Verlaine nyomában

Őszi sanzon
Chanson d’automne

Őszi hanton
méla sanzon
panaszol,
dallama bús,
vágyak borús
dala szól.

Kínt szenvedek,
szívem beteg,
félreüt,
míg nyaram dúlt,
jó manna hullt
mindenütt.

Megyek verve,
ha a kerge
szél zenél –
veszítve színt,
lehullok, mint
vén levél.

Holdfény
Clair de lune

A lelked, ó, egy népes, furcsa táj,
és bergamói táncra jár a lába,
s míg lantzenére lejt a méla báj,
a búját rejti maszkba, álruhába.
Szelíd dalában egyre száll a moll,
dicsérve életet, örök szerelmet,
de szép szavába félelem hatol,
a holdezüst, e hűvös égi permet.
Nyugodt özön e csönd-idézte fény,
madárra hozna álmot éjszakára,
de szökve törtet égfelé a kény,
ha felbuzog a díszkutak sugára.

Szerenád
Sérénade

Akár egy hulla kvázi sóhaján
Zihál a sírgödör,
Tehozzád szólok én magam baján,
De téged ez gyötör.
 
Ha már e mandolinra zeng dalom,
Te nyiss reá fület,
A lelked is, hisz itt az alkalom!
Mit ér ez nélküled?!
 
Szemednek fénytüzén arany s ónix
Elűzni árnyakat,
A Léthe óvja melledet, s a Styx
Pedig sötét hajad.
 
Akár egy hulla kvázi sóhaján
Zihál a sírgödör,
Tehozzád szólok én magam baján,
De téged ez gyötör.
 
Dicséri tested illedelmesen
Szerény kis énekem,
Emlékek illatát előveszem
Álmatlan éjeken.
 
S a bíbor ajkad égő csókjait
E versbe foglalom,
Igában tart, utána eltaszít,
Ribancom, angyalom!
 
Ha már e mandolinra zeng dalom,
Te nyiss reá fület,
A lelked is, hisz itt az alkalom,
Mit ér ez nélküled?!

Naplemente
Soleils couchants

Fösvény alkonyat
tája még dereng,
ám silány nyomat,
est homálya leng.

Játszanak velem
furcsa dallamok,
létem fénytelen
napja andalog.

Bíborban borong,
bűnben hempereg
most a napkorong.
Vad lidércsereg

menten lábra kap,
elmasírozik
tán a síromig –
abba száll a nap.

Ismerős álom
Mon rêve familier

Gyakorta furcsa ismerőssel álmodom,
egy úri hölgy szeret, no persze, én is őt,
de egyre-másra újat, ám a régi nőt,
ki rossz szokásaim se vette még zokon.

Egy ismerős, ki résre lelt a szívemen,
talán csak ő, ki még megérti bánatom,
csak ő, ki mindörökre biztatóm vakon,
s szemének nedve hűt, ha gyöngyöt ír hevem.

Hogy barna, szőke vagy vörös, nem is dereng,
de szép a név, amit visel, fülembe cseng,
akár szerettemé, kit sorsa üldözött.

Tekintetén egy ó szoborszem hat ma át,
az értelem, csodálhatom két csend között,
s míg hallgatom, megértem én szelíd szavát.

Érzelmes séta
Promenade sentimentale

A bíbor alkonyég a rét adósa,
a szélben ring az ékes lápi rózsa,
 s a szép virág, akár egy bús szirén,
szomorkodott a tiszta tó vizén.
 
Csupáncsak én bolyongok ott a parton,
sebem tüzében ég a réti alkony,
fehér lepel a zöld füzek mögött,
mint fantom áll a tó fölött a köd.

Riadva sír a lápi vadkacsákkal,
takarva náddal és a fűzfaággal.
Sebemre nem kerestem írt, füvet,
s a méla tájra tört a szürkület.

Homály borult a nádra, vadvilágra,
a búsan égő vérvörös virágra,
s a rózsafolt, akár egy bús szirén,
az éjbe tűnt a rét sötét vizén.
 

***

Szilágyi Ferenc Hubart

Verlaine nyomában

Az őszi tájra száll a köd s a méla bánat,
a lenge lombra szélnek érces éle támad;
a nyári éjek álma végleg elfeledve,
az árva föld fiának kútba hullt a kedve.

Nyugalmat kér a test, meleg szobára vágyik,
pohár finom borocska kell csupán az ágyig.
Nem érdekel ma dráma, kósza hírek csokra,
szieszta-perceim se szánom ordasokra.

A líra nyomdokába bandukolna tervem,
barangolok sután – előkerül ma Verlaine,
hol elmerengek én sok hangulat-nüanszon? –
ott vár örök szerelmem, ó, az Őszi sanzon.

Amit lefordított sok régi, híres költő,
azon ki nem fogott a kor, pár emberöltő!
Elindulok – merész kaland! – egy égi szálon,
remélve, megtalál a vers, e játszi álom,
ha most a szívem izmusára komponálom.