Egy középkori polgár világa
Három esztendővel ezelőtti verseskötete, a Világharang után megjelent Rónai Balázs Zoltán új verseinek könyve, az Egy középkori polgár. A címek egybevetésekor is gyanakodhatunk arra, hogy hangváltásnak lehetünk a tanúi, a gazdagodó lírai életmű új színeivel.
Költőnk belehelyezkedett egy törökkori, középkori polgár világába, belebújt bőrébe, és elviszi olvasóját a több századdal ezelőtti környezetbe. Voltak már hasonló történetek, az időutazás nem idegen test az irodalomban. Ám ahogy az ajánló szöveg figyelmeztet bennünket: „…S miközben remekül szórakozunk, minduntalan ráébredünk, hogy múlt és jelen egybeolvad, hiszen az alapvető emberi vonások szemernyit sem változtak.” Akkor is így van ez, ha ma már nem húzzák karóba a bűnöst, mint ahogy a kötet záró darabjában írja le Rónai a borzalmakat (Az deli Valkay karóba húzása). Mai, modernnek nevezett korunkban is hasonlóak a szadista módszerek, melyek lényegükben alig különböznek a középkori „divatoktól”.
A kötetbeli esztétikai megoldások mondatják velünk: játék ez a legnemesebb fajtából. Izgalmas szerepjáték. Benne a szellemesség, az alkotó képzelet. Mindezt a művész felesége, Jakatics-Szabó Veronika borítóterve (ebben Vincze Judit volt a társ) és számos grafikája teszi még teljesebbé. A sokoldalúságot jelzi az archaikusnak mondható nyelvhasználat is, ami a nagy elődöket, Tinódit vagy Balassit juttatja eszünkbe egy modernkori lantos előadásában. Alcíme szerint: „…versei, melyeket feljegyzett, hogy szolgálnának tanulságul az késeiknek, minden időkre”.
Időtlenség jellemzi ezt a költői világot. Frappáns hangütéssel, egyfajta önleleplezéssel:
„Egyik szép versemben, / melly híressé is lett, / ezt írtam vala: / „Kis falumból elindulék…” – / nahát az, feleim, / híres barátaim, / ordas nagy hazugság…” Megtudjuk, hogy faluról szó sem lehet, a neves poéta bizony városi polgár, még ha lakhelye kellőképpen poros is… Igaz, hogy ott még a varangy is lokálpatrióta! Hazaszeretet ez, kissé groteszk módon. Szellemesség, humor, csattanó is akad bőven a kötetben: a lakhelyéről ki sem mozduló ember arcképét kapjuk itt. Eszünkbe juthat egy különös, huszadik századi eset, nevezetesen Szelmenc a maga többszöri „országváltásával”. Aki onnan sosem mozdult ki, több országhoz is tartozott. Az említett karóba húzás mellett más morbiditások is akadnak a kötetben: Az életörömrül alakja egy felakasztott ember. A szóhasználat itt is míves és archaizáló, ugyanakkor a mai gyakorlattól sem idegen. Így van ez egy másik, nagyobb terjedelmű versben is, Az kishitüségrül cím alatt. A kor egyik jellegzetessége jelenik meg benne (vagy éppen a remetelét): „…tíz éve nem fürdött / őkelme deréktól / felfelé – / ámbár ez rólam is elmondható / biztonsággal, sőt, / én deréktól lefelé sem…”
Mindezeknek, valamint az epikus elemeknek köszönhetően megelevenedik a középkor levegője, és ezáltal könnyen belehelyezkedhetünk ama bizonyos világba, annak miliőjébe. Körülvesz minket a korszak számos eleme, a disznólkodástól a boszorkányokig.
Több jelképre is bukkanunk, például az eperfára, ami lehet akár az élet középpontja is. Az Egy szép eperfárul című versben a fa a gyermeknemzés és a versírás helyszíne is.
Másutt a bölcsesség mint téma és elért állapot kerül a középpontba (Az nyúlnak futásárul). „Vagyon az élet-kor, az mellyben / az embernek fia / el-elgondolkozik / a fontos dolgokon…” A vers az öregségről, az idő múlásáról szól, hogy aztán bevallja: a nyúl futásának bizony nincs mélyebb tartalma. Irónia, önirónia? Alighanem erről van itt szó. E hangnem kétségtelenül üde színfolt mai költészetünkben. Talán még optimizmus is van benne!
Izgalmas szellemi kaland ez a kötet, kaland a régmúltba, ám közben a jelen is megidézhető általa. S ahogy már említettem: a befejező mű, a borzalmakat fölmutató elbeszélő költemény tesz koronát e rendkívül összetett világ gazdagságára.
Rónai Balázs Zoltán: Egy középkori polgár. Magyar Napló, Budapest, 2025.
