A vers nyomában, a halottak útján az élet felé

Vannak könyvek, amelyek elbeszélnek egy történetet, mások viszont arra késztetnek, hogy újragondoljuk azt, amit már ismerni véltünk. Tóth Péter Lóránt Radnóti nyomában című kötete az utóbbiak közé tartozik. A szerző 2019-ben gyalog járta végig a Borból Abdáig vezető, mintegy nyolcszázötven kilométeres útvonalat, amelyen 1944 őszén Radnóti Miklóst és több ezer munkaszolgálatos társát hajtották végig. A huszonnégy nap krónikája mégsem puszta útinapló vagy egy rendkívüli fizikai teljesítmény dokumentuma. Inkább kísérlet arra, hogy Radnóti költészetét visszahelyezze abba a tájba, történelmi tapasztalatba és emberi közegbe, amelyben megszületett. Vannak ugyanis utak, amelyeket éppen azért lehetetlen másodszor végigjárni, mert az első út megismételhetetlen történelmi tapasztalattá vált. A kötet hitelét az adja, hogy ezt az áthidalhatatlan távolságot mindvégig érzékeli és érzékelteti: a jelenből el lehet indulni a múlt felé, de megérkezni oda nem lehetséges...

Radnóti utolsó útja a magyar történelmi és irodalomtörténeti emlékezet egyik legsúlyosabb fejezete. A szerbiai Borban munkaszolgálatot teljesítő költőnek és sorstársainak 1944 szeptemberében kellett elindulniuk Magyarország felé. Az embertelen körülmények, a kényszermenet és a költő halála a huszadik századi magyar történelem tragikus jelképévé váltak; a Hetedik ecloga, a Levél a hitveshez, az Erőltetett menet és a Razglednicák pedig nemcsak megörökítették a borzalmat, hanem az emberi méltóság megőrzésének megrendítő dokumentumaivá lettek. Tóth Péter Lóránt vállalkozásának tétje tehát nem a megismételhetetlen újrajátszása, hanem annak megszólaltatása, amit a megszokás és az iskolai kánon idővel eltávolíthat tőlünk.

A vállalkozás egy gyermekkori irodalomórán tett fogadalomból nőtt ki. Radnóti életének, mártíriumának és a Bori notesz történetének megismerése olyan meghatározó élménnyé vált a szerző számára, amely évtizedek múltán cselekvéssé érett. Az út így nemcsak földrajzi távolságot ível át, hanem egy hosszú belső folyamatot is beteljesít: aki Borból elindul, már nem egészen ugyanaz az ember, mint aki Abdára megérkezik.

A szerző már a bevezetőben világossá teszi, hogy nem tudományos monográfiát ír. A bori munkaszolgálatosok történetének rekonstruálásakor mindenekelőtt Kőszegi Ábel és Csapody Tamás kutatásaira támaszkodik, saját vállalkozásának középpontjába azonban az embert állítja: Radnóti Miklóst, akinek költészete és sorsa nem választható el egymástól, valamint azt az embert, aki nyolcvan évvel később a nyomába szegődik: saját magát. A történeti összefoglalás és a személyes vallomás így nem verseng egymással, hanem két nézőpontból világítja meg ugyanazt a tragédiát.

Az elbeszélés szerkezetét a kettős idő határozza meg. A 2019-es zarándoklat eseményei folyton 1944 őszére vetülnek: a szabadon vállalt gyaloglás mögött földereng a kényszermenet, a jelen találkozásai mögött pedig az egykor elpusztított emberek hiánya. A szerző megállhat, segítséget kérhet, szállást kereshet; Radnóti és társai számára mindez nem adatott meg. Amikor Pozsarevác után, egy negyvenöt kilométeres útszakasz végén már alig tud továbbmenni, fájdalma nem hőssé avatja, hanem rádöbbenti arra, milyen beláthatatlan távolság választja el őt az erőltetett menetben szenvedőktől.

Ez a fölismerés morális önkorrekcióként újra meg újra működésbe lép. A teljes kimerültség állapotában kimondott mondat szerint a szerző útja az erőltetett menethez képest „kirándulás”, hiszen vacsora, víz és szállás várja. Ez az arányérzék menti meg a kötetet attól, hogy a történelmi szenvedést a kortárs zarándok önmitologizálására használja föl. Az első napon bekövetkező eltévedés is ezért fontos: a történet nyitánya nem diadalmas indulás, hanem kudarc és újrakezdés. A vándornak először azt kell megtanulnia, hogy az út nem engedelmeskedik neki.

A történelmi helyszínek önmagukban némák. Ma autók haladnak át rajtuk, települések épülnek köréjük, és a hétköznapok gyakran elfedik mindazt, ami egykor ott történt. Jelentésüket a fölidézett történetek, a fennmaradt dokumentumok, a versek és az emberi találkozások teremtik újjá. Tóth Péter Lóránt ezért nem egyszerűen kilométereket gyűjt: megszólítja az út mentén élőket, verseket mond, közös emlékezésre hív, s ezzel eleven gyakorlattá alakítja azt, ami könnyen ünnepi formulává merevedhetne.

Ez különösen jelentős a Szerbiát, Horvátországot és Magyarországot összekapcsoló útvonalon. A történelmi határok, a nemzetiségi tapasztalatok és a huszadik század traumái egymásra rétegződnek ebben a tájban. A Délvidék és a Drávaszög többnyelvű világa, a magyar közösségek sorsa, a délszláv háború emléke és az egymás mellett élő kultúrák tapasztalata megakadályozza, hogy az út egyetlen esemény puszta illusztrációjává váljon. A helyszínek nem háttérként szolgálnak: önálló emlékezeti térként lépnek működésbe.

Irodalmi szempontból különösen izgalmas, hogy Radnóti versei nem díszítő betétként kerülnek az útleírásba: maga a táj válik a kommentárjukká. Žagubica fölött a Hetedik ecloga mögött kirajzolódik a hegy, a patak, az éjszaka és a távolság; Cservenkán a Razglednicák kilépnek a tankönyvi absztrakcióból; Mohácson, Szentkirályszabadján, Pannonhalmán és Abdán pedig vers és hely kölcsönösen értelmezik egymást. A költészet így visszakerül a térbe, az irodalmi ismeret pedig személyes tapasztalattá alakul.

A Bori notesz története ennek különösen megrendítő példája. Radnóti az embertelen körülmények között is írt, verseit megőrizte, és olyan szellemi értéket hagyott hátra, amely túlélte őt. A füzet fennmaradása egyszerre tanúskodik az alkotás sérülékenységéről és rendkívüli erejéről. A könyv ebből kiindulva azt is megmutatja, hogy a kultúra nem a történelemtől elzárt, biztonságos térben létezik: Radnóti költészete a háború és az üldöztetés közepette is az emberi méltóság, a szerelem, az otthon és az élet melletti tanúságtétel marad.

A személyes történet ettől nem idegen test a kötetben. A szerző feleségének, Lilinek családi múltja, a délszláv háború, a menekülés és az otthonteremtés tapasztalata, majd a lánykérés a halálba vezető történelmi út ellenpontját teremti meg. Miközben Tóth Péter Lóránt a veszteség emlékezetét követi, saját életében az összetartozás és a közös jövő lehetősége válik hangsúlyossá. Ám a személyes boldogság nem szorítja háttérbe a tragédiát; inkább megmutatja, miért fontos az az élet, amelyet az erőszakos múlt oly sokaktól elvett.

A napló szerencsére nem marad emelkedett mindvégig, hiába jár az emlékezés ünnepélyes magaslatain. A fizikai fáradtság, a bizonytalanság, a szervezés nehézségei, a szúnyogok, a nyikorgó ágy, a füstös szoba, az ajvár, az út menti kávék és a félreértések mind helyet kapnak benne. Ezek a hétköznapi, olykor komikus mozzanatok megakadályozzák, hogy az egész könyv egyetlen folyamatos gyászbeszéddé váljon. Velük az út emberi marad, és ez a Radnóti-kép szempontjából is fontos: a kötet nem kizárólag mártírt akar látni a költőben, hanem mindenekelőtt embert.

A mű sokrétűsége egyúttal a korlátait is kijelöli. Tóth Péter Lóránt nehezen mond le mindarról, amit fontosnak érez: történelmi kitérők, családi emlékek, ismerősök élettörténetei, vallási reflexiók és településtörténeti részletek rétegződnek egymásra. Ez a gazdagság olykor szétfeszíti az útleírás ritmusát; szigorúbb szerkesztéssel kicsit élesebben rajzolódhattak volna ki a főmotívumok. Nem azért, mert a mellékszálak érdektelenek, hanem mert a központi történet önmagában is elég erős ahhoz, hogy ne minden részlet kapjon azonos hangsúlyt.

Hasonlóképpen ritkítani lehetett volna a helyenként deklaratív erkölcsi tartalmú mondatokat. A békéről, emberségről és felelősségről szóló kijelentések őszinték, a szöveg mégis akkor a legerősebb, amikor nem magyaráz, nem kommentál, „csak” megmutat. A Lager Heidenau környékén tapasztalt vendégszeretet, a szerb emberek segítőkészsége, a tiszakálmánfalvi idős szemtanú emlékezése vagy a gyerekek találkozása a vándorral önmagában hordozza mindazt, amit másutt tézisszerűen fogalmaz meg Tóth Péter Lóránt. A kötet legjobb helyein, és ilyenekből nincs kevés, a történetek ereje fölöslegessé teszi a tanulság kimondását.

A könyv legmélyebb kérdése azonban nem az, hogyan halhatott meg Radnóti, hanem az, miként válhatnak hétköznapi emberek egy olyan világ szereplőivé, amelyben a másik ember megölése végrehajtandó feladattá válik. Kőszegi Ábel mondata – vagyis az, hogy akár ő maga is lehetett volna keretlegény Abdánál – még az indulás előtt elülteti ezt a nyugtalanító gondolatot mindannyiunkban. A könnyű válasz az volna, hogy mi, mai olvasók, természetesen az áldozatok oldalán álltunk volna. A könyv ennél kényelmetlenebb lehetőséget hagy nyitva: nem tudhatjuk a választ. Itt változik át az emlékezésről szóló útinapló a felelősségről szóló könyvvé.

Abda ezért nem egyszerűen végállomás. A Rábca-töltésnél, a huszonkét áldozat neve előtt összeomlik az addig fönntartott fizikai és lelki fegyelem: ott már nincs továbbmondható történet, amely megváltoztathatná a végkifejletet. A könyv mégis ezen a ponton vesz erős fordulatot. A halálút végén az élet híre hangzik el: a szerző elmondja, hogy gyermeke születik. Így a Bor és Abda közötti út nemcsak visszafelé vezet a történelemben, hanem előre is: az apaság és a felelősség felé. A halál útja Tóth Péter Lóránt számára az élet útjává válik.

A megérkezés ennek ellenére sem zárja le a vállalkozást. A dokumentumfilm, a hangjáték, az emlékmenetek és a Radnóti Irodalmi Zarándokút terve arra utalnak, hogy a személyes elhatározás közösségi gyakorlattá válhat. Különösen fontosak ebből a szempontból az iskolai és közösségi előadások, a diákokkal együtt elmondott versek és a helyi befogadó közösségek: azt bizonyítják, hogy az emlékezés nem szükségképpen magányos vagy kizárólag ünnepi aktus, hanem továbbadható cselekvés.

Mindezekkel együtt a Radnóti nyomában eleven, nehezen besorolható mű: útinapló, személyes vallomás, családtörténet, történelmi ismeretterjesztés és irodalmi emlékezetőrzés egyszerre. Nem Radnóti életművét értelmezi újra, hanem a Radnóti-olvasás pozícióját változtatja meg. Arra késztet, hogy a verseket ne csupán szövegekként, hanem egy emberi élet végső dokumentumaiként és a jelenhez intézett kérdésekként olvassuk.

Tóth Péter Lóránt legfontosabb teljesítménye, hogy a jól ismert történetet személyessé teszi. Radnóti utolsó útja nem marad távoli vonal a térképen, a Bori notesz darabjai pedig kilépnek az irodalomórák közegéből. Huszonnégy nap alatt el lehet jutni Borból Abdára, de Radnóti nyomában járni nem ugyanannak az útnak a megismétlését jelenti. Sokkal inkább annak vállalását, hogy ami megtörtént, nem merülhet feledésbe, és hogy az út végén már másként kell gondolkodnunk emberről, felelősségről és önmagunkról. A versből lépés, a lépésekből találkozás, a találkozásokból továbbadható emlékezet lesz.

Tóth Péter Lóránt: Radnóti nyomában – Huszonnégy nap az erőltetett menet útján. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2026.