Söténd 15.
Amikor elhatároztam, hogy mesélek Söténdről, még élt bennem a remény, hogy egységes képet nyújthatok. Vagy hogy összeáll egy hagyományos, lineáris elbeszélés. Eleje, közepe, vége. De Söténdnek nincs eleje, közepe és vége. Ráadásul mire idáig elértem, rá kellett döbbenem, hogy leginkább kocsmákról meséltem. Meg a -töltelékekről. Talán azért, mert számomra Söténd egy gigantikus kocsma-sziget, csupa olyan vendéggel, akik az élet hajótöröttjei. Egy hatalmas, szabálytalan alakú kricsmi. Söténd olyan, mint egy amőba
– Mint egy hányástócsa, baszki – jelentette ki egyszer hajdani cimborám, aki ma népszerű tévés személyiség. – Olyan ez a nagyfalu, kisváros, éppen olyan.
Hát, elég szigorú vagy, gondoltam. (De sohasem magadhoz, tettem hozzá magamban, sötéten.)
– Akár a húgyfolt a Suba Bali gatyáján – mélázott el Görög Gergő, a falra rajzszögezett várostérképet bámulva.
Hát, ja, gondoltam.
– Söténdre rá sem lehet ismerni! – mosolygott Wenner polgármester.
Hát, valóban nem, állapítottam meg magamban. Szinte bárhol lehetne bizonyos határokon belül. És talán még bizonyos határokon kívül is.
– Én szeretek itt lenni – vallotta be Klárika szemérmesen.
– Én szeretem ezt a városkát – pillogott Sárika.
Hát, miért ne szeretnétek, kérdeztem én magamtól.
– Söténdben az a jó, amikor otthagyhatjuk – filozofált Hajni, mielőtt beleharapott egy szelet pizzába, amelyről az olvadt, szósszal keveredett sajt egészen az asztal lapjáig csüngött.
Hát, kétség sem férhet hozzá, hagytam rá.
„Söténd semmilyen, és mégis valamilyen” – jegyezte föl Csörgő Szabó Miklós a jegyzetfüzetébe, s egy másik helyütt: „igazából sokféle”.
Söténd olyan, mint az élet. Sötét. De néhány foton azért kóvályog arrafelé is.
„Nincs az a gondolat, ami sötétben megvigasztalna” – írta Cioran.
Hát, nincs.
