Próbahősnő

Utazás, szenvedély, csókhalmok, parfümillat…, fiatalkori botlások és exek, gyárkémények fojtogató füstjelzései, élet és halál – de vajon belepréselhető ennyi minden (talán egy fél élet?) száz kurta zsebkönyvoldalba? Hargitai Ildikó bravúrosan tömörít, úgyhogy a válasz: igen. A Keresztcsontcsók (novellák kazalban) című kötet megírását tagadhatatlanul személyes élmények és valós történések inspirálták, így nem húzza a fikcióművészet végtelen irányokba az eseményeket.

Szerény megjelenés, bátor tartalom; az előszó pedig érzelem- és részletgazdag költői képekben foglalja össze a kötet lényegét és küldetését:

„Réges rég sokat ültem egy meggyfa, eperfa, mindenféle fa tetején, a libegő levelek szűrte forró napsütésen át nézve a világot, vagy hasaltam a szénakazal tetején, magas szálú fűben, hatalmas égbolt alatt, hóban, forró homokon, sekély folyók partján, félig hunyt szemmel bámulva a csillámló vizet. Olyan korban voltam gyerek, amikor még játszhattunk az utcán egymagunk, iskola után hazakísértük egymást, néha oda-vissza többször is; a lakáskulcs a lábtörlő alatt volt, és annak ellenére, hogy nem volt világútlevelünk, miénk volt a mindenség.”

Valóban sűrűn váltakoznak a látásmódok, hiszen más a kép a meggyfa és más az eperfa levelein át nézve; más hajnalban, déli verőfényben, más hold nélküli éjszakán, mint ahogy más a mezőn hanyatt fekve is.

A címadó prózában vaskos életigenlés bontakozik ki egy fülledt hangulatú randevún, miközben a szerelemkeresés minden ismertetőjegye felcsillan, ahogy a kielégítetlen szenvedélyek túltöltöttsége is – és ez a negédes nyughatatlanság végig ott lebeg a sorok felett. Életszagú, finom képek, fölösleges szemérmeskedés nélküli rávilágítások… A felvett póz és a valódi én-attitűd azonban mégsem feszül egymásnak, hiszen mesélőnk teljesen önmaga sallangmentes, nyers verzióját szolgálja fel itt, ahogy a kötet lapjain végig. A szerelmet és a társkapcsolatokat ugyan piedesztálra emeli, mégsem silányítja egyfajta modern mániává. Ugyanakkor egy árnyalatnyi erotikus kapzsiság – vagy a kapzsiság erotikussága – is kidomborodik:

„Nem akartam kedves lenni. Soha nem akarok. Nem akarok nőies lenni. Nő vagyok. Van, hogy egy pillantástól kinyílok, van, hogy érintés vagy a hangja kell; most csók nélkül nem ment volna, de itt vagyok, csók ütötte lyukkal a szívemen. Nyilván tudok néhány apróságot az agy meg a test kémiájáról, arról, hogy hol és mitől keletkezik a szerelem, ha már annak nevezzük, így nem téveszt meg, hogy a lyuk beszél belőlem. A csók ütötte lyuk, amit nem a szíven kell befoltozni.”

A pajzán fűszerezésű, mélyen dekoltált írást olvasva több ponton is némi mámorigény tapintható, ahogy egy kis dacos túlkiabálás is; utóbbi azonban nem hat zavaróan, mert a mély érzések és őszinte gondolatok frissítő nyári záporként zuhognak ránk.

Gyermeki érzékenységgel megkomponált, eleven, tág horizontú, stilizált novellák ezek, határozott erővonalú, atmoszférateremtő motívumokkal. Hol lélegző szövegekről, hol csak sejtelmesen fluoreszkáló sorokkal találkozunk; mesélőnk útkeresése pedig egyfajta végzetté magasztosul, mert nem a célba érkezés vágya ösztönzi. Hargitai igazi spíler, de nem rossz értelemben. Nem hisz az álszeméremben, ő az őszinteség élharcosa, ezért valahol tragikus hős is – ám véletlenül sem olyan típusú hős, akinek az önfeláldozás csupán színpadi szerep. Ő inkább olyan hős, aki szívesen viseli saját írásainak hősnői szerepét; nem bóvlizza el a dolgot annyival, hogy kitalál egy független karaktert, akit kedvére vonszolhat a történetben, tetszőleges kínoknak kitéve. Ő egy kísérleti hősnő, ha úgy tetszik: próbahősnő, akinek nem sorsa van, hanem útja; és aki, bár megosztja magát velünk, mégis érezni, hogy krónikus gyónáskényszere és nyíltsága ellenére néhány titkát azért megtartotta magának, hiába dicsekszik még a csalódásaival is olykor.

Szövegvilága dinamikus, szituációi pedig csak kiindulópontok, egyfajta táptalaj-félék egy olyan flórának, ami alig várja, hogy buja zöld klorofillóceánná duzzadjon. Egyáltalán nem használ nagy szavakat, mégis felfedezhető írásaiban valami újszerű, kitörni vágyó erő, miközben ott lopakodik a háttérben a kesernyés realizmus is, hogy bizony elfújja a szél mindazt, ami valaha jó volt. Ez a stílus csak minimalista ábrázolásmódban működik hatékonyan; a szerző pedig mintha még azzal is tisztában lenne, hogy a túlragozás és a történet „szálazhatósága” jelentené művei halálát: lényegre törő, nem kecsegtet tündérmesékkel. Szemlátomást nem kínál egyértelmű válaszokat sem, de nem is az a dolga; és az olvasó sem bánja, mert sarkításai is éppoly üdítőek, mint a szaggatott emóciókkal, fondorlatos ízképletekkel domborító írásmódja. Az időnként megmutatkozó hiányfoszlányok pedig nem hatnak ránk nyomasztóan, mert érzékeltetve van, hogy itt éppen a történetnélküliség a történet.

Mind irodalmi megvalósítását tekintve, mind társadalmi mondanivaló szempontjából az egyik legmegrázóbb írás a Torony, melyben egy százemeletes irodaházban kaptat felfelé egy férfi, és amint a tetőre ér, megállapítja, hogy innen már jobban rálát a világ testére. Tudja, hogy a háza is ott van lent valahol, csak eltakarják az autópálya polipkarjai. Elképzeli, mit csinálhat most otthon a neje, de sok olyasmit is felfedez, amit az átlagember már nem is keres odalent – ő pedig megteheti, hiszen már felülemelkedett, maga mögött hagyta a szürke valóságot. A szerző az elidegenedés mellett a szabadságra vágyó ember helyét is kijelöli ebben a prózában: odalent minden szürke, csak innen a magasból színes, fényes és friss minden. A férfi a madarak szabadságáról álmodik, és elérve a tetőt, neki is rugaszkodik képzelt szárnyaival.

[...]

A kötet – mely nem útikönyv, hanem életkönyv – olvasása után olyan érzés marad bennünk, hogy próbahősnőnkben még sok kaland van, és hamarosan újra hallani fogunk róla.

Hargitai Ildikó: Keresztcsontcsók (novellák kazalban). Magánkiadás, 2026