Ráncos angyalaim

Gyerekes dolog azt gondolni, hogy a gyerekeket nem foglalkoztatja a halál. Ahogy a fény, úgy a sötétség is. Ha a fény, akkor a sötétség legalább annyira.

Hatéves lehettem, nagymamám háza előtt széles mart, hátam mögött a patak nagy kanyart vett. A patakon túl a boszorkány Jula né lakott, akit élő valóságában sose láttam, szakadt, tiri-tarka gúnyája csak foltokban, egyszer-egyszer, imitt-amott villant fel a viskója körüli bokrok közt, s ez még elevenebbé tette boszorkányságát. Ha a szelíd, alig csörgedező pataktól nem is, a patakon túlitól nagyon féltem, ugyanakkor vonzott, kíváncsivá tett, sokszor leskelődtem, hátha elcsípek valami rendkívülit, ami nem illeszkedik a mindennapok unalmasába.

Álltam a patakmarton, hátam mögött Jula né viska. Viska? Viskója! De ezúttal nem a viskóval voltam elfoglalva, hanem egyszeriben és hirtelen, valami érthetetlen oknál fogva, derült égből – a halállal. Ott és akkor döbbentem rá halandóságomra, és a döbbenettel együtt érkezett a rettegés, a nem ordító, inkább dermesztő ráébredés, hogy az életnek, ha kezdete, akkor vége is van, és hogy az én életemnek is vége lesz valamikor. Úgy ütött belém a felismerés, mint a szomszédban részeges Katiba Misi fejszéje.

Akkor nem tudtam, hogy mindezt a patak súgja, az általában nyugalomban folydogáló erecske, mely korábban, nem is olyan sokkal korábban, megcáfolva önmagát, medréből kiugrott dühében, Varga mama halálának napján.

Árvíz van! Árvíz van! – suttogták az emberek a halottas háznál. Varga mama kiterítve az első szobában, az asszonyok készítették a torra valót, tyúkot vágtak, zöldséget hámoztak, sütöttek-főztek, mert az életet úgy kell eltemetni, hogy annak megadjuk a módját, a gyomron át is bekebeleződik, de én akkor nem gyászoltam, mert felfogni sem tudtam, hogy gyász, és hogy soha többé. Eltemetik, nem látjuk többé Varga mamát, de mi az, hogy többé soha nem látjuk, én látom, mindig ott van, ha csak akarom, és beszél hozzám, beszélek hozzá, az nem az én bajom, sőt, rendjén van az úgy, hogy ezt csak mi halljuk, nem más dolga elvégre. Úgyhogy Varga mama halála csak egy nagy esemény volt, amit a felnőttek kiemelnek a hétköznapokból, mert ők mindent megünnepelnek, ez a szokásuk, szeretik az ünnepségeket, az evés-ivást.

Az árvíz viszont már nagy valami. Mert nem láttam még olyat soha. Gyertek, lányok, megnézzük! – szólt apu, és vitt is sebtében magával, mert azt szerette volna, ha a lányai mindent látnak, amit csak lehet ebben az életben, mindent, ami az élethez tartozik, s nem úgy, ahogy azt anyu szeretné. Ne rózsaszín fényben lássák a világot, hanem ahogy van! – szólt oda anyunak, aki, mint mindig, most is tiltakozott volna, hogy apu közel vigyen minket… az élethez.

Anyu ösztönei a korai felvilágosítás sokkoló hatása ellen tiltakoztak, persze. Pontosan tudta, hogy nem az élethez visz közel ez az okítás, hanem az élet peremére sodor apu, az apaállat kérlelhetetlenségével dob be a mély vízbe, az árral szembe, hogy lássuk, mit sodor magával, ahogy a karácsonyi angyalról is túl korán lerántotta a leplet, hogy ne várakozzuk át az adventet butuskán, bár ez a túlontúl hirtelen felokosítás cseppet sem volt ínyemre utólag sem. Az ár viszont annál inkább. Cirkusz volt, vízi cirkusz! És nem értettem, hogy miért sajnálja anyu, miért kapja el a tekintetét, miért szalad be a házba, hogy ne lássa, amit mi: a sok-sok állatot. Úsznak a bivalyok, milyen elevenen úsznak, nem láttam még addig fürdőző bivalyokat. És a tyúk, kutya, kalyiba is hogy kavarog a nagy vízben! Szép árvíz volt, emlékezetes. Akkor még nem vitte el Ilonkát, a másik szomszédasszonyt. Az csak később volt, amikor már tudtam, hogy az árvíz kicsit sem magasztos, és úgy az élet része, hogy halált hoz.

Aztán szépen elfelejtettem az árvizet. Na látod-e, igazam volt, nem lett semmi baj, mondta apu anyunak, csak többet tudnak. Igaza volt, rémálmom tényleg nem volt. Hanem ekkor, csak így visszatekintve látom, talán mégsem véletlenül éppen itt, a patak előterében hasított belém a halál tudata hatévesen.

Azt nem tudtam, hogy Uzoni mamám, a dédanyám nagyon fél a haláltól, hiába ismételgette neki Uzoni tata nyugtatóan és gyöngéden, hogy:

– A haláltól, Rózsa, nem kell félni.

Rebi nénivel, a nővérével beszélgettek a kapu előtt, amikor előhozakodtam a legszörnyűbb és legégetőbb kérdéssel:

– Meg fogok halni?

A beszélgetésük megállt, abbamaradt nagy hirtelen. A fekete rokolyákból felém nyúló két pár ölelő karra emlékszem, és a fekete fejkendők alól rám mosolygó két ráncos, öreg, szép angyalra: Ó, az nagyon-nagyon soká lesz, majd-majd. És ez a majd-majd olyan mélyen belém mosolygott, hogy átsegített létem törékenységének elfogadásán, és még ma is kitart, és kitartóan hiszem, hogy soká, soká van az még. S ha egyszer eljön, a két ölelő angyal karja átsegít majd azon is.