A vasfejű góbé emlékezete
1878-ben írta e két kesernyés epigrammát a korán elaggott, rezignált Arany János, aki az Akadémia titkáraként közvetlenül tapasztalhatta, mi folyik nyelvészeti téren annak a „magyar tudós társaság”-nak a berkeiben, amelyet alapszabályzata szerint „mindenek előtt a honni nyelvet mívelni és gyarapítani” alapítottak Széchenyiék.
Ekkoriban minden európai akadémia – régi és új, nagy és kicsi, nyugati és keleti – igyekszik tudományosan minél ősibb, fényesebb eredetet és múltat bizonyítani név- és kenyéradó nemzetének. Egyedül a Magyar Tudományos Akadémia teszi az ellenkezőjét. A levert szabadságharc után az intézmény új hangadói szakítanak a középkori krónikáktól a reformkorig ívelő tudósi hagyományainkkal, s „a nemzeti múltat szépnek álmodó köztudat” kijózanítását tekintik legfőbb feladatuknak.
Annak, aki – mint az 1844-ben, Szentkatolnán született „vasfejű góbé”, Bálint Gábor – nem állt be ebbe a sorba, nem volt keresnivalója egyetemi katedrán, akadémiai fotelben. Akkor sem, ha mintegy harminc nyelvet ismert. Egy tucatnyit, köztük a hébert, perzsát, törököt már (még) érettségiző diákként. Első, oroszországi útján a cári birodalom nyelve mellett elsajátította a finnt, tatárt, kalmüköt, mongolt, tunguzt és mandzsut is. (A tatárt pár hónapig tanulta, s egyúttal, a helybeliek kérésére, megírta a nyelvtanát!) Utazásai során – így Mongóliában – fáradhatatlanul gyűjtötte a népköltési szövegeket is. A Széchenyi István fia, Béla vezette kelet-ázsiai expedíció tagjaként járt Kínában és Dél-Indiában, majd Zichy Jenő kutatóútjának részvevőjeként a Kaukázusban. Az első utazás eredményeként a tamil (ahogy ő nevezi: tamul), a második nyomán a kabard nyelvről írt könyvet.
Mindez sikeres magántanári vizsgával együtt sem volt elegendő ahhoz, hogy a budapesti egyetemen oktathassa az említett nyelveket. Bálint Gábor elkeseredésében világgá ment, s a külföld nem volt annyira igényes, mint szülőhazája: megjárta Spanyolországot, Libanont, Damaszkuszt és Bagdadot, mígnem az arab nyelv előadója lett az athéni egyetemen… Valósággal erdélyi népmozgalom kellett ahhoz, hogy mégis hazahívja a haza – de „csak” Kolozsvárra, ahol 1893-ban foglalhatta el katedráját a (gyakorlatilag számára létrehozott) ural-altáji tanszéken. Itt tanított, a hivatalos nyelvészetből száműzve, 1912-es nyugdíjazásáig. Egy év múlva, 1913-ban hunyt el Temesváron, Kézdivásárhelyen helyezték örök nyugalomra.
A „Kolozsvárt” 1901-ben, saját költségén (!) nyomatott A honfoglalás reviziója – vagyis a hún, székely, magyar, besenye, kún kérdés tisztázása című könyvének bevezetésében írja:
„Kinek a magyar nemzet mivoltáról kell nyilatkoznia, s ama két iskola egyikének sem híve, csak annyit mondhat, hogy az Akadémia finnista iskolája szerint finn-ugor faju, a turcisták szerint pedig török–tatár faju. Mintha bizony egy harmadik eset képzelhető sem volna, mintha a dinnyét vagy ugorkának, vagy töknek kellene tartani azért, mert mind a három növényfaj egy nemhez tartozik.”
E nézete miatt kitaszítottja intézményes nyelvészetünknek mindmáig, elvben oly pluralista és demokratikus korunkban is, ahol pedig kultusza van a másságnak, az ellenvéleménynek. Szentkatolnai Bálint Gábor legnagyobb földijét, Kőrösi Csoma Sándort (akinek szülőfaluját alig húsz kilométer választja el az övétől) legalább számon tartják a Tibet nyelvét és szellemi kincseit az európaiak számára felfedező nagy emberként és tudósként – mindössze megvalósulatlan életművét, a magyarok őseinek felkutatását, erre vonatkozó útmutatásait minősítik tévedésnek nemzedékek óta olyanok, akik egy szanszkrit betűt sem tudnak elolvasni. Az ő nyelvtudásban, kutató buzgalomban, utazói fáradságban méltó utódjának még ilyen kétes nimbusz sem jut. Csak szeretett szülőfalujának iskolája viseli a nevét büszkén, igazi székely daccal.
