Hudy Árpád – A modernitás remetéje. Nicolás Gómez Dávila – Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (9.)
A hozzá legközelebb álló, nyelvét és kultúráját jelentõ európai nemzet újkori útját elemezve Dávila felvázolja a régi hispán dicsõség retrospektív vízióját. Nem érdekli az akadémiai körökben is oly gyakran hangoztatott házmester-bölcsesség, mely szerint “nincs olyan, hogy mi lett volna ha.” A büszke konkvisztádorok kései utóda nem kevesebbet állít, mint hogy õseinek óhazája elhibázta történelmi küldetését.
Egy doktrína és egy nemzetállam azonosulása erősíti az államot, és korlátozza a doktrína befolyását. Konstantin és Theodóziusz nélkül a kereszténység meghódította volna Ázsiát.
Hiszem, hogy csak a tizenhetedik század franciái látták az embert az emberben, voltak képesek szilárdan az emberiség középpontjában álló embernek lenni. Egyedül ők szenvedtek attól, amik voltak, nem pedig attól, amik nem voltak vagy nem lehettek.
Európa a múltjából él, mint ahogy egyes nagy emberek utódai abból az életjáradékból, amelyet valamely nagylelkű kongresszus szavaz meg nekik.
Európában utazni olyan, mintha egy házba látogatnánk, hogy a szolgák megmutassák nekünk az üres termeket, amelyekben egykor fényes ünnepségek zajlottak.
Amikor két dél-amerikait hallok Európáról beszélni, ellenállhatatlan vágy fog el, hogy felszálljak egy Ausztráliába induló hajóra.
Ha alkalom adódik valami aljasságra, a kolumbiai ritkán hagyja ki.
A modernek közül csak az olaszok és a franciák képesek úgy szemlélni a nőt, és úgy írni róla, ahogyan illik.
A német pornográfia többnyire egy értekezés vagy disszertáció a francia pornográfiáról.
A kínai festészettel összehasonlítva a nyugati pusztán a zseniális vulgaritás benyomását kelti.
Jugoszláv nacionalizmus ma, holnap pedig a kínai nacionalizmus. A tizenkilencedik század talán kevésbé halott, mint hisszük. .
Hudy Árpád
A modernitás remetéje.
Nicolás Gómez Dávila
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (9.)
Nemzet és retorika
Dávila minden ízében európai, pontosabban óeurópai. Prekolumbiánus szellemi lakója vén kontinensünknek, tereken és korokon át látja földrészünk történelmi vajúdásait, az egész modern világot meghatározó mozgalmait és azok hatását. Mindazt, ami volt vagy lehetett volna, ami lett, de nem jól lett, és azt is, ami nagy valószínűséggel jön. Néhány miniatűrjében a nagy európai nemzetekkel foglalkozik, általános érvényû, más népek múltjára nézve is tanulságos következtetéseket vonva le sajátos sorsfordulóik kapcsán. Olaszországról, például, így ír:
“Nyilvánvalóan minden államnak megvan a maga egyéni formája, amely nem változtatható meg anélkül, hogy elenyészne minden, ami, úgy tűnik számunkra, értékeit alkotja.
Az anyagi kontinuitás megmaradása nem elég vigasz a hajótörésben, amelyben elvész egy nemzet pótolhatatlan individualitása.
Itália valósága a város volt. E földön minden igazi élet a városfalak közötti zárt térben keletkezett.
Egy irtózatosan kiterjedt város, amely Nagy-Görögország hellén kolóniáitól Rómáig megteremtette a municipiumok konglomerátumát, egészen a középkori és a reneszánsz városokig.
Olaszország egyesítése mesterséges vállalkozás volt, amelyet a tizenkilencedik század európai nacionalizmusa ihletett és külföldiek vittek véghez: a piemonti határterület lakói. Annak, hogy sok itáliai évszázadokon át az egységről álmodott, nincs jelentõsége, ha meggondoljuk: Machiavellinek a spanyol Borgiát kellett hősként kitalálnia, és franciáknak, spanyoloknak, osztrákoknak kellett felszámolniuk a különbözõségeket ahhoz, hogy az egység eszméje megszûnjék pusztán egy elégedetlen és megkeseredett ifjonc vágyálma lenni.
Itália az az ország, amely abba pusztul bele, hogy nemzetként kell léteznie. (…) Az olaszok hősi és modernista retorikája beszédes szimptómája e jelenségnek, mivel az ékesszólás szerepe általában az, hogy megteremtse a szótestét azoknak a realitásoknak, amelyek megélt életünkből hiányoznak.”
Spanyolország sorsa
A hozzá legközelebb álló, nyelvét és kultúráját jelentõ európai nemzet újkori útját elemezve Dávila felvázolja a régi hispán dicsõség retrospektív vízióját. Nem érdekli az akadémiai körökben is oly gyakran hangoztatott házmester-bölcsesség, mely szerint “nincs olyan, hogy mi lett volna ha.” A büszke konkvisztádorok kései utóda nem kevesebbet állít, mint hogy õseinek óhazája elhibázta történelmi küldetését.
“Spanyolország a meddő hegyláncok közé zárt termékeny völgyek rendszere. Története olyan, mint egy hidraulikus jelenség, átmenet egyik telített völgyből a másikba. E folyamat neve »rekonkviszta«. A spanyol tragédia okozói olasz eredetűek: az Aragóniai-dinasztia és Kolumbusz Kristóf. Katolikus Ferdinándnak a családjától örökölt politikája, melynek Granada meghódítása után nincs több feladata, Itáliába helyezi át a terjeszkedõ tetterőt, az európai hatalmi vetélkedés szereplõjévé téve Spanyolországot.
Amerika felfedezése másfelõl az Újvilág felé irányítja a spanyol kivándorlók egymást követõ nemzedékeit. 1492-ben Marokkó meghódítása és gyarmatosítása lett volna az észszerű spanyol politika. Afrika volt az a térség, amelyet földrajzának istenei kiválasztottak, történetének démonai pedig elutasítottak.
Egy Casablancától a Kürenaikáig és Algírtól egészen Szenegálig vagy a Jóreménység fokáig terjedõ birodalommal a világ leghatalmasabb nemzetévé vált volna a spanyol. Oroszországhoz hasonló szerepet játszhatott volna, nem szegényedett volna el, mivel szomszédos országokat gyarmatosított volna, és nem járt volna úgy, mint Anglia, mely kiterjeszkedett, hogy aztán ezer darabra hulljon.
A hanyatló monarchia szerencsétlen marokkói háborúi Spanyolország lelkiismeret-furdalásai amiatt, hogy nem ismerte fel idejében saját sorsát.”
A két Amerika
Kritikusan szemléli tágabb hazáját, Latin-Amerikát, de nem kevésbé szkeptikusan tekint az Újvilág északi felére is. Az indiánok földjére érkezett ibériai és az angolszász gyarmatosítókat, mentalitásukat, eszméiket, politikai körülményeit tömören és szemléletesen jellemezve kulcsot ad az általuk létrehozott új államok alapvetõ különbségének megértéséhez.
“Noha Spanyol-Amerikát gazdagságra és hatalomra törő, becsvágytól és mohóságtól sarkallt kalandorok hódították meg, a spanyol állam hamarosan megfékezte ezeket az anarchikus erőket, és a szigorú közigazgatás, amely Spanyolországban az Aragóniai-dinasztia révén a nápolyi politika hagyománya, megszervezte az első hódítók által káoszba döntött embrionális államokat. Így örökli Spanyol-Amerika történetének két meghatározó tényezőjét: az anarchizmust, mely forradalomról forradalomra rohan, és minden hispáno-amerikait állandó harcra késztet az állam ellen; és az etatizmust, mely folyamatosan kinyilvánítja legalizmusát, minek következtében gazdasági téren szinte lehetetlen az állam segítsége nélkül boldogulni, s ezért az emberek könnyűszerrel beletörődnek a diktatúrába.
Az Egyesült Államok ezzel szemben az állam beavatkozása nélkül jön létre. Elsõ bevándorlói vallásuk szabadságát keresik, sokszor feláldozzák a biztos és kényelmes anyagi jólétet szülőföldjükön, csakhogy egyedül tanításaik szerint és lelkiismeretükre hallgatva élhessenek.
Az alapeszme itt tehát a lelkiismeret, vagyis az individualizmus. Saját magát akarja megalapítani egy ország, ahol minden egyes ember függetlensége és egyéni szabadsága a társadalmi rend célja, aminthogy ez eredete és oka is.
Másfelől lényegtelen, hogy az utóbbi évtizedek amerikai társadalma megmutatja nekünk azokat az új és körmönfont formákat, amelyek a despotikus gépezet eszközeit szükségszerűen jellemezni fogják az elkövetkezõ években, mivel a jövő zsarnokságának fegyvertára egy olyan szellemi és társadalmi folyamat eredménye, amelynek szövetében az Egyesült Államok csak egy szál.”
Szellemi korazonosság
A kolumbiai gondolkodó alkotó periódusa egybeesik a hidegháború idõszakával. Minden elképzelhetõ szempont szerint – földrajzilag, nemzetileg, ideológiailag – kívülrõl, mintegy páholyból szemlélte a világméretű konfrontációt, meggyõzõdései és erudíciója hûvös magaslatairól. Ha tévedett is a globális végkifejlet kimenetelének formáját illetõen, mindaz, amit a látszólag kibékíthetetlenül szemben álló két rendszer lényegi azonosságáról írt, napjainkban talán még elgondolkodtatóbb, mint néhány évtizeddel ezelõtt, amikor papírra vetette azt.
“Mindahhoz, ami abból a ténybõl következik, hogy Oroszország kommunista állam, hozzá kell még tenni annak következményeit is, hogy modern állam.
Akár kommunista, akár orosz a szovjet állam, hasonlít az amerikaihoz abban az alapvető tényállásban, hogy mindkettõ egyidejűleg létezik, és ez nem puszta kronológiai egyidejűség, melynek eredményeképpen egy japán sógun kortársa egy francia Bourbonnak, hanem sokkal inkább szellemi korazonosság, ami azt jelenti, hogy megegyező helyet foglalnak el abban a szellemi folyamatban, amelyben a fizikai-matematikai tudományok és technikai alkalmazásaik ötszáz éve kibontakoznak. E tudományok és technikáik hatása a gazdasági viszonyokra és azok nyomán az általános világ- és emberképre egységes irányban alakítja át az eltérő történelmi anyagokat.
Ezért amikor a demokratikus eszme és az ipari forradalom egyesült erői az angol és a francia társadalom eltérő anyagára hatnak, azt láthatjuk, hogy – dacára, például, Taine jóslatainak – csúcspontjukat egyaránt a társadalmi tekintélyek politikai presztízsének felszámolásában érik el, szinte egyazon idõpontban (MacMahon sikertelen államcsínye 1877-ben, az angol választási jog reformja 1884-ben), az általános választójog analóg kiszélesítésével, a törvényhozó testület ugyanazon hegemóniájával, az államkincstár és az adózási rendszer hasonló kisajátítási rendszerével, a szakszervezetiek azonos elõjogaival stb.
A tudatos szándéknál, amely arra irányul, hogy létrehozza a történelemben a társadalmi viszonyok egy meghatározott rendszerét (itt a minden egyén függetlenségéből, ott a mindegyik alárendeléséből adódó igazságosságot), fontosabb a szellemi tényállások és társadalmi következményeik egyazon autonóm rendszeréhez tartozás.
Az orosz és az amerikai ideológia – az egyik tantételeinek komplex rendszerével és annak velejáróival, a másik az individualitás puszta igenlésének szellemi szűkösségével – kénytelen lesz majd ugyanazon kényszereknek engedelmeskedni és megelégedni két különböző nevû, de a megtévesztésig hasonló társadalommal.”
Látnoki szavak Kínáról
Lényeglátásának, kivételes elemzõ képességének talán legfrappánsabb bizonyítéka az, amit Földünk legnépesebb, ma már a huszonegyedik század vezetõ szuperhatalmaként emlegetett országáról állapított meg. Az évtizedekig az éhínségtõl szenvedõ és a kulturális forradalom véres lázrohamaitól gyötrõdõ, agyaglábú kolosszus éppen Dávila halála után kezdte el gyorsuló rohamléptekkel beváltani a modern világ nagy kritikusának precíz jóslatát.
“Korunk legjelentõsebb történelmi ténye nem az orosz kommunizmus, hanem egy új kínai állam létrejötte.
Kína kommunista urai egy olyan birodalmat alapítanak, amelynek politikai és társadalmi struktúrája még megjósolhatatlan, lényegi erejének meglátásához nem kell azonban prófétának lenni.
Míg Oroszország minden doktrínából, amelyet átvesz, vallást csinál, addig Kína világias és civil szelleme szociális és politikai elképzelésekké alakítja a vallásos eszméket.
A kommunizmusnak, megszabadulva vallásos tehertételétől, az átmenetileg dezorientált lélek pótlékának szerepétől, talán éppen ott sikerül majd érvényesen megközelítenie eredeti célját.”
(Az esszében szereplő Dávila-idézetek a szerző fordításai.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (1.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (2.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (3.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (4.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (5.)
Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (6.)
