„A gleccserek nem szeretik a zajt”

A dallamos nevű finn írónő, Inkeri Markkula sokrétű és sokrétegű regénye a megható szerelmi történet mögött fontos társadalmi és környezetvédelmi kérdéseket is rejt. A kötet egy közép-európai olvasó számára több szempontból is különleges: A hófehér, mesés, de veszélyes, jég borította északi sarkvidéki táj önmagában vonzó helyszín, ezt tetézi még a két főszereplő származása és egyikük drámai titokkal terhelt születéstörténete, identitásválsága.

Kik ők valójában, és hogyan kapcsolódik össze az életük?

A finnországi, filigrán Unni a „soha fel nem engedő föld” gleccsereinek titkait kutatja a kanadai Baffin-szigeten. A lány a hó és a jég szerelmese, a hatalmas fehér, hideg tájban érzi magát otthon, és bármire képes azért, hogy felderítse a sarki jég olvadásának ütemét. Ez a kutatás élete célja. Lappföldön született, és bár körülményei többször elszakították szűkebb szülőföldjéről, amikor teheti, mindig visszatér. Másik hősünket Jont, akit inuit (ismertebb szóval eszkimók egy csoportja) édesanyja a kanadai Quebeckben hozott világra, születése után kegyetlenül elragadták anyjától, és örökbe adták egy gyermektelen „fehér” házaspárnak, akik e körülményről mit sem tudtak. A fiú Dániában nőtt fel mellettük, meleg családi környezetben. A két fiatal véletlen találkozására éppen a Baffin-szigeten kerül sor, ahol Unni a gleccsereket járja, Jon pedig biológiai apját keresi. Mindketten egy-egy északi őslakos népcsoporthoz tartoznak. Unni tudja ezt, érti is ősei nyelvét, a számít. Jon inkább mindig is érzékelte, hogy különbözik nevelőszüleitől és környezetétől, de felnőtt koráig mit sem tud inuit származásáról. Ezt a különbözőséget tudatosította is bennük az őket körülvevő világ: a gyerekek csúfolódással, majd a felnőttek kirekesztéssel. Mindketten érezték, hogy nincsenek a helyükön, de másképp kezelték ezt a helyzetet: eleinte védekeztek, Jon visszahúzódóan, értetlenül és töprengőn, Unni viszont később egyre öntudatosabban. Találkozásuk valódi egymásra találás.

Az írónő érdekes szerkezeti megoldást választott. A történet a 20. század második felében játszódik, és retrospektív módon vezet be a szereplők életébe. Jon tragikus balesetével indul, és születésének történetével zárul, mintegy fordított keretet adva a regénynek. Ezen belül a négy főszereplő mindegyike (Unni, Jon, utóbbi nevelőanyja, Helen és biológiai anyja, Alasie) külön fejezetekben mesél életéről. Ezáltal négy különböző perspektívából látjuk az eseményeket és a szereplők egymással való kapcsolatát. A regényt egyfajta különös nyugtalanság hatja át. A jelen idejű narráció is gyors tempót diktál a szövegnek, amely csak a tájleírások alkalmával lassul le. Az írónő, aki maga is észak-kutató biológus és hosszabb időt töltött az Északi-sarkvidéken, autentikus módon, Unni kutatásait követve varázsolja szemünk elé a tájat: „Tudom, hogy a gleccser rétegei mozgásuk közben mindenféle hangot adnak ki: vonyítanak, morognak és csattognak. Most azonban a gleccser éppen hallgat, hagyja, hogy sétáljak a felszínén. Több százezer éve van itt, és néha úgy érzem, szórakoztatják a fúróim és jégcsákányaim. Bármennyire rideg és rendíthetetlen, olyan, mintha élne.” Ez a mondat tökéletesen kifejezi Unni viszonyát a természethez, amely megszemélyesítve jelenik meg nála. A regény abszolút főhőse viszont Jon, a szüleitől elszakított és idegen környezetben, nevelőszülőknél felnövő fiú. Maga Jon ritkán nyilatkozik meg, de mindenki róla beszél: Unni a véletlen találkozásukról a Baffin-szigeten, hirtelen jött szerelmükről, egymásra találásukról. Biológiai anyja az életét megkeserítő hiányáról, nevelőanyja az anyaság öröméről, a fiú növekedéséről, később saját bűntudatáról és kutatásairól a gyerek valódi szülei után. Jon szerető családban nő fel, de végig érzi, hogy nem tartozik hozzájuk, végül maga is elkezdi keresni igazi apját a nevelőanyja által kikutatott Baffin-szigeti Nunavutban.

A négy szereplő élete tele van traumákkal, félelemmel, rossz emlékekkel és titkokkal. Ezeket mindegyikük a maga módján próbálja feldolgozni. Unni az egyetem elvégzése után a hófödte Északon vállal munkát, és többször meglátogatja Lappföldön maradt apját. Gyermekkorában ugyanis szülei válása után anyja új otthonába vitte az ország másik felébe, és csak szünidőben engedte haza apjához. A kétféle életforma különbségét találkozásukkor így írja le Jonnak: „…a két világ közül az egyiket mindennap hiányolom, a másikat pedig újra meg újra lemosom a bőrömről. Az egyik világban kitérek a rám aggatott cimkék elől, míg a másikban a nevem a családom történetét hordozza…” A végtelen Lappföld a szabadságot jelenti számára. Jonnak a szeretetteljes gyerekkor sem tudja pótolni szülőanyját és szülőföldjét. Esete szomorú felkiáltójel a kanadai őslakosokkal történt embertelen intézkedések ellen, amikor az írónő kutatásai szerint az 1960 és 1980 közötti évektől egy ideig csupa „jóindulatból”, de tulajdonképpen asszimilációs szándékkal elszakították az inuit gyerekeket szüleiktől, hogy „jobb életet” biztosítsanak számukra. Jon alakjában egy ártalmatlan, békés, hagyományainak élő népcsoport tragédiája bontakozik ki. A két anya, Alasie, akitől elvették gyermekét és Helen, akinek odaadták, ugyanazt a keservet éli meg, csak másképp. Az anya egész életében elvesztett fiára gondol, a nevelőanya pedig attól retteg, mikor jelenik meg az igazi, hogy visszavegye tőle. A jobb életért végrehajtott téves tett így két család mindennapjait mérgezi meg. Inkeri Markkula regényének fontos üzenete e téves elképzelésnek a bemutatása egy inuit származású fiú élettörténetének keretében. A téma irodalmi feldolgozása többet mond bármilyen száraz dokumentumnál.

A regény bepillantást nyújt az északi népek életébe, a jéggel és hóval fedett, gyönyörű, de zord természettel való együttélésükbe és napi küzdelmeikbe. Unni gyerekkori emlékeiből képet kapunk a finnországi számik lakhelyeiről, ruházatáról, állataikról, étkezési szokásaikról, de hitvilágukról, ősi kultúrájukról is. Megható vizuális leírások vetítik elénk a jégbezárt élet szép és veszélyes világát: az örök kék-fehérben játszó természetet, a csodás sarki fényt, a hatalmas, megmerevedett gleccsereket, a végtelen tengert bálnáival és jegesmedvéivel, a táplálékul is szolgáló rénszarvasokat és a kemény halász-vadász életmódot. Jon és Unni alakjában és szavaiban megjelenik a két északi őslakos nép embereinek külseje, arcvonásai és a vele járó különbözőség, amit ők maguk is éreznek: „Talán tényleg van valamiféle szagom, amely újra és újra leleplez, bármennyire igyekszem is úgy tenni, mintha nem léteznék, próbálok belesimulni a tapétába és a fenyők zöldjébe, mássá válni, hogy a csontjaim beleropognak” – olvassuk Unni keserű vallomását.

Jon valódi anyjának emlékeiből feltárul az inuit őslakosok világa, a gyermekvárás boldogsága és a fiú születésének, majd elvesztésének története. Jon már gyerekként kérdezgeti nevelőanyját, hogy ő miért „ilyen furcsa”. Felnőtt korban is érik rossz élmények. Mentőápolóként dolgozik, és egy alkalommal valamelyik beteg nem engedte meg, hogy hozzáérjen. Korábbi barátnője is kíváncsian érdeklődött: „Grönlandi vagy? Ja, nem, hát akkor honnan jöttek a szüleid, igluban laknak, arrafelé még igluban élnek az emberek? ...milyen érzés, hogy nem tudod, kik a szüleid?”

A regény fő motívumai a keresés és a vágyakozás. Unni évközben apja után vágyakozik, és alig várja, hogy iskolai szünetben együtt lehessen vele a szülőfalujában, Jon elvesztett biológiai szülei után vágyik, és megpróbálja felkutatni apját. Helen minden vágya egy gyermek, Alasie pedig hazavárja elvesztett fiát, akit soha nem láthatott.

Inkeri Markkula megrendítő regényéhez kimerítő kutatást végzett az északi őslakos (számi és inuit) népekkel kapcsolatban. Tanulmányozta történelmüket, kultúrájukat, nyelvüket, életkörülményeiket, hogy minél sokrétűbben és színesebben tárhassa mindezt az olvasók elé. Erről tanúskodnak részletes tájleírásai, jellem- és lélekábrázolásai és a számi nyelv – főleg a természettel kapcsolatos – szavainak alkalmazása is, melyeket a fordító, Patat Bence néhol ügyesen beépített a szövegbe és a könyv végén külön szószedetben fel is tüntetett. Az írónő nagy empátiával, de minden érzelgősség nélkül avat be a négy szereplő tragikus sorsába, miközben egy súlyos társadalmi visszaélésre, az északi őslakosok erőszakos asszimilációjának kísérletére hívja fel a figyelmet.

A történet vége nyitott marad, előrevetítve a szereplők újbóli egymásra találásának lehetőségét.

Inkeri Markkula: A soha fel nem engedő föld. Fordította: Patat Bence, Európa Kiadó, 2025.