Gesztusnyelv – gesztuspróza – gesztusfestmény

A mozdulat néma nyelve, az intellektust helyettesítő, térben megjelenő kommunikáció a gesztus. Támogatja, segít kifejezni az érzelmi, gondolati állapotot, vagy képes azt helyettesíteni, akár önállóan is, s ezáltal pontos és elegendő lehet a mondandó kifejezéséhez. A gesztus szórendje, mint egy jelbeszéd, ki- és befejezi azt az érzést, amit ki akarunk mondani, így felszabadítja a nyelvet a tudat pontosabb jelenlététől. Érzéstartománya független a nyelvi tartományától, hiszen a gyere ide mozdulat tőmondata, a mozdulat intenzitása lefedi a gesztust elindító érzelmek összességét, amelynek eredete és értelmezése olyan szavakat teremt, melyek nem fejezik ki a pontos, nyelvhez kötött érzelmi tartalmat. A mozdulaton túl vagy a mozdulatból eredően – mert csak mozdulni akar – egy független szabadságot jelenít meg. Nem akar kötődni kötött formákhoz, melyekkel irányítani tudná a mozdulatot befogadó szuverenitását.

Ha a gesztus kezébe adunk egy ecsetet, vagy másfajta tárgyat, és az elméből elinduló vágyaknak nem korlátozzuk a szabadságát egy figurában, egy arcban, tájban, tárgyakban, és az elinduló gesztus színeket visz a vászonra, akkor – festményként – térben jelenik meg a gesztus. Kell-e a szavakat, vagy ezt meghaladva, mondatokat értelmezés gyanánt kimondanunk, hogy a gesztus festményként maradjon meg az ecset szándékával? A gesztusfestmény kihasználja a színek keveredését, a forma szabadon marad az ecset gesztusában. A festményről beszélő nyelv írott formája nem lesz automatikus írás, csak a látvány levezetése az írott formába.

Marad viszont egy kérdés. A gesztuskép belső tudata érzésből indul el, külső tudata nyelvként jelenik meg. Az írónál ez fordítva történik. A belső tudat érzését fogalmazza meg önmaga számára, s lesz materiális, mondat formájában. Kérdés: az ily módon megfogalmazott szöveg megmarad-e a gesztusban, vagy egy másik oldalról megközelítve: az irodalmi szövegben benne lehet-e a gesztus? Amennyiben igen, az hogyan szakad el a leíró résztől? Ahogyan a festék – elhagyva az ecsetet – mutatja a gesztus tartalmát? Itt nem az automatikus írásmódra kell gondolni, noha az is gesztusként értelmezhető, mert nincs szándékában historizálni, ezért mentesül a próza elvárásaitól, hanem egy irodalmi szövegként kell értékelni. Az ilyen szövegrész egy próza tartalmából indul el, válik önálló, asszociatív résszé. Az író visszafordítja a szót önmagába, a benne lévő párhuzamos érzést is megírja, aminek érkezése, belső tudatának állapotától függ, de írói nyelvének meghatározó jele lesz.

„ (…) amiről beszélek, akik mindennap megkísérelnének bejönni a könyvtárba, és kivenni helyben olvasásra, vagy egyenesen kikölcsönözni, mert másfelől megvolnának a könyvtárak, de zárva, Istenem, ZÁRVA, és örökre, könyvek, zavartalanul és olvasatlanul, ó, magasságos Ég, milyen szép volt még csak gondolni is rá, és itt most nem hagyom annyiban, mert ami engem illet, én ezt ma arra vezetem vissza, hogy a könyvtárba való belépésemet követő harmadik hónap táján már éreztem, hogy ez a könyvtár az enyém, és én soha nem szerettem kölcsönadni (…)”

Ez a szövegrész Krasznahorkai László Aprómunka egy palotáért című könyvéből való, a 13–14. oldalról. A mondandó a „megszokott” nyelvi kifejezéssel indul: a „mert másfelől megvolnának a könyvtárak” mondatrészt követi a gesztusnyelv mondatrésze: „én ezt ma arra vezetem vissza”.

A kiemelt szövegrészt megismételve: „de zárva, Istenem, ZÁRVA, és örökre, könyvek, zavartalanul és olvasatlanul, ó, magasságos Ég, milyen szép volt még csak gondolni is rá, és most itt nem hagyom annyiban, mert ami engem illet…” Itt indul el az író gesztusnyelve, pontosabban az alapgesztus spiráljából kilépve elengedi azt, mert mindig ez a természete, hogy önmagára tekeredjen, mint egy kígyó, s aztán elengedje önmagát, és visszatérjen az alapgesztusba. Így az egymást követő szavak önálló tartalmai egymásba kapaszkodva fejezik ki azt az érzelmi állapotot, ami így van megírva. A nyelvi érzés, ami odaillik, képként jelenik meg, s csak aztán szavakban. Megindul az érzés, elengedi a festő is a kezét, és így tesz az író is. A gesztus a munka tartalmára is figyel, mert érződik a szöveg minősége.

Majd a „(…) hogy ez a könyvtár az enyém, és én soha nem szerettem kölcsönadni” szövegrész utolsó szavára épül a gesztus újra: véradás és csipetnyi só formájában:

„(…) ha jöttek, hogy adjak vért a véradónapon, nem adtam, sőt, ha átkopogott a szomszéd, hogy egy csipetnyi sót szeretne, sót se adtam, nemhogy a könyvtárban könyvet (…)”

A gesztusnyelv az asszociáció olyan lehetőségét bontja ki, ahol a vér és a só eltéríti az olvasót a történettől, megírja azt, hogyan kell emeletszerűen papírra vetni a mondatok rétegeit, bevonni két önálló történetet, és láttatni azt, és így visszavinni az olvasót a történetbe, de úgy, hogy a szöveg lendülete nem vész el: a levegőben tarja önmagát. Teleszórja szószínekkel a szöveget, ezáltal teljesebb lesz annak értelmi-érzelmi tartalma. A gesztus a prózán belüli belső világ, kilép a leíró prózából, annak kronológiájából. Ugyanolyan mozdulat, mint amivel a festő dolgozik, csak kockázatmentesen, mert az korrigálhat egy másik képben, vagy abban a fázisban, míg megszárad a gesztus. A nyelvnek erre kevesebb lehetősége van. Sok gesztusfestmény keletkezik pusztán érzésből, a fehér vászon látványából, a néma nyelvből, annak kimondhatatlanságából. Az érzés beleragad a nyelvi képesség genetikájába, és így is marad a látványban, mint egy olyan tekintet, ami „nézve lesz”, mert a gesztus nonfiguratív test. A festékek önálló, keveredő formái a festő számára is újat jelenthetnek, szándékától függetlenül. A festői gesztusnak időre van szüksége, hogy megszáradjon. A gesztuspróza nem nonfiguratív, megjelenítődik benne a szó; pontosan azt a képességet mutatja meg, ahol a szöveg megszárad, mozdulatlan marad. A mondatok által létrehozott kép az olvasó előtt lebeg és vizualizál, a nyitott és csukott szemtől függetlenül, mert a gesztus is onnan származik. Az alkotói belső tudatra az olvasó-néző külső tudata reagál, s míg az előbbinél megköti a szöveg, azzal kell azonosulnia, mert a tudatot körbeveszi a szöveg jelentése, addig az utóbbinál szabadon marad a külső tudat, amely már mindent gondolhat a gesztusról. A két gesztus sorsa más lesz. S habár a fogantatás azonos, mindkét mű múzeumba kerül: köz- és magánmúzeumba. A festmény egy példányban, a könyv sok példányban a könyvmúzeumokba.

Illusztráció: grafika Munkácsy Mihály Műteremben című festménye után

Forrás: OSZK digitális képarchívum