Az optikai csalódások gyönyöre

„Témáit kellő alázattal kezeli, akár a hibák szépségéről, akár a költészet és az okkultizmus közti kapcsolatról ír. Semmi sincs túlvilágítva vagy elkenve: a szerző a saját gondolatkörnyezetét, élményeit és világnézetét megdöbbentő érzékenységgel ábrázolja, sűríti, sajátos, letisztult látásmódjával pedig hatásosan érzékelteti is velünk.”

Kevés olyan hazai szerző mozog a placcon, aki szinte minden mondatával ennyire telibe talál, és ekkora lényeglátással bír. Nacsinák Gergely András: Kopó napok című kötete azon túl, hogy megindítóan személyes napló, 18 mini-esszét fog össze. Nem törekszik világmegváltásra, csak elindul valamerre: utazások, tükröződések, valóságmodellek és hídverések egy kis filozófiai kötéltánccal.
Beszűkült elméket tágító, pangó szerveket üdítő, tévhiteket cáfoló, kattintástól begörcsölt ujjakat felszabadító, eltompult érzékeket tisztító írások ezek. Az a rossz ízű kijelentés pedig, miszerint, ha egy könyvet nem akarsz eladni, írd rá, hogy „esszék és elemzések”, ebben az esetben borul, ugyanis a könyvborítón nem szerepel ilyesmi, amit ott láthatunk, csupán egy minimalista elrendezésű cím, mely első blikkre mintha valami kalligráfia lenne. Méltatlan módon a kötet kis formátumú magánkiadás – szerény külső, 100% magvas tartalom –, pedig igen gyakorlott szerzővel van dolgunk. Az írások rövidek, mégis monolitként emelkednek ki az oldalakról, valamint egy közös motívum is összeköti őket, ugyanis mindegyikbe beköszönnek gondosan megfaragott költői képek és szépirodalmi elemek.
De miféle dolog is ez a „Kopó nap”? Légköri illúzió, amikor a nap mellett két melléknapot is láthatunk. Ez a kopó nap, illetve napkutya – utóbbi nem annyira tudományos elnevezése e fénytüneménynek.

A kötetnyitó írás a Miérttelen címet viseli, és a megfelelő kérdések megfelelő időben való feltevését járja körbe, zen-szerű, metafizikai motoszkálásokkal. Egyedi módon ragadja meg a megragadhatatlant, mindezt a rózsa mint pillanattárgy szemlélésén keresztül vezeti le bravúrosan, ugyanakkor érthetően, a megfelelő ontológiai vonatkozásokkal. Megtudhatjuk, hogy a miértek minden baj és minden jó okozói, ám egy megpillantott rózsa nemcsak a válaszról mond le, de még a kérdésről is. A mai ember csak akkor képes hatékonyan létezni, ha mondvacsinált okok és ideiglenes célok közt pattoghat, hisz akkor érzi igazán magát, azt, hogy életben van. Ám mit is érdekli a jövő heti világvégéket túlélni kívánó, hétköznapi embert egy megpillantott és egy meg nem pillantott rózsa közti különbség? Ez a kérdés valójában még magát a rózsát sem foglalkoztatja.

„Más jelképek kifakultak ennél kevesebbtől is. A rózsa kibírta. Úgy mondtak el róla minden mondhatót, hogy meg sem karcolták benne a mondhatatlant. Sokat lehet írni arról, írtak is még annál is többet, miért épp a rózsa. Kultúrhistóriai, botanikai, eszmetörténeti válaszok regimentjét felvonultatva. És soha, senki nem fogja tudni megmondani, hogy voltaképp miért. Hát ezért.”

Elszabadult, ködös ezotéria helyett a szépség egyszerűségére és a józan szemlélődésre helyezi a hangsúlyt, végül elhangzik a velős konklúzió is: „A miért az istenek felségterülete.” A kellemes kis esszé arra is rávilágít, hogy az ember a másik ember tekintetében nem a másikat keresi, hanem öntudatlanul is a maga tükörképét.
A téma hasonló lendülettel folytatódik a következő írásban. Az Egy bizonyos árnyalat Tiziano szimbólumgazdag és jelentéshalmozó festészetén keresztül domborítja ki a végkövetkeztetést, miszerint hiába valljuk magunkat kultúrembernek, ha társadalmi kódfejtésünk nem elég kifinomult. Egy festményt látni és megérteni két külön dolog. És ha még egy egyszerűbb képet sem tudunk értelmezni, miként érthetnénk a velünk szembejövő arcokat? A különböző jelrendszerek rendesen össze tudják zavarni az elmét, és erre a szerző is találóan mutat rá: „Az egyetlen individuumra korlátozott mitológiát őrületnek hívjuk.” Tehát egy társadalmilag elfogadott optikai csalódás (nevezzük annak) vagy egyéb félreértelmezés nem mindenre jó kifogás/alibi.
„A reneszánsz festők hajlamosak rá, hogy gondolkodó festészetet műveljenek. Elsősorban nem úgy értve, hogy a nézőnek kell elgondolkodni a látottakon, hanem hogy a látvány egésze, a maga vizuális módján, gondolkodik, reflektál, kérdez és alkalmasint válaszokat is kínál.”

A szerelem konyhakertje végigvezeti a szerelem motívumának megjelenését a költészetben, a misztikusok tapasztalataiban, a trubadúrok által megénekelt érzéseken és a szerelmi bájitalt keverők reményein keresztül, röviden és tömören bejárva az összes állomást. Majd összegez és megállapít: „egymásra találni és megközelíthetetlennek maradni?” – erre mi ihletett állapotunkban feltesszük a kérdést: a szerelem, ha tetoválás lenne, mi(lyen) lenne?

„Nincs feltétlen egyedül az, aki magányos. Tömve vannak magánnyal az éttermek és irodák, méghozzá harsány és buzgó magánnyal, ez a magány siet az utcán száz meg száz alakváltozatban mintha dolga volna, holott régen nincs már, a hírmondóba meghagyott kiskocsmákban pedig megkopott arcú névtelenek poharazgatnak vele kettesben – ha ilyesmi lehetséges volna, és lám, nem is lehetetlen.”

Hasonló irodalmi igényességgel megvalósított írás a Kő költészete, melyben Robert Browning műveit helyezi új, egyedi megvilágításba. A Westminster Abbey-ben lévő Poéták Szegletéből indulunk, ahova az akkurátus angolok csokorba szedték nevesebb betűvetőiket, a szerző pedig a szó szoros értelmében belebotlik Browning meggypiros színben pompázó sírkövébe.

„Irodalmi tájolóim, a Szerb Antal- és Babits-féle irodalomtörténetek szerint Browning akkor van igazán elemében, amikor szerepet játszik: saját találmánya a dráma nélküli monológ, az írott portré: szavai akár egy rézmetsző karc-tűje, finom érzékkel jelöli ki a rejtőző lélek vonásait. És mint a jó arcképfestő, épp eleget láttat és épp eleget hagy homályban ahhoz, hogy nézői (olvasói) kíváncsiak legyenek modelljére, és szellemi izgalmat jelentsen kilétüket firtatni.”

A Montale árnya című esszében a szerző beavatja olvasóit az esszéírás egyik titkába is, mely abból áll, hogy az ember nekigyűrkőzik, elolvas minden föllelhetőt a választott tárgyról és annak holdudvarából, aztán aláhúz, jegyzetel, tűnődik, majd megint olvas, könyvtárak polcai közt őgyeleg, és amikor már túl sok fölösleges adat gyűlt össze a fejében, fogja magát, és szépen elfelejti az egészet. Utána napokig bámul a levegőbe, a végén pedig ír valami egészen mást, amibe belefőzi ugyan az olvasottakat, de csak mellékesen, kerülve a feltűnést.

A hazai mezőnyt tekintve Nacsinákot műveltsége, írásainak színvonala, jólértesültsége és egyedi perspektívái alapján talán Tolvaj Zoltán és Nagy Zopán közé lehetne helyezni a könyvespolcon. Divatos neoavantgárd szóbűvészkedés és értelmiségieskedő manírok helyett a közérthetőségre és a lényegi mondanivalóra törekszik, nem dübörög, nem sóhajtozik feleslegesen, nem sajátítja ki a választott alanyait – mégis elkápráztat. Témáit kellő alázattal kezeli, akár a hibák szépségéről, akár a költészet és az okkultizmus közti kapcsolatról ír. Semmi sincs túlvilágítva vagy elkenve: a szerző a saját gondolatkörnyezetét, élményeit és világnézetét megdöbbentő érzékenységgel ábrázolja, sűríti, sajátos, letisztult látásmódjával pedig hatásosan érzékelteti is velünk.

Mondjuk ki: a szerző megtette a tőle telhetőt, az pedig már nem rajta múlik, hogy mit sem segít egy intenzív démonűzés „a racionálissá lúgozott emberiségen”. Mi pedig, az élet és a szavak körforgását bizonyítandó, amint végére értünk a kötetnek, máris kezdjük elölről.

Nacsinák Gergely András: Kopó napok. Magánkiadás, 2022