Már gyerekkorában megismerte a nyomdák, szerkesztőségek, kirakatrendezők, grafikusok világát. Az Akadémiai Kiadónál több száz könyvet, rangos sorozatot szerkesztett. Manapság otthoni dolgozószobájában érzi magát elemében, és sorra jelennek meg páratlanul izgalmas tanulmányai – az utóbbi években elsősorban a csend és a hallgatás témakörében. Az idén hetvenéves E. Bártfai Lászlóval pályájáról, esszéírói észjárásról, a nem-cselekvés titkairól, a befolyásolás hatalmáról és még számos izgalmas kérdésről beszélgettünk.

 

– Egyszer említetted, hogy a „Csikágóban” nőttél fel. Abból a néhány mondatból számomra idilli kép rajzolódott ki a gyerekkorodról. Pedig az ötvenes évek végéről, hatvanas évek elejéről sötétebb világ jut eszébe az embernek. Gyerekként ezek szerint boldog időket éltél, harmonikus családban?

– Gyerekkoromban a Dembinszky utcában laktunk, a „Csikágóban” nőttem fel. A Damjanich utca, Aréna (Dózsa György) út, Csömöri (Thököly) út, Rottenbiller utca határolta, nagyjából négyszögletes területet nevezik így. A millenium idején, a telekspekuláció virágkorában felvásárolták az itteni földeket, amelyeken akkoriban zöldségféléket termesztettek. Fékeveszett amerikai ritmusban nőttek ki a földből a házak. Úgy tudom, innen az elnevezés. Mások a chicagói maffiával vontak párhuzamot, de Chicago csak az 1920-as évek elején, a szesztilalom bevezetése után keveredett igazán rossz hírbe, magyar „testvérvárosán” pedig már az első világháború előtt megszáradt a vakolat. Mi szerettük ezt a nevet. Sokkal jobban hangzott, mint az Élmunkás tér vagy a Lenin körút. Vagány csengése volt, nem volt olyan otromba, nem volt olyan kommunista.

Bár voltak Pesten sokkal veszedelmesebb környékek, egy-két pofont azért itt is könnyen be lehetett gyűjteni. A hatvanas évek elején még érvényben volt a lovagiasság néhány szigorú szabálya. Ha két fiú összekülönbözött, szólóztak, első vérig, a többiek nem avatkoztak bele, csak köréjük gyűltek. Ha pedig valaki egy lánnyal sétált, legádázabb ellenfelei is udvariasan köszöntötték, nem bántották.

A mi házunk a homlokzata alapján úgy fest, mint egy téglaberakásos reneszánsz palota, az udvarban mohos szobrokkal, de a hátsó traktuson, ahol a barátomék is laktak, nyomorúságos lakásokkal, a folyosó végén közös vécével. Mi az utcai fronton laktunk egy kétszobás, napos lakásban a szüleimmel, apai nagyszüleimmel, nővéremmel. A ház és a környék társadalmi összetétele híven tükrözte az akkori társadalmat. Mindenféle ember lakott itt: megszeppent hivatalnokok és nagydumás vagányok, öltönyös-szemüveges párttitkárok és ringó csípőjű asszonyszemélyek, részeges szenesemberek és összeroppant auschwitzi túlélők, szótlan szabadságharcosok és még egy öntelt vérbíró is. Úgyhogy akarva-akaratlan mi gyerekek is alapos társadalomismeretre tettünk szert, és azt is hamar megtanultuk, hogy kinek mit szabad mondani.

Gyerekkoromat a közeli Városligetben töltöttem. Ha sütött nap, a barátaimmal fociztunk, pihenésképpen lábtengóztunk, ha esett, otthon gombfociztunk. Ősszel és télen indiános könyveket olvastunk. Arra nem emlékszem, mikor tanultunk. Anyukám a háború előtt szabásznő volt a Váci utcában, de a nővérem megszületése után otthon maradt. Főzött, mosott, velünk foglalkozott. A játékainkban a legjobb pajtásként vett részt. Apám grafikus volt, nyugdíjazásáig az Állami Könyvterjesztő Vállalat dekorációs osztályát vezette. Sok időt töltöttem a munkahelyén, a Révay közben, ahol grafikusok, kirakatrendezők, asztalosok dolgoztak. Az ő irodájában alkottam meg első műveimet egy régi Remington írógépen pötyögtetve. Nagyapám Murányi utcai lakatosműhelyében is sok időt töltöttem. A műhelyek festék-, fa- és vasszagát ma is az orromban érzem. Nem volt különösebb kézügyességem, a mesteremberektől egyedül azt tanultam meg, hogy csak becsülettel elkészített munkadarabot szabad útjára bocsátani, olyat, aminél jobbat ott és akkor nem tudok készíteni.

– Ezek szerint már gyerekkorodban is volt mit pötyögni az írógépen. Mi ihletett meg? Körülvettek a könyvek, szívesen és sokat olvasó gyerek voltál? Vagy volt valami más forrás?

– Igen, volt mit pötyögni. Alsós koromban állandóan a focicsapatok összeállítását gépeltem. Az 1962-ben világbajnok brazil csapat volt az első főművem. Nagyon nagy becsülete volt az osztálytársak előtt. Számtalanszor le kellett gépelnem, újra meg újra, mert az indigós változattal nem érte be senki. Annyi haszna azért volt a féktelen papírpusztításnak, hogy idővel tűrhetően megtanultam gépelni. Nem szabályosan persze, hanem három-négy ujjal, szaggatott géppuska-ropogtatásként. A jó öreg Remington – a cég amúgy lőfegyvereket is gyártott.

Apám könyves volt, sok könyvünk volt otthon. Mindenki olvasott. Én is. Eleinte Coopert, May Károlyt, Verne Gyulát – mi még így mondtuk, magyarítva –, de már eközben is sok minden mást. Másodikos-harmadikos koromban már Goethét, Az ifjú Werthert, a Hamletet, Szerb Antaltól a magyar és a világirodalom történetét. A csúcs azonban a Winnetou volt, a háború előtti kiadás, Kosáryné Réz Lola fordításában, meg a Tom Sawyer és a Huck Finn. A barátaim Mark Twaint nem szerették annyira. Egy kék iskolásfüzetbe szorgalmasan bele is írtam az elolvasott könyvek szerzőjét meg a címét.

Nem olvastuk, faltuk, marcangoltuk a könyveket, hogy mielőbb eljátszhassuk a legizgalmasabb jeleneteket. A szerepek kiosztása – ki lesz Winnetou vagy Old Shatterhand, és ki lesz Tangua, a kiowa főnök? – gyakran fajult dulakodássá. Az indiánosdi jó sokáig tartott – igazi baltát, akarom mondani: tomahawkot – hajigáltunk egymásra, és csak akkor szabadott elmozdulni, ha a dobás talált volna. Csak jóval később, a csajozás miatt ástuk el végleg a csatabárdot.

Korán elkezdtem könyveket gyűjteni, egyelőre a gombfocicsapatok meghitt társaságában. Jó néhány még ma is megvan könyvtáram alapító atyái közül. Nem vagyok bibliofil, nincsenek nagyon drága könyveim. Néhány tucat aláírt példányom azért akad: Babits Mihály, Füst Milán, Szabó Lőrinc, Szentkuthy Miklós, Weöres Sándor. Kosztolányi Dezsőm viszont, sajnos, nincs. Nincs túlságosan sok könyvem, legfeljebb 2–3 ezer. Sohasem számoltam meg őket, attól nem lenne több. A családban hajdanán mi is gyakran hívtuk segítségül a könyvek borítóját, ha valaminek a színét szerettük volna igazán pontosan megadni. Esterházy Péter is így tesz, egy hernyóról írta: „olyan zöld, mint a fakó Sterne-könyv, az 55-ös kiadás, Határ Győző fordítása”.

– A gimnáziummal, egyetemmel a csikágói aranykor is véget ért?

– Igen, valami egészen más kezdődött. Nem voltam kitűnő tanuló, 1968-ban mégis felvettek az Eötvös József Gimnáziumba. Akkoriban is sokat olvastam, nagy hatással volt rám irodalomtanárom, a pályáját akkor kezdő Sárközy Péter irodalomtörténész, aki szégyenszemre a helyére zavarta azt a tanulót, aki a humanizmusról csak annyit volt képes kinyögni, hogy emberközpontú. „A marhák – emelte fel a hangját, most nem Önökre gondolok –, ha képesek volnának rá, marhaközpontú irodalmat művelnének.” Érettségi után a Közgázra jelentkeztem, mind a mai napig nem tudom, miért nem a bölcsészkart választottam. Annyi haszna azonban mindenképpen volt, hogy megfegyelmezte a gondolkodásomat. Öt év múlva szociológiából diplomáztam, Werner Sombart német társadalomtudós egyik könyvét választottam témául. Két vezető tanárom az angolszász analitikus gondolkodást és Max Weber megértő szociológiáját hazánkban meghonosító Bertalan László és az akkoriban repülőegyetemeket (magánlakásokon tartott előadásokat) szervező Szabó Miklós újkortörténész volt.

– Egyik beszélgetésünk során említetted, hogy édesapád révén kerültél első munkahelyedre, az Akadémiai Kiadó Társadalomtudományi Szerkesztőségébe. Mi volt itt a feladatod, és milyen élményeket gyűjtöttél?

Az évek során több száz könyvet szerkesztettem, köztük a Magyarország története 1. és 3. kötetét. Az általam kezdeményezett sorozat, a Hermész Könyvek szerkesztését is rám bízták. Többek között Hamvas Béla Láthatatlan történetét (a háború után először jelent meg), Friedrich Nietzsche, Ludwig Wittgenstein, John L. Austin, illetve a magyar gondolkodók közül Györffy György, Solymossy Sándor, Földényi F. László műveit válogattam a sorozatba.

– Végül is meddig maradtál az Akadémiainál, és miért váltottál?

– 1994-ben leépítés volt, elbocsátottak. Az indoklás úgy szólt, hogy sok mindenkit ismerek a szakmában, majd csak boldogulok valahogy. Negyvenéves voltam akkor, és amit a könyvszerkesztésben megtanulhattam, annak a zömét már megtanultam. A kenyérkereső munkám azonban elvette tőlem az olvasás örömét. Képtelen voltam úgy olvasni, hogy ne a következetlenségekre, bicegő mondatokra, nyomdahibákra figyeljek. Éppen jókor jött a változás. Szerencsém volt. A Sára Sándor vezette Duna Televízióba kerültem, a Dunatext és az Internet szerkesztőségében dolgoztam hírszerkesztőként. Ordódy György film- és akciórendező pattogós vezérlete alatt kedves költő kollégák – a vajdasági Kalapáti Ferenc és az erdélyi Kenéz Ferenc – közé kerültem, és a munkatársnők átlagéletkora nem haladta meg a 22 évet.

Élő műsorokat is készítettem, lapszemlét, a jeles napok ünnepi műsorait. Éveken át forgattam napi kulturális ajánlókat. Öt évig voltam főszerkesztő, a Dunatextért, a honlapért és a Kárpát-medencei magyarság újságjait szemléző Lapozó című műsorért tartoztam felelősséggel. Megtanultam egy másik szakmát, ami sokáig a filmnézés örömét vette el tőlem, mert a vágásra, a kameramozgásokra, világításra, egyebekre figyeltem. 2005-ben, egy átszervezés során kerültem a Duna Televízió Központi Archívumába főmunkatársként. A műsorok digitalizálása, az archiváló szoftver fejlesztése, az integrált archívum elképzelésének kidolgozása tartozott feladataim közé. Az állami médiumok összevonását követően, 2011-ben pedig a Magyar Távirati Iroda Sajtóarchívumába kerültem, melynek 2015-től 2020-ig a vezetője voltam.

Jogilag két, gyakorlatilag három munkahelyem volt életemben. Visszatekintve jól tettem, hogy maradtam az alsó felemen, ha pedig nem, akkor sem én emeltem fel a székről, hanem erélyes rúgással illették. Ám ezek a „seggítések” éppen jókor jöttek. Talán szerencsém is volt. Úgy ismertem meg – igaz, véletlenül – sok embert, hogy fel sem álltam a székemből. A kiadói és televíziós szerkesztőség is átjáróház. Az archívum már csendesebb hely. Oda csak egy-két bőbeszédű szerkesztő és filmrendező tért be parttalan beszélgetésre, december elején pedig a szakszervezeti Mikulások tértek be átöltözni. Olyan volt az egész, mint a Mississippi és a tutaj Huck számára. Nem mozdultam, mégis eljutottam mindenhová.

– Jól sejtem, hogy ezek a munkakörök, sőt hivatások fejlesztették ki benned a nagymértékű fegyelmezettséget, precizitást, koncentrációkészséget? Vagy eredendően is ilyen vagy, mondhatni, mindez a véredben van?

– Nem tudom. Az biztos, hogy szerettem előbb megcsinálni a leckét, hogy utána még gondolnom se kelljen a tananyagra. Többnyire így is történt. A tananyag még akkor is csak ritkán kötötte le a figyelmemet, ha irodalomról vagy történelemről volt szó. Sokkal érdekesebbet olvastam a házi feladat befejezése után. Az egyetemi vizsgaidőszakban pedig mindig a legvastagabb könyvek akadtak a kezembe: Thomas Mann, Proust, Musil.

Amúgy kétségtelen, hogy azok a pénzkereső munkák, amelyeket életemben végeztem, fegyelmezettséget követeltek. Fegyelmezettebbé is tettek, nem lehetett másként. De azért lettem és maradtam szerkesztő, mert a saját szabadságom biztosítékát láttam benne. Úgy gondoltam, hogy ha becsülettel elvégzem a dolgom, utána békésen folytathatom zug-esszéírói tevékenységemet, amibe senki sem szólhat bele. Soha nem írtam olyasmit, amit szégyellenem kellene. Soha semmilyen szervezetbe nem tudtak bekényszeríteni.

Nem akartam mindennap egy irodában vagy hivatalban penészedni. A szerkesztői munka legértékesebb sajátja számomra éppen az volt, hogy csak a kiadói napokon kellett bemenni a szerkesztőségbe. Még mindig azt tartom a kívánatos életritmusnak, hogy három napot szerzetesként kell élni, egyet meg világfiként. Ez a forgószínpad nem áll távol a városi munkások életfelfogásától sem: keményen dolgoztak, de amikor átvették a heti bérüket, nyomban el is verték. Sohasem érdekeltek a kihívások. Talán gyávaságból, de nem szellemi restségből. Nem mindig hangoztattam, de alapvetően hülyeségnek tekintem őket.

A 2024. évi Ünnepi Könyvhéten Böszörményi Zoltán és Kukorelly Endre társaságában

– Kihívásokon a különféle rangok, tudományos fokozatok, szakmai elismerések elérését érted? Mert a magad számára támasztott kihívások, gondolom, érdekeltek és érdekelnek. És még valami kíváncsivá tett: mi van a többi három nappal? Ott mi volna kívánatos?

– A diplomamunkámat Bertalan László és Szabó Miklós kisdoktorinak javasolták. Alig kellett volna változtatni rajta, egy-két kiegészítés az irodalomjegyzékben, meg a formai követelmények. – „Nem akarok egy csavar lenni a gépezetben” – harsogtam büszkén. 1978-at írtak akkor. Hát ilyen hülye voltam boldogult ifjúkoromban! Akkor azt hittem, hogy a teljesítmény önmagában is számít. És azt is hittem, ami még nagyobb tévedés volt, hogy az egyetemi, akadémiai, akármilyen körökön kívül is lehet érvényesülni.

A kihívást mai használatában nem a párbajkódexből vette át a mindennapi nyelv, hanem jókora kerülővel a történetfilozófiából. Arnold J. Toynbee a kihívás–válasz keretet javasolta a civilizációk felemelkedésének és hanyatlásának magyarázatára. Manapság már a McDonald’s Egyetemen hamburgerológiából végzetteket is nap mint nap komoly kihívások érik. A kihívás–válasz pusztán felkapott szókép, nem éles fogalmi szerszám. Éppen olyan, csak előkelőbb, mint a „leggyengébb láncszem” elmélete Vlagyimir Iljicstől. Nem ér semmit, de mindenki megérti. Mennyivel szebb Tóth Árpád félsora: „férfigondok barna fedélzetén” (Lomha gályán, 1914), ráadásul az a hihetetlen előnye is megvan, hogy senki sem gondolja róla, hogy világmagyarázó elv. Hasonszőrű barátaimmal nehéz szövegeket, elméleteket, költeményeket szerettünk volna megérteni, nem ilyen-olyan kihívásoknak megfelelni. A megértést persze sikerélménynek is nevezheti, aki meg akarja fosztani ezt az érzést a méltóságától.

A világ időközben megváltozott, nem vált előnyére, de mi mást is mondana egy vénember. A társadalomtudományok némelyikében szinte végzetes a hanyatlás. A legnagyobb baj talán az, hogy a naturalista hiba elkövetését ragyogó erényként élik meg, és minduntalan a történelem jó oldaláról fecsegnek a katedrán. Azt képzelik, hogy egyedül üdvözítő világnézetük megadja a módszertani kulcsot a társadalmi valóság megismeréséhez. Voltaképpen nem tanárok, hanem egy eszme önjelölt funkcionáriusai, akik forradalmi hévvel mutatják be saját intellektusuk áldozatát. Csillagtávolságra esik tőlük Max Weber örökérvényű megállapítása: „Korszakunk sorsa, hogy ettünk a tudás fájáról; tudnunk kell, hogy a legalaposabb történelmi kutatásból sem olvashatjuk ki a világtörténés értelmét; hogy csak mi magunk adhatunk neki értelmet, hogy »világnézetek« sohasem lehetnek a szüntelenül fejlődő tapasztalati tudás gyümölcsei…” A nagy német tudós megvetette a katedraprófétákat.

Az íráskényszer is hatalmas gond, mert a tudomány hivatalnokainak akkor is írniuk kell, ha nincs mit mondaniuk, és azt is el kell olvasniuk, amit azok írtak, akiknek éppen nem volt mit mondaniuk. Ezért részben csalafintaság információrobbanásról beszélni. Néha úgy látszik – egy hasonlattal élve –, mintha szándékosan torlaszolták volna el az értelem átjáróit, főbb közlekedési útvonalait, és a józan ész bent ragadt a dugóban. A névtelenség talán lendíthetne a dolgokon. Ha középkori mintára ilyen írásművek születnének a szerző nevének feltüntetése nélkül: Traktátus az szépről és igazról… Ha újra az volna fontos, amit írtak, és nem az, hogy ki írta.

– Mielőtt elfelejtenénk, mire fordítanád a másik három napot?

– Arra, amit az egyszerű emberek mindközönségesen életnek neveznek: enni, inni, ágyba bújni, várost járni, teraszról csajokat bámulni. Erre. – Meg persze barátokkal okos könyvekről beszélgetni. Kicsi Sándor András nyelvésszel és a nemrégiben elhunyt Magyar László András klasszika-filológussal, szépíróval, akinek legutóbbi könyvemet ajánlottam, újabb és újabb ismeretlen területeken próbáltunk eligazodni.

– Munkatársa voltál a Szőcs Géza főszerkesztésében megjelenő A Dunánál című folyóiratnak is. Hol és hogyan ismerkedtetek meg Gézával, és mit kell tudni erről a folyóiratról? A címe József Attilát idézi meg – gondolom, messzemenően tudatos döntéssel.

– Igen, az volt. A címválasztás egyszerre utalt a költő versére, valamint arra, amit az olvasók közül csak kevesen tudtak, hogy a szerkesztőség a lapot finanszírozó Duna Televízió épületében volt. A címlapon ott díszelgett a tévé eredeti, kék logója. Gézát szerkesztőtársam, Kalapáti Ferenc révén ismertem meg. Az ezredfordulón induló lap egyik olvasószerkesztője voltam. Géza sok mindent csinált életében, de az egyik legfontosabbnak ezt tartotta. A folyóirat azt tűzte célul maga elé, hogy a magyarral párhuzamosan mutassa be a térség nem magyar nyelvű irodalmát, hogy egymással összeszikráztatva láttassa őket. Mondjuk, Bodor Ádámot és Ştefan Bănulescut. Egyszerre volt megdöbbentő az ő tájékozottsága és az én tájékozatlanságom.

A film valamelyik kerek évfordulóján költői versenyt hirdettünk a Casablanca című film híres betétdalának lefordítására. Ez volt az egyik alkalom, amikor áttévedtem a szépirodalomba, igaz, merő véletlenségből. Ennek történetéről Géza halála után az Irodalmi Jelen netes változatában jelent meg rövid írásom.

– Egyébként soha nem csábított a szépirodalom? Mert ha egy óra alatt „csuklóból” megoldottál egy versfordítást – mint ebből az említett rövid írásodból kiderül –, akkor azért a talentum csak megvan benned…

– A kényszer nagy úr, és az első változat silányabb volt, mint a szürkére fényesített második. A szépirodalom delejes vonzásának valóban nehéz volt ellenállni, de szerencsére a házbéli barátommal, Wízilóval, amúgy Spolarics Zoltán, kutatóorvos az Amerikai Egyesült Államokban, még kamaszként kitaláltuk a manóizmust, egyfajta dadaista Gesamtkunstot. Az volt a lényege, hogy amit csinálunk (vers, próza, zene, rajz), legyen zavarba ejtően értelmetlen. Például írtunk mesét Bálna Imréről, a zord hegyi remetéről, és Pistikéről, aki a faluban mindenki Jánoskája. Az egyik így kezdődött: „A Nap aranyló dárdái átvilágították az akvárium falát, Guppi Kálmán fáradtan törölgette izzadt homlokát.” Nos, az efféle stílusgyakorlatok megóvtak minket attól, hogy az első szerelmektől, felvillanyozó intellektuális találkozásoktól kótyagosan halálos komolysággal hordjunk össze badarságokat. Tudományos igényű esszéket írok, nem vagyok szépíró. Nincs bennem epikai véna, verseket sem akarok farigcsálni.

– A tanulmányírás viszont fárasztó és roppant időigényes… Könyvtárazni, kutatni, cédulázni, rengeteget utánaolvasni… Soha nem elégelted meg? Vagy a felfedezés öröme mindig tovább és tovább hajt?

– Nem mondom, hogy mindig, de ha éppen békésen tehetem a dolgom, akkor a kutatás, olvasás inkább felpezsdít. Sokszor ki sem mozdulnék a dolgozószobámból. Elvagyok benne, mint hal a vízben. A könyvtárba menést, ameddig csak lehet, húzom, halasztom. Kettéfűrészeli a napot, sokat kell várni, amíg megkapod a kért könyvet, és számos dolog nincs is meg. Éppen ezért már-már megengedhetetlenül sokat költök könyvekre.

– Ha valaki akár csak az Irodalmi Jelenben átböngészi korábbi esszéidet, azonnal feltűnik, hogy voltaképp egyetlen nagy – mondhatni, hatalmas – témád van: a csend. Márpedig egy ilyen „csendfüggő” ember, mint jómagam is, erre rögtön felkapja a fejét, és azonnal kíváncsi lesz. Főképp, hogy a csend és a hallgatás, elhallgatás szinte minden létező konnotációját bebarangolod a tanulmányaidban. Mi fogott meg annyira ebben a témában, hogy lassan egy egész életmű épül rá? Mikor, hogyan fedezted fel magadnak?

– A pontos okot magam sem tudom. Nem szeretem, ha üvöltöznek mellettem, a dübörgő forgalmat is kerülöm, ha tehetem, de ezzel más is így van. Elősorban nem az elmélyülés, az istenkeresés vagy önmegtalálás izgatott, hanem olyan fogalmi problémák keltették fel a figyelmemet, amelyek egyszerre tartoznak számos tudományterülethez, filozófiai szakághoz. Több mint tizenöt éve, hogy elhatároztam: írok egy 15–20 oldalas tanulmányt a csendről. Úgy gondoltam, hogy sikerült megválaszolnom néhány fogas kérdést.

– Három köteted közül az Elrendelt hallgatás és A hallgatás alakzatai egyértelműen az (el)hallgatás, a hiátusok, a ki nem mondás nyelvészeti, filozófiai, irodalmi eseteit elemzik. A Párbeszéd az Úrral mintha egy kicsit kakukktojás lenne, noha, ahogy olvassa az ember, rájön, hogy itt is nagy szerepe van a csendnek. Mi vezetett arra, hogy a misztikus élménnyel kezdj foglalkozni, és lehetséges-e a ma emberének valóban párbeszédet folytatnia a teremtőjével?

– A kakukktojás volt a kötetek sorában az első, úgyhogy még nem lóghatott ki a sorból. Azért lett belőle könyv, mert a folyóiratoknak nem kellett. Több mint egy év telt el, és még arra sem méltattak, hogy közöljék: nem kell nekik. Aztán, látva kínlódásomat, Kiss Gábor barátom, a Tinta Kiadó igazgatója felvette az Iránytű sorozatba.

Nem mindenkinek van vallásos hite, de időnként – ha megvallja magának, ha nem – mindenkinek van mélyen vallásos élménye, amely kiszakítja a mindennapok megszokott világából. Minden párbeszédnek feltétele, hogy résztvevői nem kételkednek a másik fél létezésében. A szakrális kommunikáció sem kivétel ez alól. A hallgatásnak ez a vonulata a hitelesség tartományába tartozik. A magyar hallgat szó sajátosan többértelmű: hallgatnom kell, hogy meghallhassam a szavak nélküli hívást. A találkozásra való felkészülésnek szükséges feltétele a kiüresítés, csak azt töltheti el a kegyelem, aki kiüresítette magát. Az Istennel folytatott párbeszéd személyes, nem tartozik másra. Ahogy Wittgenstein fogalmazott: „Nem hallhatod az Istent valakihez beszélni, csak akkor hallhatod őt, ha te vagy a címzett.”

Az emberek többsége napjainkban nem magát üresíti ki, hanem mások üresítik ki őket. A kongó emberfőkben hangosabban visszhangzik, amit digitálisan beléjük tölcséreztek. Az amerikai empirikus szociológia és szociálpszichológia a második világháború után dolgozta ki azokat a módszereket, amelyek üzemszerűen alkalmazhatók az emberek befolyásolására. Az irányított, médiapórázon rángatott személyiség elvesztette méltóságát, ami szorosan összefügg azzal, hogy szinte teljesen megszűnt a kapcsolata a szellem magasabb rendű birodalmával.

A második könyv a titok jelenségkörét járja körül, amely láthatatlan vonalakkal különféle alakzatokat rajzol ki az emberi kapcsolatokban. A társadalom tagozódása a hangos–hangtalan tengely mentén is vizsgálható. Mindebben az a rendkívül furcsa, hogy a társadalmat felépítő egyik legfontosabb építőelem nem egyéb, mint valaminek a nem tudása. A harmadik könyvben a hallgatásjelenségek közül azokat vettem sorra, amelyek a hatalom és uralom területére tartoznak. A hallgatás ezekben az esetekben valamilyen értelemben engedelmesség. Ennek bemutatásához szükség volt egy cselekvéstipológia vázlatos kidolgozására is, mert a nemleges, néma tetteknek nem mindig szorítottak helyet.

– Mit értesz pontosabban az alatt, hogy a nemleges, néma tetteknek nem mindig szorítottak helyet? Tudnál erre példát mondani?

– A nyelvtanórán a tanár néni, amikor az állítmányt tanultuk, azt írta fel a táblára, hogy Pista fut. Azt is felírhatta volna, de nem tette, hogy Pista hallgat. Cselekvésszerűbb az iskolaudvaron ordítva megrohamozni a padokból épített erődöt, mint hátratett kézzel, csendesen ülni a padban. A nem durcás, kényszerű csendben maradás a gyerekek számára csaknem elviselhetetlen állapot. Nagy erőfeszítést követel tőlük. Amikor úgy kellett kibírni egy órát, hogy a szigorú tanár miatt nem pattanhatott ki a bennünk bujkáló nevetés, jobban elfáradtunk, mint egy küzdelmes focimeccs után. Az efféle csendben maradás is cselekvés, többek között azért, mert szándékos, és erőfeszítést igényel.

Ha valaki akarattal nem húzza be a kéziféket a lejtőn, több minden járhat a fejében. Lehet, hogy öngyilkos akar lenni, lehet, hogy gyilkosságot akar elkövetni, biztosítási csalást is fontolgathat. A nem-cselekvés lehet tartózkodás, eltűrés vagy megengedés, és a nemleges tettek némák is lehetnek. A nemleges, néma tettek hívják fel magukra a legkevésbé a figyelmet. Az Elrendelt hallgatás című könyvemben ilyen eseteket tárgyaltam: a beszéd tilalma, a szilencium, a cenzúra, a némasági fogadalom, a tabuszavak ki nem mondása, a temetések, szertartások, megemlékezések közös csendje, a gyászszünet és még annyi más. Egy valamirevaló cselekvéselméletnek ezekre az esetekre is ki kell terjednie.

– Ebből a válaszodból is kitűnik az a különleges észjárás, szerteágazó tájékozódás, amely valamennyi tanulmányod jellemzi. Például górcső alá veszed a bizalmatlanság logikáját, és Szókratésztől Adyn át eljutsz a titkosszolgálatok működéséig, de ezek még mindig csak kiragadott mozzanatok. Láncszemszerűen kapaszkodnak egymásba a gondolatmenet elemei, és az érdekelne, hogy nagyon egyszerűen fogalmazzak: hogy működik az agyad? Hogy jutsz el egyik példától a másikig? Mi a módszered?

– Nem tudom, mi a módszerem. Beszéltem már Wittgenstein szerszámosládájáról. Talán valami hasonló. Mivel állandóan olvasok, mindig szöget üt a fejembe valami, amit egyáltalán nem értek, amit nem tudok hova sorolni, amiről még sohasem hallottam. A fejemben uralkodó állapotokat egy hasonlat világítja meg. Olyan az egész, mintha a játékboltban a LEGO-készleteket kiborították volna egy hatalmas szőnyegre, és én megpróbálnám összeilleszteni a megfelelő darabokat. Fontos különbség viszont, hogy ezek a diribdarabok talán sohasem tartoztak egyetlen készlethez. Újra be kell sorolni őket valahová, amit sokszor már más is megtett. Ezért nemcsak a megfelelő elemeket kell egymáshoz illeszteni, hanem azzal sem árt tisztában lenni, hogy mások mit kezdtek velük. A kirakós játékban aztán a legváratlanabb „elemek” is egymás mellé kerülhetnek, és lám: nem véletlenül.

– Nagyon precízek a jegyzeteid, és az idézett szövegeket mindig megadod eredeti nyelven is. Miért érzed ennek szükségét?

– Egész életemben mások szövegeivel bíbelődtem. Nagyon sok lehangoló tapasztalatra tettem szert. Sokan tartják túlzásnak, tudálékosságnak, hogy az idézett szövegeket megadom idegen nyelven. A magam mentségére felhozott érvek azonban erősebbek: a jegyzeteket nem kötelező elolvasni, amúgy is csak kevesen teszik; akadnak néhányan, akiknek jó szolgálatot teszek ezzel; nagyon nagy butaságok kerülhetők el így; a fáradságos keresés miatt többször is meggondolom, hogy valóban szükségem van-e a szóban forgó idézetre.

– Egyébként elképzelhetőnek tartod, hogy a jövőben más témával kezdj foglalkozni, vagy most már maradsz a beszédes csendnél?

– Foglalkoztam is, foglalkozom is mással. Több olyan tanulmányt is szeretnék megírni, amelyek egészen másról szólnak. Sok mindenen jár a fejem, nem tudom, melyikből kerekedik előbb vagy utóbb értelmes írás. Mindenfélék ezek. Kiderülhet róluk, hogy csak egy jópofa ötlet, nincs bennük egy tanulmánynyi. Ilyen például az „utófutár”. John Steinbeck egyik hőse csupa olyan könyvet gyűjtött, amelynek nem volt második kiadása. Bizonyos értelemben ezek tükrözik a leginkább a korszellemet, hiszen később senki sem volt kíváncsi rájuk, ami persze sohasem tekinthető véglegesnek. Itt van például Reinhold Alfréd első és utolsó lírai kötete. Radnóti Miklós ifjúkori barátja 1932-ben ezzel a címmel adta közre verseit. Bréda Ferenc és Szőcs Géza azonban elpuskázták a dolgot, mert előkaparták a feledésből a kötetet és a szerzőt. A másik pólus, az előfutár talán még bizonytalanabb körvonalú fogalom, amellyel csaknem mindig visszaélnek. – De az igazat megvallva, még a csendes írásokból is megírásra vár legalább fél tucat, ha nem több. Ha máshová kalandoznék, akkor többnyire úgy érzem, hogy előbb ezeket kellene befejeznem.

– Egyértelműen kiderült, hogy szívesen vonulsz vissza „kódexmásoló” kamrádba, és töltöd az időd kutatással, írással. Mit csinálsz szívesen, amikor nem ezt csinálod? Mennyire érzed magadénak például a századforduló szerkesztőinek kávéházi életét?

– A kávéházi életben sohasem volt részem, mert nincsenek már kávéházak. A hatvanas években Pest az eszpresszók meg a borozók városa volt, ma már azokból is csak mutatóba maradt egy-kettő. Nekem a söröző volt a világom, amíg sok embert ismertem, gyakran jártam a törzshelyeimre. Ma már csak megszokásból visz oda néha a lábam, vagy ha előre megbeszélek valakivel egy találkozót.

– Márciusban töltötted be hetvenedik életévedet. Ha visszatekintesz, elégedettség tölt el a pályádat szemlélve?

Egy lassan lezáruló életpályát önbecsapás volna sikertörténetként beállítani, bár sikertelennek sem mondanám. Számomra talán még érdekes is volt olykor, más számára alighanem teljesen érdektelen. Pályámon mindvégig szerkesztő voltam. Minden munkaköri leírásomban szerepelt valamilyen formában – a segédszerkesztőtől a főszerkesztőig –, hogy szerkesztő. Esszéíró csak suttyomban, lopott időben lehettem. Most ezt próbálom bepótolni, harcolva az évekkel és a teljes elhülyüléssel (nevet).

Laik Eszter