Böszörményi Zoltán irodalmi ereje talán abban rejlik, hogy nem pusztán tárgyal egy témát, hanem asszociációk, kulturális utalások, filozófiai kitérők és gazdagon hömpölygő mondatok hálójába képes vonni olvasóját. Megihlető, felkavaró, merész, mégis gyengéd és kifinomult – és csak azt nevezhetjük valódi stílusnak, amely mindezt képes elbírni; minden más csupán manír és máz.

A tudomány, vizsgálódásának tárgyaival kapcsolatban, mindig az érdekmentesség, pártatlanság tiszta palástját ölti magára. Azt állítja, semmi mást nem akar, mint hallgatni a dolgok erős, őszinte nyelvét, felfogván legmélyebb vallomásaikat. A kiegyensúlyozottság és objektivitás folyamatos hangsúlyozásával szemben a filozófiai reflexió már rég rámutatott arra, hogy mennyire hamis ez az előfeltevés, s mennyi önkényes mozzanat rejlik a tudományos módszer kidolgozása mögött.

Böszörményi Zoltán A rés című kisregénye egy rendkívül izgalmas utazás, agytorna, gondolati esszencia egyben.

Az európai civilizáció részben a harag megéneklésével (Iliász), részben egy nyughatatlan karakter (Odüsszeia) utazásával kezdődik. Odüsszeusz végcélja, Ithaka pedig mintha egyre távolodott volna.

Babérkoszorús írónk legújabb regénye különleges alkotás. A könyvet maga a főhős, Tamás „írja” őszintén, kendőzetlenül, egyrészt saját életének azon eseményeiről, amelyek közvetlenül a kötet megírása előtt történtek vele, másrészt ezzel párhuzamosan fájdalmas gyermekkori emlékeiről.

A mű első változatát, gondolom, sokan ismerik. Mikor először (2008-ban) az Ulpius-ház gondozásában megjelent, sokat beszéltek róla kritikusok és olvasók egyaránt, s azóta – a szerző közlése szerint – több mint 9000 példányt adtak el belőle itthon (értem alatta Erdélyt és az anyaországot). Népszerű külföldön is, lefordították németre, románra, oroszra, franciára, angolra, a legnagyobb sikere ez utóbbi nyelven volt, megjelenésekor a hónap könyve lett.

Azon gondolkoztam, miért van az, hogy magyar szerző regényéről kevésbé szívesen írok elmarasztaló kritikát, ám ha külföldi író műve kerül a kezembe, akkor aztán nincs megállás! Adok neki jobbról-balról, míg csak padlóra nem kerül a szerencsétlen. Pedig hát valaki – méghozzá az idegen nyelvet és kultúrát remekül ismerő magyar személy –, lefordította ezt a bizonyos művet a mi csodálatos anyanyelvünkre, szerkesztő, vagy szerkesztők megszerkesztették, esetleg megnézte egy kontrollfordító is, egyszóval magyarok dolgoztak vele rogyásig.

„Témáit kellő alázattal kezeli, akár a hibák szépségéről, akár a költészet és az okkultizmus közti kapcsolatról ír. Semmi sincs túlvilágítva vagy elkenve: a szerző a saját gondolatkörnyezetét, élményeit és világnézetét megdöbbentő érzékenységgel ábrázolja, sűríti, sajátos, letisztult látásmódjával pedig hatásosan érzékelteti is velünk.”

Miért olvasson egy költő antik filozófusokat? Miért olvasson bárki antik filozófiát?