Utazunk. Lassan, szótlanul, döcögve, ölemben a versek. Útravalók. Útitársak. Belső kalandok, ismerős tájak. Helyek, Utak, Távolságok suhannak el vagy torpannak meg mellettem egy-egy állomásnál az írások által. Néha elkalandozom. Néha kizárul a külvilág. Néha elmerengek. Néha megkönnyezem. Pedig nem is hullámvasúton ülök. Vagy mégis?

Jenei Gyula poétikájának karizmatikus jellemzője a lágyan, szinte észrevétlenül építkező, hosszú oldalakon keresztül hömpölygő szövegszövés, és az Isteni műhiba című kötet sem okoz csalódást e tekintetben. Mintha ülnénk a tűz körül, az ősök meg én. Élőbeszédszerű történetek elevenednek meg a lapokon, bölcsek mesemondását idézik fel a súlyos, hosszasan csordogáló prózaversek, amelyek már-már inkább érezhetőek epikának (nagyon is tudatosan), és amelyek néhol közhelyesen csengenek, túl konkrétan tálalva a képeket, hogy aztán egy-egy lírai félmondattal visszarántsák az egészet a szinte klasszikus költészet atmoszférájába. Ahogyan a Tavaszba, őszbe szinte minden sora:

„vagy ahogy a nyár megtorpan, s nézelődik

az őszben, s a fürdőhelyi utószezon halkan,

fáradtan, de még zsong kicsit, s ahogy a tölcséren

megtöppednek egy ráérősen fogyasztott fagylalt

félgömbjei, s lecsorognak édes-maszatosan;”

Valami régmúltbéli lendület, kollektív emlékezet bújik meg a hét ciklusban (érdekes, ez is bűvös szám). Sokak életében vannak hasonlóan visszatérő elemek, mint sosem ismert felmenők, tárgyi és szellemi hagyatékok, történelmi hatások – remek címválasztás a nyitó ciklusnak: Hagyományok. Ezek a motívumok lüktetnek a sorokban, individuális szorongásokkal fűszerezve, mégis érzünk rokon vonásokat a magunkéival. Megválaszolatlan univerzális kérdések, amelyekre olykor többféle választ is kapunk, ahogyan az élet is oly sokféle kérdést vet fel és választ kínál, és talán épp magunknak kell megtalálni a válaszokat Jenei Gyula műveinek segítségével. Ennek a kicsúcsosodása a Hitek című ciklus, amelynek írásai filozófiai magasságokba emelkednek, ismeretelméleti kérdéseket is megpendítve („lehet, hogy nincs is képkeret?”). A legszebb elmélkedés a Kutyadal című versben, az Isteni műhiba egyik leglíraibb darabjában szegődik az olvasó nyomába, és marad vele napokig.

„én nem tudom, mi a szabadság,

de régen azt képzeltem, talán egy lány,

akit szerethetek.

vagy feleseket inni kocsmában a társakkal,

az a szabadság,

és elvágyódni messzire.

füvet szívni.

kihajolni vonatból.

stoppolni, lehúzott ablakú autóban száguldani.

azt is hittem,

a zenében szabad lehetek.

vagy egy versben, regényben.

szavakban.

én nem tudom, mi a szabadság,

de sokáig azt gondoltam,

túl van az országhatáron.

elindultam hát megkeresni.

apámék pénzéből váltottam útlevelet,

vonatjegyet.

három hét múlva hazamenekültem

az ismerősbe.

úgy, hogy nem is találkoztam

vele.”

Érdekes, mennyi szenvedély lapul ebben a versben a többi, olykor szenvtelenül, szikáran és tényszerűen megfogalmazott írás mellett. Sőt, néha kellemetlenek is feltűnnek, kellemetlen az elénk táruló kép, kellemetlen olvasni, szembesülni.

„szeretem a macskákat. vagy nem szeretem. mindegy. aki

olvassa ezt a verset, jobban tudja nálam, mit gondolok.

lesznek, akik jó nagy téglát kötnének a kisgyerek nyakába,

aki voltam, vagy zsákba gyömöszölnék, s ott dobnának be

a vályogvető gödrökben felgyülemlő langymeleg nyári tóba,

ahol az a legmélyebb, és néznék, meddig bugyborékol

a felszín. vagy nem dobnák a zsákot a vízbe, de

a vásznon keresztül addig ütnék szívlapáttal,

míg el nem múlik vinnyogás. esetleg élve temetnék

el, szórnák rá a földet, s megtaposnák. toporognának

fölötte, ameddig el nem ülne a talaj hullámzása,

el nem halkulna nyöszörgése. vagy ha nem a kisgyereket,

akkor engem ölnének meg, mert igazság lakik az ő szíveikben,

és sohasem könyörülnek.”

És a költő nem ad feloldást, nincs csattanó. Ezt mélyíti el az olvasóban a folyton fel-felbukkanó gúny, önirónia, szarkazmus is, torokszorítóan vetekszik a kiábrándultság a félelmekkel.

Ám van valami, ami talán a leginkább próbára teszi azt, aki a sűrű lírához szokott, és kezébe veszi ezt a kötetet. Méghozzá az, hogy a hosszasan elnyújtott életképekbe, néha vég nélkülinek tűnő költeményáradatokba folyton újabb és újabb elemek kerülnek be, morzsák, amelyek gyakran nem hozzátesznek, hanem megakasztanak, mint homokszem a gépezetben. Elkalandozhat az olvasó figyelme; ha nem elég kitartó, szemöldökét összevonva kérdezi magában, hogy mégis hová vezet ez. Félő, nincs türelme kivárni.

Nos, a fenti kérdésre azonban ki-ki maga jöjjön rá. Az izgalmas felépítésű könyvet végiglapozva elénk tárulnak hagyományok, közel- és régmúlt, eszmék, a gondolkodó embert foglalkoztató megválaszolhatatlan kérdések, szorongások, esendőség, halálfélelem – egy intellektuális polgár életútja. Amelyben találunk rokon vonásokat és meghökkentően másféle szemléletmódokat egyaránt. Mindent összevetve érdemes kézbe venni, és türelmesen hagyni, hogy belemerüljön az elme.

 

Jenei Gyula: Isteni műhiba. Tiszatáj Alapítvány, 2024.