DÉLI RÉSZEGSÉG

 

                  „[…] vendége voltam”

                  Kosztolányi Dezső

 

Egy hatalmas úr, itt balról,

most lépett le a falról,

vendége voltam, mondja,

s beszél valami halról.

Valami hosszú halról,

szálkákról és filékről,

majd egy kicsit a létről,

és lefordul a székről.

 

Jaj, ötven, ötven, ötven,

éveim egyre többen,

úszkálnak körülöttem,

alattam és fölöttem,

lassuló léthalacskák,

nem félik már halálom:

éhes, szomorú macskát.

 

Halottaim is többen,

ó, egyre, egyre többen,

föloldódnak a vízben,

míg születnek a ködben

gyermekek, akik aztán

tán sose lesznek ötven.

 

Harangoznak. Fölállok.

A lét s a számla kurzív,

s egy ismeretlen taxit

egy ismeretlen úr hív.

 

 

SZABAD ÚR LENNI

 

                   „Úgy szeretnék szabad úr lenni”

                   Ady Endre

 

                  „Egyszer libacombot enni”

                  József Attila

 

Úgy szeretnék szabad úr lenni,

egyszer legalább combot enni.

Nem ám libát: szabadságcombot,

játszani udvari bolondot.

 

Dicsekednék is halált hozó

fűnek meg minden egyes fának,

végre el szabad mondani,

hogy ez vagyok: egy irodalmi

szükségét végző, bús vadállat.

 

Úgy szeretnék szabad úr lenni,

a kelő nappal sohase kelni,

de lenyugodni sem a nappal,

királyokat ölni szavakkal.

 

 

YOUHÁSZ. AZ EPILÓGUS

 

Nem tudom már. Nem tudom. Vége. Vége.

A hajszínére sem emlékezem.

Csupán szerelmem kékellő erére,

amint lüktet a papírszéleken.

 

A hangja gyapjú, mit fölfalt a moly.

A karcsú szobrot szétkúrta a szú.

Szájamban ama régi, méla íz,

mint dohosodó tokaji aszú

 

figyelmeztet, hogy mossak már fogat,

öblögessek, s köpjem, köpjem ki végre,

hadd ömöljön az örök lefolyóba,

s ha eldugul, bízzam a csőgörényre.