Több mint ifjúsági regényíró

2001 óta jelennek meg Gáspár Ferenc regényei, amelyek majd mindegyikének van köze a magyar történelemhez. Főleg az ifjúságnak szánt művek kerülnek ki szellemi műhelyéből. Ám gyorsan tegyük hozzá, hogy már az első időktől kezdve több szólamon játszik, tehát óvakodnunk kell a beskatulyázástól. Történelmi regényei kétségtelenül új színt hoztak a kortárs magyar irodalomba, hiszen, ahogyan ő mondja, áltörténelmi regények. A művek hősei akár ma is élhetnének, a szöveg, a stílus, a szerkezet mind-mind eltér a klasszikus hagyománytól. Novellisztikája is egyre markánsabbá válik az évek folyamán. Ezekben a kisepikai művekben gyakori a humor, témaválasztásai a jelenkori világ problémái mellett fölmutatnak bizonyos utópisztikus elemeket is. Nem idegen tőle a horrorisztikus megfogalmazás sem, többször botlunk bele rémségesnek tűnő, de valójában sokkal inkább pszichológiai megközelítésű történetekbe.

*

Gáspár a kétezres-években kezdett el írni egy kalandregény-sorozatot, amelyben a magyar történelemhez kötődő témákat dolgozott fel. Ezek között az első a 2001-ben megjelent A strucc vére (Coldwell Kiadó). Kezemben a 2007-es, negyedik kiadást forgatom – önmagában is szép, hogy egy mai író regénye ennyi kiadást megért! Nem túl gyakori az ilyen esemény a mai magyar könyvkiadásban. (Érdekesség, hogy az első kiadás szerzője még a Joe Coldwell álnév mögé bújt…)

A negyedik kiadás ajánlószövegében olvashatjuk, hogy „…[d]e mi is lehet a siker titka? A rendhagyó cselekményszövés, vagy az idősíkok váltogatása vagy csupán a csenevész magyar kisdiák magára találása a mai New Yorkban? A filmszerűen pörgő eseményekben szimpatikus történelmi szereplők elevenednek meg: az ifjú Nagy Lajos király, Toldi Miklós és Lackfi István, a morgós, de aranyszívű vajda…” – Nos, az említett minőségek a modernnek nevezett huszadik századi próza főbb sajátosságai közé tartoznak…

Maga az író így vall a keletkezés körülményeiről: „2001-ben kirúgtak az egyik nagy országos napilaptól, nem volt állásom; Edit, a feleségem azt mondta, csináljak valami értelmeset. Akkoriban lett a Harry Potter népszerű, gondoltam, én is tudnék hasonlót írni magyar történelmi háttérrel, hogy lehessen belőle valamit tanulni.” (Szepesi Dóra: Gáspár Ferencet kérdeztük. Bárkaonline, 2015. március 4.) Így indult el tehát a folyamat. A régmúlt magyar történelmétől aztán eljutott egészen a pandémia koráig, hiszen a Trianon fiaiban már legújabb korunk világjárványa is helyet kap – a spanyolnátha korszakával párhuzamba állítva.

De térjünk vissza e kezdetekhez! A strucc vére végén Johnny, a főszereplő azon kesereg, hogy nem láthatja többé Nagy Lajos királyt. Aztán másképp alakultak a dolgok, illetve Gáspár Ferenc másképpen „intézkedett”, s egy évvel később, 2002-ben megjelent a folytatás, az immáron sorozattá terebélyesedő történet második kötete, A strucc terjeszkedik. Jómagam a 2008-as harmadik kiadást tartom a kezemben, és ez a tény is mutatja, hogy a regényfolyam sikere is „terjeszkedik”: folytatódott és folytatódik.

Az első könyvben nem sok szerepet kapott a főhős barátnője, Claire, ám a második regényben egyre fontosabb szerepet játszik, már ő is részese az időutazásnak, ebben a történetben ugyanis a főhősök időutazók, de azt is mondhatnánk: álmodók, hiszen álmukban élik át az elmúlt korok eseményeit. A két fiatal között a második kötetben kibontakozik a szerelem, amelynek a gyökerei fölfedezhetők voltak az előző részben is. Az is természetes, hogy folytatódik a történelmi szál kibontása, sőt, talán egyre erőteljesebben. Johnny átesik néhány borzongató pillanaton, kellemetlen kalandon egy álomszerű történetben.

Külön érdekes, hogy nagyon is lehet párhuzamot vonni a kétféle korban jelentkező „ellenlábasok” között, hiszen például a huszonegyedik századi cselekmény negatív figurája, Szása bizonyos mértékben rokonságot mutat a hat és fél évszázaddal korábbi bajkeverőkkel. Ám mintegy ellenpontként egyre többet olvasunk Claire-ről, akinek mind szorosabb a kapcsolata Johnnyval, s az álmok is megjelennek az életében. Egy érdekes kérdés merül föl ezzel kapcsolatban: „Vajon miért álmodik Johnnyról úgy, hogy ő, vagyis Claire nem is szerepel a saját álmában? (…) Talán mert Johnny tegnap nem beszélt vele?” Látjuk, hogy kétségek gyötrik a lányt ennek a szépen kialakuló viszonynak az elején. – Itt is, másutt is megfigyelhetjük, hogy Gáspár Ferenc milyen érzékkel, lélektani pontossággal tárja föl a fiatal lányok és fiúk lelki életének jellegzetes vonásait. (Ez talán ennél is szembeötlőbb lesz majd a Trianon fiai című regényében.) Hasonlóképpen hitelesek azok a részletek, amelyekben az amerikai iskolai élettel ismerteti meg olvasóit. Bonyolult kapcsolatok, évődések, rokonszenvek és utálatok együtt vannak jelen ezeken az oldalakon. S talán mindezeknek tudható be az is, hogy a főszereplő fiú ebben az időben alig álmodik Nagy Lajos király idejéről. Helyette Claire álmodik, de nemcsak róla, hanem a történelmi időkről is…

*

Gáspár Ferenc regényírói pályájának fontos állomása 2017. Ebben az esztendőben jelenik meg Janus Pannoniusról szóló könyve, a Janus. A Trubadúrvarázs alcímmel a Historycum Kiadó gondozásában napvilágot látó kötet versbetéteit Diószegi Szabó Pál írta.

A borítón Janus Pannonius hitelesnek mondott portréja látható, amelyet a költő koponyája alapján, speciális számítógépes módszerrel készítettek. Bámulatos eredmény ez a háromdimenziós modell, jól illik a fedőlapjára egy olyan könyvnek, amely ugyancsak bővelkedik alkotó fantáziában és váratlan fordulatokban. Ha felnyitjuk a könyvet, láthatjuk, hogy az első és a hátsó borítón kirajzolódó két, egymásnak hátat fordító Janus-arc kísértetiesen hasonlít az ősi, római istenarc összetettségére, a kétarcú isten ábrázolására. És tegyük hozzá: a címszereplő sorsában is vannak bizonyos kétarcúságok… A Janusban is komoly szerephez jutnak az álmok, hiszen Janus Pannonius egy Imre király (1196–1204) korába helyezett trubadúrról, Ádám álmodik…

A Janusszal elkészült tehát egy tervezett trilógia első kötete. Gáspár Ferenc ekkori tervei között azonban már szerepelt a Galeotto Marzióról, illetve a Mátyás királyról megírandó regény, a trilógia második és harmadik darabja.

Jól látható, hogy a történelem iránt igencsak fogékony Gáspár Ferenc nem éppen hagyományos történelmi regényeivel van dolgunk, noha természetesen történelmi és irodalomtörténeti tényeket is beemel a történetekbe (például Janus Pannonius életeseményeit és műveit). Az ismert történelmi tények azonban csak érintőlegesen szövődnek bele Gáspár Ferenc műveibe, amelyek vitathatatlanul élvezhetővé és átélhetővé teszik a régmúlt korokat, miközben az epika szabályai szerint mélyebben megismerjük a szereplők személyiségét, tetteik indítékait, erényeiket és gyarlóságukat – például a püspök és a költő kitalált szerelmi életét, az igazságosnak mondott király gyengeségeit, uralkodásának ellentmondásait.

Két esztendővel a Janus után, 2019-ben a Coldwell Art Bt. kiadásában jelent meg a trilógia második kötete, a Galeotto. Miként az előző könyv esetében, itt is sajátos a borító: a regény főhősének neve van fölül, és alatta a szerzőé… Játszhatunk a gondolattal: ha a versekkel kapcsolatban szokás megjegyezni, hogy „a vers írja a költőt”, talán itt is hasonló esetről lehet szó. Az biztos, hogy Gáspár Ferenc helyenként „belebújik főalakjának bőrébe”, anélkül azonban, hogy teljesen azonosulna vele. Ráadásul Galeotto mellett ezúttal is kiemelt szerepe van Janusnak Pannoniusnak, aki a történet tényleges idejében már nem él, hiszen az első oldalon látható évszám 1478, amikor is a költő már hat éve halott. Mindez azonban gyakorlatilag mellékes, ugyanis a ezúttal is jellemző narrációs fogás az időbeli ugrálás, a gyakori idősíkváltás, a filmekre emlékeztető vágástechnika.

Hasonlóan a Janushoz, ezúttal is elmondhatjuk, hogy a valós történelmi háttér mellett fontos szerepet játszik az írói fantázia, sőt, bizonyos értelemben a szerző megtépázza egyes alakok nimbuszát azáltal, hogy bemutatja gyarlóságaikat, emberi-erkölcsi hiányosságaikat. Teszi ezt úgy, hogy közben ismerteti a reneszánsz kor bonyolult viszonyait, leleplezi az egyház bűneit, az inkvizíció kegyetlenségét, az erőszak megnyilvánulásait, az erkölcstelenséget. Benne van a regényben a kor kultúrája, a valódi újjászületés igénye, a gondolat felszabadulásának oly sok megnyilvánulása.

A trilógia harmadik darabja, az Én, Mátyás király 2022-ben jelent meg. Már a cím is jelzi, hogy van egy alapvető különbség az előzőekhez képest: az egyes szám első személyű elbeszélésmód. Gondolhatunk arra is, ezáltal azt hangsúlyozza Gáspár Ferenc, hogy a három történelmi alak közül a király áll hozzá a legközelebb…

Mindenképpen figyelmet érdemel a hátlapon levő ajánlás egyik figyelmeztetése: „...időnként magunk sem tudjuk, Mátyás-e az, aki mesél nekünk, vagy Lebersit, a király udvari bolondja. Ők ketten ugyanis – akárcsak Arany János vígballadájában, a Pázmán lovagban – gyakran kicserélik egymást ebben a bűnügyi regényre is hajazó műben…” Ez a csere a személyiség összetettségét is sugallhatja – különféle megvilágításban. S az sem véletlen, hogy a kötet élén álló mottó éppen Arany János jelzett művéből való: „Légy te király, én pedig egyszerű kíséret, / Mit te kiadsz, itt a szavam, álljon az ítélet!” Tegyük azt is hozzá, hogy ez a „kevert beszéd” itt-ott zavaró, és fölvetődik a kérdés: nem lenne-e szerencsésebb a „tiszta szereposztás”?

Egy, a halálos ágyán az életére visszapillantó ember – aki nem mellesleg király – monológjával kezdődik a történet.  Már ekkor látszik, hogy – folytatván a korábbi gyakorlatot – most sincs szó a korabeli nyelvezet használatáról; jelenkorunk nyelvén szól a mű főhőse, ezzel is erősítve azt az írói szándékot, hogy a történelemről közérthetően nyilvánuljon meg, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a történelem gyakran ürügy a jelen igazságainak kimondására. Egy fontos és rendkívül modern dolgot máris kiemelhetünk: a király egzisztenciális magányosságát, amely erősen emlékezteti az olvasót arra, ahogyan a szerző Nagy Lajos királyt állítja olvasói elé A strucc terjeszkedik vége felé.

Az ifjúsági sorozat a három „struccos” regény után három „sárkányossal” és három „hollóssal” folytatódik, s ezek legkiemelkedőbb darabja a közel nyolcszázezer karakteres nagyregény, az 1440. évi, elfelejtett nándorfehérvári diadalnak emléket állító A pogányokkal táncoló című.

*

Sok mindenről nem szóltunk még itt, például az Összhang című, 2022-ben megjelent novelláskötetről, vagy a tavaly napvilágot látott, Fekete pálya címűről, amely novellákon és tárcanovellákon kívül egy kisregényt is tartalmaz, valamint a 2007-ben megjelent pszichológiai és szürrealisztikus kisregényről, az Ördögvérről sem; amiképpen a Trianon fiai című, részben Baján, részben Budapesten játszódó társadalmi-történelmi regényről sem esett szó. Esett, az írás elején.

A pályakép alakulásán világosan látszik, hogy bár a korai, ifjúsági regények is tartalmaztak szürrealisztikus elemeket, azok mégis inkább a realista hagyományokhoz köthetők, mint ahogy a korai novellák jelentős része (Nagyvizit, Szamóca, a mulya, Csíkos nadrág – és még sorolhatnánk).

A magyar reneszánsz kori regények, az Ördögvér és a mai novellák többsége viszont inkább az Emmanuel Bouju által leírt és meghatározott új irodalmi irányzatra, az epimodernre hajaz. Gáspárnál is fellelhetők a francia irodalomtörténész megállapításai, a titok, a superfictionality, mely olyan értelemben jelent „felszínességet”, hogy a szöveg csupán egyfajta epigráfia, „felszínírás”, amelynek mélységében azonban ott van a lehetséges jövő valósága. Ezenkívül a leírás gyorsulása és az a sajátos konzisztencia is jellemző rá, melyben a szerző meghaladja az öncélú posztmodern megvalósításokat.

Legerősebben talán a Fekete pálya című kötet záró művében, az Ítélet című kisregényben érezzük az epimodern jegyeket, de már a csaknem húsz évvel ezelőtt megírt Ördögvér esetében is megjelentek. Ennek fényében pedig az Én, Mátyás király című regény ismertetése közben megemlített kritikai észrevételünk is eltörpül, hiszen a „lebegtetés”, a két én (a bolond és a király) cserélgetésének irodalmi megvalósítása közelebb visz bennünket a mai modern élet bizonytalanságainak megértéséhez, mintegy tükröt tartva a nyugati woke-kultúra relativizációra hajlamos mindennapjainak.

Ugyanakkor a Fekete pálya és az Összhang című kötetekben a már-már utópisztikus novellák (A kétszarvú ember, Számíthatnak rám) és az álmoknak itt is helyt adó, némileg szürrealisztikus írások (A kútból, A kivégzőmester, Örökké élni) mellett teljesen hagyományos, szinte móriczi elbeszélések is akadnak, melyeknek talán legszebb példája a Nem baleset volt című, de ilyen – a teljesség igénye nélkül – az Április négyről szóljon az ének, a Gyógymód és Az ígéret földje is.

Összességében elmondhatjuk, hogy Gáspár Ferenc a próza minden hangszerén játszik, nem hozza zavarba az sem, ha tárcát, recenziót vagy esszét kérnek tőle, miközben tovább szövi a nagy epikai hálót: a regényeit.

A nyitókép Czimbal Gyula portréja Gáspár Ferencről.