Száz éve, 1913. május 26-án hunyt el Temesváron az egyik legnagyobb magyar nyelvtudós, a székely Szentkatolnai Bálint Gábor. Kortársai mellőzték, az utókor pedig még annyira sem ismeri (el) úttörő kutatásait a magyar nyelvészet terén, mint szellemóriás földije, Kőrösi Csoma Sándor esetében.

A hozzá legközelebb álló, nyelvét és kultúráját jelentõ európai nemzet újkori útját elemezve Dávila felvázolja a régi hispán dicsõség retrospektív vízióját. Nem érdekli az akadémiai körökben is oly gyakran hangoztatott házmester-bölcsesség, mely szerint “nincs olyan, hogy mi lett volna ha.” A büszke konkvisztádorok kései utóda nem kevesebbet állít, mint hogy õseinek óhazája elhibázta történelmi küldetését.