A modern kor küszöbén

Mörk Leonóra Cukrászbolt a narancsfához című regénye olyan érzékenyen megkomponált történelmi tablót tár elénk, amely nem csupán a XVII. századi Hollandia atmoszféráját kelti életre, hanem azt a finom rezgést is visszaadja, amitől a történelem egyszerre válik ismerőssé és idegenszerűvé. Amszterdam ebben a műben nem pusztán díszlet: eleven, pulzáló város, a gyarmatosítás, a kereskedelem és a modern tudományok hajnalának egyik központja. Mörk regénye tudatosan játszik ezzel a kettősséggel: miközben részletekbe menő kulturális és tudománytörténeti ismeretanyagot vonultat fel, mindvégig megmarad az emberi léptéknél. A gazdasági fellendülés, a társadalmi rétegződések vagy a pestis árnyéka olyan hátteret alkot, amelyben a szereplők személyes küzdelmei nekünk, olvasóknak átélhetően rajzolódnak ki.

A főszereplő, Maaike története azért különösen erős, mert olyan női életpályát mutat meg, amely egyszerre gyökerezik a korszak lehetőségeiben és korlátaiban. A tésztaművesség – mai szemmel talán romantikusnak tűnő – mestersége Maaikénak a túlélés, a függetlenség és az önkifejezés eszköze is. A cukrászda nem pusztán tér, ahol az ízek, az illatok uralkodnak, hanem egyben átmeneti zarándokhely: ide gyűlnek Amszterdam különböző társadalmi státuszú polgárai, akikben az a közös, hogy mindnyájan a megnyugvást keresik. A regény egyik legfajsúlyosabb rétege éppen ez a közösségépítő gesztus, amelyet a szerző – látszólag mellékesen, mégis következetesen – sző bele a cselekménybe. Maaike is egy rosszul sikerült, mérgező házasság elől menekül néhai nagybátyja felesége, Catharina néni cukrászdájába.

A regény másik főhőse, Hendrik figurája másféle szálat fűz a történetbe. A fiatal hajóorvos tapasztalatai, a tengeri utak emlékei, a gyarmatok különös és gyakran fájdalmas világa olyan lelki teherrel ruházzák fel, amelyet érezhetően nehezen cipel. Hendrik gyerekkorában egy természeti katasztrófa okán árvaságra jut, csak szerencsével menekül meg. A nagybátyja neveli fel és tanítattja. Mörk Leonóra érzékenyen, a túlmagyarázás csapdáját elkerülve bontja ki ezt a férfialakot: sebzettsége nem elnagyolt drámai eszköz, hanem a korszak realitásából fakadó, hiteles karaktervonás. Hendrik a premodern, gondolkodó és hitében meghasonlott polgár, akiben a tudományos felfedezések már elültették a transzcendes iránti kétely magvait. Maikke és Hendrik találkozása nem grandiózus érzelmi kitörések láncolataként jelenik meg, hanem apró gesztusok, félrecsúszó pillantások és visszafogott, mégis jelentőségteljes jelenetek soraként. Ez a tempó jól illeszkedik a kor mentalitásához: a romantika itt nem harsány, hanem intim.

„– A vággyal sokféleképpen lehet bánni, és nem csak úgy, amire most nyilvánvalóan gondol. Például lehet belőle verset írni.

– Verset írni?

– Persze, szonettet. Vagy levelet. Naplót. Úti beszámolót. Zenét. Fafigurákat faragni, kosarat fonni, harisnyát kötni. Bármit csinálni, ami lefoglalja az ember gondolatait, és segít átalakítani az érzéseit, átvezetni őket egy másik csatornába, ahogyan a mi híres csatornáink levezetik a vizet a tengerbe.”

A rejtélyes mérgezési ügy finoman, de hatásosan épül a történetbe. Nem válik krimivé, mégis elég erős ahhoz, hogy feszesen tartsa a figyelmet, és ellenpontozza a cukrászda bensőséges világát. Az üstökös felbukkanása, a járvány fenyegetése vagy az adventi készülődés mind olyan motívumok, amelyek a korszak emberének érzésvilágát is megidézik – azt a sajátos elegyét a félelemnek, kíváncsiságnak és reménynek, amely ma is ismerős lehet. Olvasóként különösen értékeltem, hogy a történelmi háttér sosem nyomja el a szereplőket: a nagy események és a hétköznapok valóságai szervesen fonódnak össze.

A gasztronómiai leírások nem csupán hangulatfestő elemek, hanem narratív funkcióval is bírnak: a sütemények elkészítése, az alapanyagok érzéki világa sokszor a szereplők érzelmi állapotának „tükre”. A spekulatius illata, a narancshéj fűszeres frissessége, a frissen sült tészta gőze mind-mind finoman jelöli Maaike belső folyamatait is. Ezek a jelenetek nem hatnak öncélúnak; inkább azt érzékeltetik, hogy a gasztronómia a kultúra egyik legközvetlenebb formája, amely hidat képez múlt és jelen, ember és ember között. A csemegék készítésének leírásai bármennyire érzékletesek, néhol hosszas felsorolásba mennek át, akárcsak a gyógynövényekről szóló fejezetrészek:

„A vliedorpi lelkész bérbe adta a paplakhoz tartozó földet, magának csak a kertet tartotta meg. A konyhakertben, az idős szolgáló, Trijntje birodalmában káposzta termett, cékla, hagyma, répa, karalábé, cikória, borsó, bab, de a zöldségágyásokon túl, magas téglafallal körülzárva, csupa virág és gyógynövény. A falusiak úgy emlegették, Domies Toen, a lelkipásztor kertje. A legközelebbi orvos Groningenben lakott, ha a lelkész nem segít rajtuk, magukra maradtak volna a betegségeikkel.

A gyógyfüves kertben a falra komló futott fel és vadrózsa, sűrű bokrokban rozmaring nőtt, levendula, citromfű, zsálya, izsóp, verbéna, alacsony puszpángsövénnyel elválasztott ágyásokban palástfű, zsurló, fekete nadálytő, gyűszűvirág, cinóbervörös mák, okkersárga ligetszépe.”

Az ismeretterjesztésnek azonban még messze nincs vége, hiszen bepillantást nyerhetünk többek között a korabeli tengerentúli hajózás gyakorlati teendőibe:

„A Meermin, a nevét adó hableánnyal az orrdíszén, a karácsonyi flotta, a Kerstvloot tagjaként futott ki a texeli kikötőből. Előtte jól megpakolták ennivalóval, köztük a holland szívnek oly kedves vajjal, sajttal, sózott heringgel, és a texeli kutakból nyert vastartalmú fosszilis vízzel, amelyik normál víznél lassabban poshadt meg.”

A regény végén található tudástár egy újabb értékréteget ad a műhöz. A történetben szereplő csemegék receptjeit, valamint az egyes fejezeteket bevezető mottók szerzőinek rövid életrajzát olvashatjuk. Külön említést érdemelnek közülük a XVII. sz. női tudósai, polihisztorai, Maria Sybilla Merian (1647–1717) természetkutató, illusztrátor, akinek nevéhez fűződik az első kutatóexpedíció Suriname-ban, illetve Anna Maria van Scurman (1607–1678) költő, képzőművész, filozófus és teológus, a női edukáció élharcosa.

A receptek és történeti háttéranyagok olyan kiegészítést jelentenek, amelyek nemcsak az olvasmányélményt mélyítik, hanem a korszak iránti kíváncsiságot is ösztönzik. A könyv ezáltal egyszerre válik irodalmi alkotássá és kulturális „kalauzzá”, amely továbbolvasásra, kutatásra, sőt akár sütésre is inspirál.

Összességében a Cukrászbolt a narancsfához igényes, alaposan megírt történelmi lektűr, amely rendkívül tudatosan teremt egyensúlyt a szórakoztatás és az ismeretterjesztés között. Személyes olvasmányélményként különösen azt értékelem benne, hogy úgy nyújt kikapcsolódást, hogy közben intellektuálisan is megmozgat: észrevétlenül vezet be egy korszak mentalitástörténetébe, művelődéstörténetébe és hétköznapi világába. A könyv kiváló példa arra, hogy a történelmi regény műfaja – megfelelő alapossággal és érzékenységgel – ma is képes hidat képezni a múlt és a jelen között.

Mörk Leonóra: Cukrászbolt a narancsfához. Jaffa Kiadó, Budapest, 2025.