„A költői szó az egyetlen obulusom…”

Mondhatni, már az anyaméhben hatott rá az irodalom és a művészet szeretete. S talán nem túlzás a benyomás: arra született, hogy ezt közvetítse. Hírnévre, díjakra, vagyonra nem vágyik, viszont szüntelen dolgozik, ír, fotografál, járja az országot, és gyűjti az élményeket, amiből aztán megszületnek a művek…

– Veled beszélgetve elsőként nem is merülhetne fel más az emberben, mint a szülőhelyedhez, Tapolcához való hűséged. Már a felmenőid is itt éltek, régi tapolcai család fia vagy?

Igen, itt születtem, Tapolcán, e Balatonhoz közeli kisvároskában, amely a nevét hőforrásáról kapta, akár a cseh Teplice, a szlovák Topolcsány, a horvát Toplice vagy a székelyföldi Maroshévíz, románul Toplica. A víz jelzője az ószláv nyelvben ugyanis a ’teplota’, azaz a ’meleg’. Tehát szülőhelyem elnevezésének etimológiája innen, nem pedig onnan van, hogy a település egy ’tó polcán’ található. Nevével persze mindig szívesen játszom, ez mostani ádventben például önironikusan a következő összecsengéseket jegyeztem föl egy papírszeletkére:

Itt születtél: Tapolca.
Míg összeharangozott két tornya,
huzatos utcáit járhattad sorra.
Minek is kezdenél megint erre osonva
újabb és újabb dalokba?
Örvénylik eléd
idén is hullt lombokból a
forgószél-rajzolta
karácsonyfa.

Igen, itt élek, azzal a kórházzal szemben, ahol 64 éve megszülettem. Ágyamat reggelente ugyanazzal a perzsa-féle takaróval terítem le, ami már akkor vén volt, amikor csecsemőként azon pelenkáztak. Kormos István verssorát érzem magamhoz igen közel, amelyben bevallotta, hogy szíve titokban hűségeskedik. Kérhetem a helybéliek bocsánatát, hogy én mindenek dacára irodalmi munkáimmal, nem hivalkodva, de ugyancsak egészen nyíltan tettem.

– A felmenőid azért még firtatnám egy kicsit, már csak azért is, mert azt olvastam, hogy dédapád volt az a kútásó mester, aki felfedezte a tapolcai tavasbarlangot. Igaz a legenda? És ezek szerint több nemzedékig visszamenően tapolcaiak vagytok.

– Nagyon fontos az, amire rákérdeztél! Tapolcán nem sokkalta többért maradtam, mint a puszta megélhetés. Hosszú esztendők múltak el, hogy csak munkanélküliként tudtam dolgozni szépirodalmi terveimen. Hatvanévesen már semmilyen intézményhez nem tartoztam, kizárólag a költészetnek éltem. Nem volt bennem semmilyen fanatizmus, csöndes járókelőként tettem mindezt. Nem bántam meg, tíz megjelent könyvem tartalma nem rekedt fiókban, azaz a laptopom RAM-sötétjében. Olvasóim, ha azt éreznék, ez nem érte meg nekem, még mindig számolnunk kell azzal a törvényszerűséggel, amit Esterházy Péter fogalmazott meg Fejtő Ferenc nyomán: az ember nem azért él a szülőhelyén, mert ott jó neki, hanem hogy halott édesanyja közelében lehessen. Rám ez az axióma a legteljesebb mértékben igaznak találtatott. A családi legendák ehhez képest igazán mesésnek tűnnek, ám ezek is segítenek a mindennapokban. Tapolca környékén vonult át az a huszársereg, amelybe a tizenhat éves győrszentiváni Németh Lexit sorozták 1848-ban, s a katonatársaival együtt a Káli-medence házaiba kvártélyozták be egy éjszakára. Neki a szintén tizenhat esztendős Lájer Rozália családjánál jutott fekhely. Reggel a sereg továbbvonult, de nem úgy a győrszentiváni közlegényke. Ady Endre róla is mintázhatta volna a gyáva Barla diák alakját, hiszen megnősült, itt maradt ősömnek, szőlőt művelt, gyümölcságakat ojtott. Anyai ági felmenőm Bíró Gyula kútásó. Ő haladt verítékezve a mészkő rétegeiben, mígnem egy üreget talált maga alatt. Gyermekkoromban úgy képzeltem el, hogy egyszerűen belehuppan a Kisfaludy utcai fényből a mesék termébe. A munkaadójának, a vállalkozónak a neve szerepel a márvány emléktáblán, de úgy vagyok vele, hogy tudom, amit tudok, s ez is így van rendjén. Temetésén már ott voltam, s anyám öccse azzal a verssel búcsúzott tőle, amit a mai napig őrzök: „Életében az ásó vízkereső varázsbot volt. / Csikorgott az acél a kő fölött, / néha vissza is ütött, amikor gödröt ásott. / Gödröket ásott. Csikorgó fogú föld ízű / fogoly volt, kutak megszállottja, gyöngy-vizek / sámánja s ha vízkereső botja alatt / végre kibuggyant a föld ere, / és tóvá folyt össze a gödörásók / reménye, tükrében táncolt / a beteljesült kenyér. / Gödröket ásott akár az aranytól megszállottak – / vas-bozontos szemű nagyapám, vak vakond / a földet fúrtad a sötétben, nyirokban, / s míg hallgattad a föld szívének nehéz ütemét / egyre mélyebbre húzott a mágneses magma. / Gödröket ástál a lemenő nappal, / a kelő holddal, a hajnalokkal, / s szomjazókkal, cserepes ajkú lázas akarással, / imátlan szájjal, szétmorzsolt fohásszal, az élni akaró utolsó kívánságával / a vízből nevető minden másnapi ébredésért, / markoltad a varázsbotot álmodban is, / gyöngy-szemű gödröket ástál a talpad alatt – / s most, hogy hallgat az acél / és szomjasan tátognak a szürke nagy kövek, / vasbozontos szemű nagyapám, pillád rácsára / ráfeküdt a föld nehéz dobbanó szívével, / s ott az utolsó gödörben a bazalt-súlyos / téli ég alatt talán pihenni tértél, / hogy összefolyjon véred íze kristály-hűtlen kútjaid vizével.” Anyám öccse tragikusan korán hunyt el, pedig tehetséges orvos volt, aki festett és verseket is írt. Anyám és apám szintén írt verseket. Ezek a költemények meg is jelentek az egyetemi újságban, később a kisvárosi lapokban és a balatoni kalendáriumok hasábjain. Ezek a darabok sem egy kitalált családi kalendárium oldalairól valók, hanem papírszeletkéimen bibliográfiai egységek. S azért meséltem, idéztem, lásd: a lírai hajlamomat azért volt kiktől örökölnöm.

A tapolcai Szent Imre-tér

– Ilyen örökséggel, gondolom, nem is volt kérdés, hogy művészeti, irodalmi irányba indulsz el az életben. Hogy érezted magad, amikor tizennyolc évesen hátrahagyva a Balaton-felvidéket, becsöppentél a pesti egyetemi életbe? Egyáltalán: milyen volt a legendás Eötvös Collegium diákjának lenni akkoriban, milyen pluszt adott annak az intézmény, aki odakerülhetett?

– Az egyetemi életbe Pápán szerzett érettségimen és egy esztendőnyi kiskatonaságon át vezetett az út. Pápán a kollégiumban abban a bolthajtásos tanulószobában voltunk, amelyben hajdanán Jókai, Orlai Petrich és Petőfi tartották az önképzőköri fölolvasásokat. Hódmezővásárhelyen 1978 szeptemberében – az első kimenőm alkalmából – Ferenczy Béni időskori virág-csendéleteiből láttam tárlatot. Azóta is csak ritkán láttam akkora győzelmet, mit művész aratott a romlás fölött. Ferenczy 1956-ban bekövetkezett szélütését követően tanult újra rajzolni-festeni viszonylag épen maradt bal kezével. (Abban az alföldi laktanyában volt előfelvételis többek között Esterházy Péter és Bari Károly is.)

Az Eötvös Collegiumba már a seregben szerzett igen értékes barátságokat vittünk. Évfolyamtársamnak mondhatom Boros Gábor filozófust, N. Pál József irodalomtörténészt és Pálfalvi Lajos (polonista) műfordítót. S a többieket, akikkel együtt focizhattam, nem sorolhatom, hosszú volna a névsor. A hajdani és kortárs Eötvös-kollégisták műveiről mindig igyekeztem recenziókat vagy terjedelmesebb tanulmányokat írni. Majdani kollégisták akár egy komoly könyvet is kiadhatnának egyszer ezekből a munkáimból. (Keresztury Dezső, Jékely Zoltán, Simon István, Fodor András, Lator László, Utassy József, Kiss Benedek, Oláh János versei elkísértek, azokról elemzéseim a mai napig születnek. Ha még a szépprózaírókról is seregszámlát készítenék, Sánta Ferenctől a cserszegtomaji Szabó Istvánon át Gy. Szabó Andrásig, úgy járnék, mint velük, akikkel a Ménesi úton a labdával dobzenét adtunk a környéknek. Csonka lenne a regiszter. A kertészeti egyetem olajbokrainak az illatát minden vizsgaidőszakban újra érzem itt, a Balaton közelében, bár húsz éve nem jártam a Himfy- vagy a Kelenhegyi lépcsőkön. Az Irodalomtudományi Intézet régi tudósai, kedves tanáraim gyakorta látogatnak a földszinti és emeleti, legalábbis álomi folyosókról: Rónay László hozza nekem a Márai-kötetet, Kecskés Andrást faggatom verstani kérdésekről, Bíró Ferencet Batsányi lírájáról. Nagyon szép volt a Collegium kertjében olvasni, míg rigók ugráltak köröttem, vagy trilláztak az ágakon. Az éjszakai fennmaradások is emlékezetesek, amelyek nem csupán nótázásokról szóltak, hanem gyakorta megtörtént, hogy éjfélkor hívtunk taxit szemináriumi tanárainknak. Ezen alkalmakon sem tanultam keveset. Az egyetemre akkoriban nem volt sikk bejárni, akadt professzor, aki a katedrájáról könyörgött, hogy tanuljanak, kollégák, tanuljanak is, mert magukat már a Jóisten sem menti meg a diplomától. (E kérlelést tulajdon két fülemmel hallottam gólyaként!) Ha iskolát kerültem is, de nem vettem kajlán azokat az utolsó diákéveket. Olvastam a Március 15. téri romkertben Pesten, olvastam a Remy Martin márványasztalánál, a Kelenföldi pályaudvar várójában, válltáskám mindig tele volt antikváriumi szerzeményekkel. Tizennégy éves korom óta írok verseket. Szerettem volna költők társaságába kerülni, tán még a szerkesztő urak barátságát is elnyerni tizenévesen. Imponált, ha valaki úgy készített lapot, hogy nem mellesleg volt jó szerző. Már 1980-at írtunk, amikor a Petőfi hídon villamosoztam át, vissza Budára, s egy igen komisz rosszullét tört rám. (Még nem tudtam, hogy ezzel köszöntött be a nem szűnő pánikbetegség.) Az irodalmi életbe így nem léphettem be, viszont később az irodalomba a szigorú és kényes ízlésű Parancs János szelíden betessékelt. Utolsó egyetemista tanévemben a 20. századi irodalomtörténeti tanszék demonstrátora lettem, Király István és az ott tanítók (Czine Mihály, Koczkás Sándor, Bodnár György, Vasy Géza, Kenyeres Zoltán, Szabó B. István, Tarján Tamás, Fráter Zoltán, Bárdos László...) bizalmából. Az Eötvös Collegium igazgatója, Szijártó István, szintén a tanszéken tanított. Valamennyiüknek a tanítványa maradtam. S ehhez most már katedra sem kell, elég a rajztábla vagy a laptop. A Collegium eredeti célkitűzése szerint a bentlakóknak vidéken kell mindazt kamatoztatni, amit az intézménytől kaptak. Ezzel próbálkozom ded pályámon… 

  – Hogyan hagytad el végül Pestet, az egyetemet, és tértél vissza kedves vidékedre? Nem vonzott, hogy egyetemi tanár légy, és tudományos karrierbe kezdj?

Döntéselméletről nem tudtam még 1984-ben. Nem kellett földobnom sem egy féldollárost, sem egy régi ezüst ötforintost. Fej vagy írás? Főváros vagy vidék? Budapesti szerzők műveivel is ugyanúgy akartam foglalkozni a Balaton mellett, miképpen Takáts Gyula verseit vittem föl a Himfy-lépcsőn. (Csu Funak, ha dolga akadt, intéznivalója volt a fővárosban, a közeli Gellért Szállóban hált meg, és sietett vissza Kaposba vagy Bece-hegyre, ahogyan Bálint Sándorék még aznap az utolsó vonattal Szögedre.) A körtérről a Ménesi útra vezető lépcsősort bölcsőhelyem bazaltjából rakták. Mint Mándy Ivánnak a tapolcai Malom-tó partján a Teleki tér, nekem éppúgy hiányzott a Badacsony és a Szent György-hegy Budán. A kollégium felé tartva a vonaton már Csajágnál honvágyam volt. Egry József festményeinek albumát vagy legalább kiállítás-katalógusát szinte mindig megutaztattam. Ha hazafelé az ablakból megpillantottam Akarattyánál a víz tükrét, legbelül fölujjongtam. Igen szerettem a keszthelyi futballmeccsekre járni, mert a meccs hátteréül a Balaton szolgált. Balatonfüreden és Keszthelyen is kerestem állást, elszegődtem volna kollégiumi nevelőtanárnak is, csakhogy a Balatonnál éljek-írjak. E kettő biztosan sikerült, s ma sem bántam meg, hogy hallgattam a szív sugallatára. Főm is tiltakozott volna az ellen, ha a tudományos karriert választom. Semmiféle eszköz nem volt a kezemben ahhoz. Verseket akartam írni. 1985-ben Budapesten nem tudtam. Úgy éreztem, nem szeretném, ha fennhéjázásnak hatna most, csak a költői szó az egyetlen obulusom. Maradva a motívumnál, ha már érméket emlegettem.

Szelfi szamárral

– Vagyis hazahúzott a szíved, és csakugyan tanár lettél. Úgy tudom, nagyon komplex módon tanítottál, nem a hagyományos és tantárgyi határok mentén, elválasztva egymástól a művészeti területeket, hanem amolyan összművészeti szemlélettel. Ezt a mai napig nagyon jellemzőnek érzem veled kapcsolatban...

Igen, így történt. Balatonfüreden kötöttem ki. Akkor, 1985-ben Veszprém megyében Tapolca és Füred még versenytársaknak számítottak. A bauxitbányászat megszüntetése az 1990-es években szülővároskám fejlődését megakasztotta, a balatoni kisváros pedig rakétastartot vett, s ma mintha nem is a Magyar tenger (Pálóczi Horváth Ádámtól a földrajzi név), hanem valami távolibb nagy víz partján nyújtózna el. (A görög falu építése azonban túlzás volt.) Nyolc, majd plusz egy évet tanítottam Balatonfüreden. Ha tulajdon „arasznyi múltam”-ban (Buda Ferenc) „eckermannkodnék” (Esterházy Péter), mondhatnám: egy korszak volt. Igen szerettem tanítani. Egy-egy magyarórára ugyanolyan alkotásként tekintettem, mintha verset vagy szépprózát írnék. Tanítványaim közül többen is megköszönték az úgynevezett komplex esztétikai stúdiumokat. A kifejezést nem én találtam ki, utólag, hanem magyar szakos édesanyám végzett egy devecseri továbbképzés alkalmával olyan tanfolyamot, amelynek Tüskés Tibor Testvérmúzsák című könyve volt a törzsanyaga. A pécsi irodalomtörténésztől hasonló fejtágításokat kaptam, mint a pesti tanszéken. Tiborral leveleztem, verselemzései, képzőművészeti tanulmányai, az irodalom és a film, színház, muzsika közös metszeteinek vizsgálata komoly hatással volt rám. És valóban: ma sem tudok másképpen gondolkodni a szonett szoborszerűségéről és zeneiségéről. Pilinszky filmszerűen pergő költői képeiről. Azokat a füredi tanórákat meg-megpróbálom rekonstruálni. Tandori Dezsőről (tanítványaimmal gombfociztam is a 100. órán), Szőcs Gézáról, Hemingway öreg halászáról, Simon István vadgesztenyefáiról (a Kedves cukrászda teraszán tartottam, ahol megmutattam, hol szeretett üldögélni Pilinszky János) meg is jelentek ezek a 45-45 percek. Tanmenetem volt, de óravázlatom soha. Szakfelügyelőm egy dupla kávé felhörpintését tartotta azzal egyenértékűnek.

Az évezred első százada első tizedének felében tanárkodtam utoljára. Utolsó munkahelyem a Csobánc-hegy alatti iskola volt Diszelben, ahol történelmet és művészettörténetet – s amit éppen kellett – taníthattam. (Tanítványaim valamennyien a tanulásban akadályozottak csoportjába tartoztak. Szívmelengető, hogy több mint húsz esztendő után ők köszönnek nekem a legnagyobbakat így karácsonytájt az utcákon.) Szívesen rajzoltak a szabadban, munkáikat napilapok közölték, egy-egy alkotásukkal olyan pályázatokon nyertek, amelyekben neves középiskolákba járó diákok vettek részt. Mintha csak egy ókori paidagógosz bácsi lettem volna, peripatetikus, a szomszédvárak közti mezőben meséltem nékik a végvári török–magyar párviadalokról. Nem éreztem rabszolgaságot.

– Az alkotás ekkor már része volt az életednek? Gondolok itt a költészetre, a tanulmányírásra, a fordításra... Sőt, akkor már azt is megkérdezem: ezeket kezdettől párhuzamosan művelted, vagy egyik „húzott bele” a másikba?

– Weöres Sándor szerint a legszebb alkotás a séta. Ilyen értelemben nem tévedtem, hogy alkotásnak neveztem a tanítást is. Ha komoly alkotói mulasztásom van, azt a séták ellen követtem el. Komolyan. Tanulmányokat kisdiák koromban kezdtem el írni. A pápai gimnáziumban tanulmányi versenyekre próbáltam első önálló dolgozataimat elkészíteni. Jó iskola volt, mondhatom. Ady és Krúdy világát igen megszerettem. A 20. század első feléből egyenesen nekem szóltak. (Most 2024 karácsonya előtt is egy korai, kevésbé ismert Ady-verset idézgetek: „Ma tán a Béke ünnepelne, /A Messiásnak volna napja, / ma mennyé kén’ a földnek válni, / Hogy megváltóját befogadja. / Ma úgy kén’, hogy egymást öleljék /Szívükre mind az emberek, – / De nincs itt hála, nincs itt béke: / Beteg a világ, nagy beteg...”) Nem sikerültek valami fényesen azok az írásaim, de tán még sikerül e két géniuszunkról is valami érvényeset, épet mondanom. A festményekről, a szobrokról volt könnyebb szólnom: Egry József balatoni képeiről, Borsos Miklós szobrairól és tusrajzairól. Alkotásaikról tűnődéseket és verseket is írtam. Aztán jöttek csak a szemináriumi dolgozatok a fővárosban: Szenczi Molnár Albertről, Csokonairól, Aranyról, Csáth Gézáról. Kormos István Nakonxipánjából (no meg Szigetközének költői tájszótárából) szakdolgoztam, s Rónay tanár úr, nekem is, mint Neked, végig figyelemmel kísérte munkámat. Illyés Gyulának a 80. születésnapjára könyvismertetőm készült. (Közügy.) Harmadéves voltam a Babits-évfordulón. (Az évben a Sunt lacrimae rerumot elemeztem.) Nagyobb lélegzetvételű tanulmányom nem született sokáig, s ez így is volt rendjén, mert még az sem könnyítette volna meg születését, ha a tanórákon okostelefon vagy diktafon állt volna rendelkezésemre. Az ember szét- és széjjel tanította akkor azt, ami egy esszében akár érdekes és izgalmas lehetne. 32 éves koromig a líra volt a legfontosabb számomra. A versek és a verses műfordítások között nem is tettem különbséget. A kilencvenes évek második felétől, kilábalva a második, az addiginál is hosszabbra nyúló betegségemből (a pánikbetegségből depresszió is lett) az értekező próza felé fordultam. Film- és verses könyvismertető, regény, novellaelemzés, kiállításmegnyitó – mind-mind, mint írásra alkalmas téma, olyannyira érdekelt, hogy nemegyszer személyes hangon is került ki kezem alól. A papír fölött elmondhattam, amit már nem tanítottam. Az elmúlt esztendőkben is még évente két tucat tanulmányt írtam, s ezekből – mint ahogyan ebből a beszélgetésünkből – szintén kikerekedik egy curriculum vitae. Amolyan életgyónás. Egy megközelítendő alkotás számon kér, mikor és milyen körülmények között ismertem meg, sőt – milyen lelkiállapotban. Konfesszió a filológiában? De mosolyikon: nem én kérdezek. A vers adomány nekem, a próza pedig olyan ihlet, amit akkor nem tékozlok el, ha szorgalmamat is hozzáadom. Általában nem vagyok lusta, mert kell a frányának a bűntudat. Ha e dolgaimból akár papíralapú kiadványban, akár online felületen viszontlátok egy részt, azt sem bánom, hogy hatásfokom a régi kávédarálós gőzmozdonyoknak felel meg. Hadd pöfögjek, dohogjak még! Azon is, hogy nem mindig tekintettem magamat költőnek, mivel volt részem hallgatásban elég, de leginkább irodalomtörténészként nézek tükörbe. Azt senki ne remélje, hogy megél a verseiből (csak Petőfinek sikerült), nekem sem szerepelt terveim között, de azt sem gondoltam, hogy egész pályám során majd egyetlen egyszer sem lesz szüksége egyetlen intézménynek sem (se múzeumnak, se könyvtárnak etc.) rám mint irodalomtörténészre. (Mondhatnám: az ám, hazám, pedig taníttattak.) Elmondhatom: nem éltem az irodalomból, ellenkezőleg, érte éltem. S akkor már persze: általa. Írjam meg versben ezt? Dehogy. Másra kellenek a sorok.

Kolop József: Petőfi (Káptalantóti)

– Ha csak azokat a tanulmányaid nézzük, amelyeket az Irodalmi Jelenben publikáltál, hihetetlen változatos a névsor, akikkel foglalkozol. Kisfaludy Sándor, Hamvas, Weöres, Kormos, Bodosi György... És akkor ott van számos köteted: Simon István, Vasadi Péter, Nagy Gáspár, készül a Simonyi Imre-könyv... Meg sem kísérlem felsorolni. Mi alapján választasz szerzőket, akiket tanulmányozol: mindig a személyes kapcsolódást keressük?

– Igen. (Beh szeretem ezt a szót! A legszelídebb nem-et sem kedvelhettem soha, kerültem is, mint ördög a tömjént – hogy Kormos István állandósult szókapcsolatával, szóláshasonlatával éljek.) Személyesség nélkül nincsen se líra, se lírikus. Márpedig én a szerelmes filológiára esküdtem. (Vas Istvánnak van egy korai költeménye erről!) Azt gondolom, a szépirodalomban használhatunk – sőt, egyenesen szükséges is itt-ott használnunk – elidegenítő effektusokat, ám hitelességünket veszítenénk el, ha a viviszekciók hűvösségével végeznénk munkánkat. Federico García Lorca az Escorialra is azt mondta, hogy hideg izzás az egész. De izzás, ami a sittre, hamura épült csodának. (A Balaton-parton mindig eszembe jutott a jéggé fagyott hólapocskákról a parázs is.) Többször írtam tanulmányt vagy könyvismertetést személyes találkozásokat követően, így történt, hogy kezet fogott velem Kormos István, hogy Bodosi Györgyék pécselyi házában voltam vendég, hogy Mándy Ivánt hallgattam Szörényi László szemináriumán a Ménesi úton, hogy Vasadi Péter és Nagy Gáspár a barátságába fogadott. Sorolhatnám még a találkozásokat, s kutyafülű volnék, ha legalább egy ceruzarajz erejéig nem örökíteném meg a Velük kapcsolatos élményeimet. S létezik egy másfajta személyesség, amellyel a klasszikusok ajándékoznak meg olvasásuk közben. Így társaloghat az ember a Szent György-hegyen Horatius-szal a 21. században is. Elég, ha pohara mellett a Soractét kicseréli a Balaton-felvidék kihűlt vulkánja nevével. (Így tették a dunántúli költőelődök is kétszáz esztendeje.) Catullus antinómiái éppolyan ismerősek nekem, mint Pilinszky János versbeli ellentétei a modernitásban.) Ha személyesen kértek föl értékelő írás elkészítésére, igyekeztem igent mondani, s belefogtam az olvasásba, aztán csak az írásba. Nem mindegy. Sőt, soha nem tudtam megtenni, hogy írjak valakiről-valamiről, hogy el sem olvastam a művet. Pedig vannak, akik ebből a recenzálásból így űznek sportot, hogy bele sem néznek a könyvbe, vagy csak mint a sirály a bögyével a vizet, éppen csak érintik azokat az oldalakat, amikért a szerzők éjfél körül a papír fölé hajoltak. Azt hiszem, teljesítettem az idei restanciáimat, kivéve egy igen szép könyvről nem szóltam, s meglehet, hogy a 2025-ös esztendőben az első munkám az lesz, hogy egy lírikus első prózakötetéről küldjem el olvasónaplóm fejezetét. (Csokonai Attila a Szabadmatt kötetét már két esztendeje, hogy dedikálva elküldte nekem Tapolcára.) Az évfordulókra sem haragszom, ellenkezőleg, adósságaimra figyelmeztetnek. Pápai diákkorom legeslegkedvesebb költője Nagy László volt, akinek Simon István temetésén a közelében állhattam. Juhász Ferenccel jött a szertartásra, egy tengerkék öltönykabátot viselt a kánikulában. Páskándi Géza a nyári ingjét megcsomózta csak köldökén. Ott állt Bazsiban a sír körül a fél magyar irodalom. Minden hangzatosság nélkül jelentem ki, igen személyesen, hogy én a feleket szógálni szeretném az új évben is

– Miközben képletesen és néha szó szerint is körülvesz az élő és a klasszikus irodalom – amiről, néha az a benyomásom, mindent tudsz –, ne feledkezzünk meg arról, hogy te magad is alkotó ember vagy. A lírádról, azt hiszem, egyértelműen kijelenthető, hogy a klasszikus verselés híve vagy, mind tartalmi, mind formai szempontból. Jól érzékelem, hogy a látvány az egyik fő ihlető forrásod – legyen az a táj vagy egy festmény vagy akár csak lelki szemekkel látható belső táj?

– Jaj, dehogyis tudok mindent az irodalomról! Nemhogy mindent, de még azt sem, amit tényleg illene. A világirodalom legjelentősebb remekműveiből sem fogok tudni már elolvasni számtalan opust, s igen fontos lenne másodszor is kézbe venni azokat, amelyek komoly, esetleg életre szóló hatásokkal ajándékozták meg diákkorunkat, ifjúságunkat. Pilinszky János életműve is csonka lenne, ha nem adatik meg neki a Dosztojevszkij-újraolvasás kegyelme majdnem hatvanesztendős korára. Ottlik Budájában meg egyenesen arról van szó, hogy csak akkor történik valami, ha az másodszor, vagy akár harmadszor fordul elő velünk. Ha úgynevezett saját versem készül, annak komoly köze van a déjà vu-élményekhez. S a témáimat valóban szeretném úgy alakítani a versekben, hogy azok valamiféle örök keretet nyerjenek. Illyés Gyula egy Giotto-kép előtt hétszáz éves győzelmes keretről beszélt. Igen, a klasszikus szabályok alól még a szabadversekben gondolkodók sem vonhatják ki magukat. Szomorúan veszem észre, hogy gyakorta a kortársak ezzel az elemi szabállyal nagyon hanyagul bánnak, sőt arra fittyet is hánynak. A költő mesterségbeli tudás nélkül olyan, mint az a culáger, aki Palladiónak adja ki magát. S még csak a verselés elsajátítása sem minden. Csokonai figyelmeztet: a verscsinálás még nem poézis. Milyen boldog osztály lehetett az az oskolában, ahol a versírást tanították! Nem csupán Debrecenben, a 18. század végén, de még a háborús Vietnámban is. Kölyökkoromban jelentek meg az iskolás kisfiú, Tran Dang Hoa költeményei magyarul. Napalmbombázás a dzsungelre, és költészet az osztályteremben. Ámultam. Sokat tűnődtem ezen, hogyan születik a költészet. Az igazi vers! Amelyről Weöres Sándor doktori értekezést is írt. Arra jutottam, hogy szükséges, de korántsem elégséges feltétel a hexameter, az aszklepiadészi sor, a szonett, a haiku, a felező nyolcas vagy a rubái ismerete, a tiszta és a kancsal rím, vagy éppen az asszonánc virtuóz alkalmazása, még nem teremtődött meg költeményünk. Kétségtelen, az első ritmikus munkadalok, amelyek segítették eleink hó-rukkjait, mondjuk, egy nagy kő fölemeléséhez, már igen közel voltak a mai értelemben vett versekhez. De még hiányzott belőlük valami: a kép! Amitől a költészet születik, teremtődik. (Weöres megírta, mi köztük a különbség, ami ugyan ugyanarról szól. A vers világra jöveteléről, megtestesüléséről.) Illyést szeretem erről citálni: a kép a legcáfolhatatlanabb emberi beszéd. Szóval nem szeretném itt a spanyolviaszt fölfedezni. Érvényes tűnődései vannak a képről az előttem járók közül Nádas Péternek Zalában vagy Földényi. F. Lászlónak a közeli Ábrahámhegyen. A ritmus csak szolga, szolgálat a dolga – írta Batsányi János is már, ám a kép szavakkal való rögzítése a legszebb költői művet eredményezi magában is. Nem véletlenül írták az úgynevezett írott képeket. Csanádi Imre festményeket megverselő könyvében (nem adták ki önálló korpuszban) található az egyik leggyönyörűbb magyar költemény. Mária és Erzsébet találkozásáról szól, amit M. S. mester festett. Nem csupán Gyurkovics Tibor, Kerék Imre, Markó Béla, Áfra János vagy a sümegi Réfi János tollából olvasható kötetnyi „írott kép”, de már Juhász Gyulától is adtak ki válogatást Ars longa címmel, amelyben a költő képzőművészet ihlette versei sorakoznak. Fantasztikus. De nem szűkíteném le a költői képek alkotását a képekről, mert valóban: életünk is egy film kockáinak a sorozata. A legeslegszebb tájkép, amit magunk előtt látunk: a Szépkilátóról pillantva a Balatonra, az a képkivágat, amit egy vidéki kastély alléja hoz a szemünk elé, a somogyi dombok ölbe kapó szelídsége, a korinthoszi öböl ragyogása, amit egy itheai kis panzió szobaablakából láthattam, és persze Badacsonyra, a Tomaji-öbölre emlékeztetett, a tapolcai Malom-tó mellvédje a ciprussal (innen Venetóra gondolhatok). Mesterművek ezek a Jóisten képtárából. Sajnos, én nem tudok rajzolni, se festeni. E tárgyból legföljebb csak négyest kaphattam, míg műalkotás-elemzésből mindig jelesem volt. Több amatőr festő alkotásához is született versem, akár Greco, Egry József, Matisse, Giorgone vagy a többi nagymester remekeihez. Remélem, maguk a versek minden esetben egyazon ihletforrásból születtek és alakultak: a mindenkor bennem munkáló paysage intime elevenségből. Egy télire felkötözött szőlőfürt a bádogtányéron is anakreóni verset követelhet.

– Ha már a látványról beszéltünk, muszáj szóba hoznom azt is, hogy néha fotókkal fejezed ki, amit máskor verssel. Mikor kezdtél fotografálni, milyen masinával teszed, és nem tervezel-e kiállítást ezekből a képekből?

– Fényképezni Pápán, diákkoromban, 14 évesen tanultam először. Kollégiumi társam, Lájer Sándor értette meg velem a masina működésének elvét, a fényérzékeny negatív természetét, a fényerősség és blende szűkítése-tágítása közötti összefüggést, s hogy a változó fényviszonyoktól függően – már az előbbiek ismeretében – melyik záridőt válasszam. Vagy éppen ha a 125-öd másodpercnyi exponálási időhöz ragaszkodom, hogyan állítsam be a blendét. E technikák ismertetései minden alapfokú fotósuli első leckéi között megtalálhatók ugyan, csakhogy baráti türelemmel percek alatt életre szóló tanítást kaptam, s megannyi idősb tanárom keze alatt nehézfejű, álmodozó kamasznak bizonyultam. A felvételeimből egy, a még Fő téren álló Szent Flórián szoborról és egy 1977-es plakát behavazott Ady-arcáról maradt meg. (Utóbbi mindhárom kiállításomon szerepelt, először 2016-ban, Tapolcán, majd Balatonrendesen és Kapolcson.) Kezdetben csak jegyzeteket készítettem a legolcsóbb analóg masináimmal. Vittem magammal a Szmenámat Velencébe, ahol főleg az emléktáblák föliratait gyűjtöttem. Amikor Malcesinében a vár alatt, a Garda-tavon elhaladt egy hajó, annak ugyanúgy kattintottam utána, mint mikor pápai diákként csak Visegrád falai közül láttam egy dunai járatra. Az ezerkilenszáznyolcvanas évek végére egy ZENIT-E típusú gépet vittem magammal Bécsbe, s legjobban a Mariahilfer Strassén az ottani Mikulás és Jégkirálynő kettősét tudtam lefotografálni. A Balaton közelében is pusztán dokumentáltam albérletemben a figurafotókkal: a könyvek és a két hangfal között a tárgyaim, az olvasólámpám körött néhány játékmedve. Az el nem kapott pillanatok közül talán csak azokat sajnálom, amikor sirályok jöttek föl a faluba. Ez azt jelentette, hogy jön a hideg. Az ezerkilencszázkilencvenes években Balatonbogláron lefényképeztem minden évszakban a Balatont, ám nem gondoltam volna, hogy ha a digitális kor majd egészen kiszorítja az analóg fényképezést, magam is egy tenyérnyi NIKON-nal járom majd a világot, amely egyre szűkebb köröket engedett láttatni magából. A tenger után még megkaptam a Balatont, a Balatont követően a tapolcai Malom-tó várt, hogy aztán az utcámban (amelynek kórházában megszülettem) egy tócsával is beérjem, ha abban tükröződnek az ágak, s megvan még egy-két odataposott levél élénk színe és jellegzetes formája. Szőnyi István Zivatar után című képe volt az az alkotás, ami előtt valósággal lehorgonyoztam. 1954-ben a kerítéslécek ahogy tükröződtek egy tócsában, azoknál pontosabban szavak sem tudtak volna beszélni arról, hogy „Dánia börtön”. Ugyanakkor, aki tócsába néz, lehorgasztott fejjel, lesütött szemmel is láthatja az eget, sőt birtokolhatja a Napot, Földet, a faágakat akár madárral is. A picinke tavakban a mindenség modelljét pillanthatjuk meg. A vízfelületen lefotózott látványt elég 180 fokkal elforgatnunk, s még Monet homályosan, ám zseniálisan látott tündérrózsáit is izgalmasan örökítettük meg. Ha a víz patakként elmozog, Van Gogh égi folyamai elevenedhetnek meg fényképeinken. Nem is kell a nagy motívumokért messzire utazni. Egy jó fotó nem attól lesz sikerült alkotás, hogy a fénykép készítője elvándorolt érte a tengeren túlra vagy a sivatagba. A mozgásképtelen idős André Kertész szál polaroidgépjével is remekművekkel lepte meg a világot. Kórházi szobájából örökítette meg emeleti ablakok tükröződéseit, halott felesége emlékére pedig egy büsztöt hordott magával, egy arctalan szobrocskát, amire mindig másképpen esett a fény. (Giorgio Chirico festett hasonló, arc nélküli figurákat.)

A Balatonon a tihanyi alkonyt fotografáltam le úgy hajóról, hogy a vitorlás árbóca pontosan a lenyugvó napba döfött. Ady Endre legkedvesebb hajóját, a Helkát, úgy sikerült megörökítenem, hogy a keszthelyi mólón véletlenül elejtettem a gépemet, s az a kőre hullva exponálta a járművet. A hullámok eltorzultak abban a pillanatban, s mintha csak egy szökőár dobta volna odébb a hajót. Rimbaud után szabadon Ady részeg hajójának tituláltam ezt a felvételt. Ma is megvan a számítógépem vincseszterében. Nincsenek terveim, ambícióim a fényképezéssel kapcsolatban. De ígérhetem, hogy az objektívemmel – Alföldy Jenő tanár úr komoly szójátékával élve – továbbra is szubjektív szeretnék maradni.

Ady részeg hajója – a Helka Keszthelyen

– Ahogy ennek a fotóid is szép lenyomatai, na meg ahogy a leveleidben is tudósítasz róla, rengeteget jársz-kelsz az országban. Előadásokat tartasz, felolvasod új tanulmányaid, bemutatókon, megemlékezéseken veszel részt, kiállításmegnyitásokra kérnek fel, és még sorolhatnám. Nyilván nem tévedek, ha ebből arra következtetek, hogy fontos számodra az élő jelenlét, a kapcsolattartás, a barátságok… Mit tartasz ezek legfőbb hozadékának?

– A GPS-nél pontosabban mutatja az útjaimat minden fölolvasásom, olvasónaplóm vagy fotóm. Nincs az a hipermodern ketyere, műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Az elmúlt három évtizedben nem léptem át az országhatárt, mondanám, de ez nem teljesen igaz, mivel a könyvtáros kollégáimmal elkirándultam Somorjáig, s Komáromban arra gondoltam pedig, hogy nagy mesemondónknak Pápán diákkorában milyen ismerős lehetett a nagytemplom és Szent Flórián szobra... Baráti hívásra megyek 2025-ben a nagy mesemondónk Velence-élményéről előadást tartani (a Névtelen vár alapján) Keszthelyre, a pipázó költőinkről Balatonboglárra, s a nyáron, itt, Tapolcán a régi kaszinó utcájában irodalmi sétát fogok vezetni. Baráti kérésre mindig lesz a tarisznyámban kézirat. Százéves lesz Nagy László, a közeli Bazsiban Simon István félszáz évvel ezelőtti halálára is emlékezéssel készülök. Barát és Olvasó nélkül az ember semmi. Értük húzódik félre, vonul vissza a költő. Szeretnék még érvényes dolgokat írni. Az egészségemért dolgozni nem csupán Értük s ezekért a dolgokért kell, hanem egy másik tét a legfontosabb, remélem, beszélgetésünk vége felé közeledve, nem fog túlzásnak hatni. Amiről a legkevesebbet tudok, az üdvösségünkre gondolok. Ami az utak, emlékek, olvasmányok végén várhat, ha vár. Mindenesetre úgy tettem, teszek, hogy ott van. Székesfehérváron elemi erővel hatott rám Szent István kőkoporsójának az az oldala, amin egy angyal a halott királyunk élő lelkét csecsemőként viszi a magasba. A szarkofág üzenete egyértelmű a számomra most is. Betegen, elrontott szívritmussal, aritmiás légzésünkkel nem állhatunk meg majd Előtte, aki küldött. Már édesanyánk szorongásainak is részese voltunk, magzatként hányféle pánikban kulcsoltuk térdünket, amikor gyászolt, vagy a világ méltánytalanságát kellett elviselnie. A jóvátevődésre vagyok az összes kudarcommal és tanúk nélkül is dolgozó poklaimmal. Látta-e ezt valaki Barát? Mit tudhat erről egy kisváros vagy a nagyvilág? Nem tudom. Csak azt, hogy ha ifjúságunkban és érett korunkban nem őriztük meg volna lelkünk legtitkosabb szerkezetét (Ottlik), még mindig ott van a vénség: hogy a lehető legépebben adhassuk vissza azt, mint ahogyan illik még egy talált tárgy esetében is. 

Csurgón (dr. Hegedüs György felvétele)

– Nemrég azt írtad nekem, nyolcvan nap múlva nyugdíjas leszel, s ha nem is utazod körbe ezalatt a Földet, de sok terved van. Változni fognak-e a napjaid a nyugdíjjal, vagy még „sűrűbb” lesz az élet, még sebesebben rollerezgetsz majd a dunántúli városokban, és még több munka kerül ki a kezed alól? Miket tartogatsz az olvasóidnak 2025-re? Ismerve szüntelen alkotó természeted, úgy is kérdezhetném: miket forgatsz a fejedben?

– Egészen pontosan, újfent kiszámolom, már csak 65 nap. Vágom a centit, de a természetben és a költészetben, szerencsére, nincsen leszerelés. Karrierépítésbe aligha fogok, szeretnék csöndben tovább dolgozni. Nem jutni messzire, sokszor, de sokszor körbeérni a Balatont. Többször meglátni még az újat, vagy ugyanazt. Közben kedves költőimmel és festőimmel foglalkozni: köztük Kisfaludy Sándor verseivel, Egry József és Udvardi Erzsébet festményeivel. Az infinitivus nem parancsol, itt legföljebb kérlel. Remélem, képek jönnek elém – s akkor már az sem fontos, hogy ha nincsen éppen tenyeremben a fotómasina!

Laik Eszter

Fotók: Németh István Péter