem szemben, és megrontottad Istennel való, egyedüli kapcsolatom, amiért egy életen át vezekelnem kell.

Most, ahogy ezeket a sorokat írom, el kell mondanom, hogy a szívem megvetéssel és csalódottsággal van telve. Nem hiszem, hogy képesek lennénk továbblépni, mert az, amit tettél, mélységesen sebző és megrendítő volt. A szavak nem képesek visszaadni azt a keserűséget és fájdalmat, amit most érzek.

Tudom, hogy ezek az érzelmek talán sosem múlnak el teljesen, de az idő, a sors és a magunk által választott utak segítenek majd nekünk saját békénk és megértésünk megtalálásában.

Ebben reménykedve küldöm utolsó levelem,

Abaelardus”

A fenti hír és levél természetesen fiktív: ilyen egyszerűen íródnak ma az álhírek, és ilyen egyszerűen szerkeszthető át a múlt. Pár huszadik századi kutató hasonló szkepticizmussal tekintett Abaelardus műveire és azok eredetiségére (mint ahogyan a jelenlegi olvasó tekinthetett a fenti szövegre), majd több hamisítványelméletet is bizonyítani próbáltak. De ki volt Abaelardus, és fontos-e egyáltalán, hogy eredetiek vagy sem az általa jegyzett írások?

Skolasztikus filozófus (azon belül is a mérsékelt realizmus képviselője), teológus és himnuszköltő volt. Halála után kortársa, Petrus Venerabilis (1092–1156) így írt róla: „a tudományok fejedelme, rendkívül tehetséggel megáldott, kiemelkedően éleselméjű filozófus, a tanítás és előadás művésze”. Abaelardus negyven éves korára, 1118-ban már egész Európában ismert volt, és a környező országokból is útra keltek miatta, hogy őt hallgassák, tőle tanuljanak. Ma már főként Héloїse-hez fűződő szerelméről ismert, aminek mélységéről egymáshoz írott leveleikből győződhetünk meg. Kapcsolatuk és Abaelardus életének történetét az 1132-ből származó, Szerencsétlenségeim története című életrajzi, vigasztaló írásban olvashatjuk.

John F. Benton (1931–1988) amerikai középkorkutató szerint viszont a szöveg életrajzi elemei egyáltalán nem valósak. Egy 1972-ben, Cluny-ben tartott tudományos kongresszuson kirobbant vita során fejtette ki először álláspontját, miszerint az összes Abaelardus nevéhez fűződő írás hamisítvány. Állítását többek között azzal indokolta, hogy a Szerencsétlenségeim történetének szerzője egy bibliai idézetben Étienne Langton teológus 1200 körül kidolgozott fejezetszámozási rendszerét alkalmazta, tehát jóval a feltételezett keletkezési dátum után íródhatott.

Legfőbb érvelése azonban a paracleti rendhez köthető. 1122-ben, kasztrálása után Abaelardus a St. Denis bencés apátságban élt, majd amikor 1131-ben bezárt a kolostor, ahová Héloїse elvonult, Abaelardus felajánlotta birtoka egy részét az apácáknak. Megalapították a La Paraclet zárdát, a Vigasztalót, ahol Héloїse lett a rendfőnök. A területen élő férfi és női szerzetesek között konfliktus alakulhatott ki, a férfiak, hogy helyzetüket megerősítsék, megszerkeszthettek egy Abaelardusnak tulajdonított hamis szabályzatot (ami szerint pont Héloїse tulajdonságaival ellentétes karakterű vezetőre lenne szükségük), és egy levelezést, amihez felhasználtak valódi, tőle származó műveket. Benton a Szerencsétlenségeim történetét is egy ilyen, ekkor felhasznált műnek tartja, viszont nem valódinak, hanem a tizenkettedik századi iskolákban tanított, Hogyan írjunk híres emberek nevében? témájú tantárgy egyik termékének.

További kutatók is kiálltak a hamisítás gondolata mellett. Hubert Silvestre (1924) történész szerint Jean de Meun (1240–1305) középkori szerző áll a Szerencsétlenségeim története és a levelek mögött. Életműve összeegyeztethető Abaelardus történetével, és szerinte a célja az volt, hogy kritika alá vesse, ha nem is magát a cölibátus intézményét, de a papságnak előírt szüzességet. Bernhard Schmeidler (1879–1959) középkorász egész egyszerűen Héloїse-t tartja az Abaelardus-életmű hamisítójának. A feltételezések bizonyításaként több tudós is nyelvtani oldalról vetette vizsgálat alá a műveket, viszont döntő választ ők sem találtak arra, hogy a művek eredetiek-e, ha pedig nem, akkor ki vagy kik lehettek a szerzők, és mi lehetett a céljuk.

Az eredetiség körüli viták a mai napig tartanak – nagyon érdekesek Horst Fuhrmann (1926–2011) történész gondolatai a középkori hamisításokkal kapcsolatban, szerinte „néha éppen a hamisító az, aki bizonyos vallási felelősségből a hagyományt megtisztítja kinövéseitől... így tekintve a korszellemnek nincs jobb ügyvédje, mint a hamisító: amit sokan szükségesnek tartottak, de hiányoltak, azt ő napvilágra hozta”. Egy középkori hamisításokkal foglalkozó kongresszuson ezt a gondolatot összefüggésbe hozta az utópia műfajával is, szerinte a hamisítók, akik korábbi időkbe visszanyúlóan hamisítottak, a jelen eseményeinek előzményvázlatát utópikus gondolatokkal tarkították.

Ha Abaelardus művei valóban hamisítványok, forrásként felhasználva az eredeti szövegekhez képest jóval több információt tudhatunk meg a korról és a későbbi idők emberének véleményéről, céljairól. Azonban a múlt átszerkeszthetősége elbizonytalaníthat bennünket a jelen információtömegével kapcsolatban: ha a középkor kevés írástudója ilyen „jó” munkát tudott végezni, mire képes a ma embere, amikor minden lehetséges eszköz a rendelkezésére áll?
 

Petrus Abaelardus: Szerencsétlenségeim története. Helikon Kiadó, 1985.

Felhasznált irodalom:
Dévény István: Petrus Abaelardus és a vitatkozás művészete. In: Palimpszeszt, 1999/6.évf. 13.sz.
Verger, Jacques: Héloise és Abélard szerelmeslevelei vajon hamisítványok-e? In: Klió, 1994/2. 3. évf.
Láng Benedek: Petrus Abaelardus, Viták egy értelmiségi önéletrajza és levelezése körül. In: Sic itur ad astra, 1994/3–4. szám.
Radnóti Sándor: Az irodalmi misztifikáció. In: Világosság, 1995. július–december, 36. évf. 7–12. szám.
Veszprémy László: Hamisítások a középkorban. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1987/34. évf. 1. szám.