– Hölgyeim és uraim! Szeretettel köszöntöm önöket az immár harmadik alkalommal megrendezett Kőműves versenyen, itt Tégláson. A versenyre a világ valamennyi országából érkeztek vendégek: ácsok, asztalosok, elfoglalt- valamint szabadkőművesek is. A mesteremberek már felsorakoztak a telekhatárokon. Egyébként megjegyzem, hogy az elkészült házakat kormányunk felajánlásából nehéz sorsú politikusaink vehetik majd birtokba. Hazánk színében Kelemen László indul a 200/3-as helyrajzszámú telekről. Minden készen áll a versenyre.

Imádom a feleségemet. Egyik karácsonykor épp a pár hétig tartó kódolatlan csatornákat néztük a kandalló tüzénél – kandallónak becézzük az anyósomat, mert olykor ő is okádja a tüzet, emiatt elviselhetetlen érzés a közelében lenni –, és nagyon élveztük… mármint a kódolatlan csatornákat. Úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy mi is bevezetjük... az anyósomba az áramot... mert mindig hallgatózik a hálószobaajtónál… A tervünk nem jött össze, így a digitévé bevezetésén gondolkodtunk.

Az íróasztalomon mindig papírhalom tornyosul. Feleségem nem nézi jó szemmel ezt a rendetlenséget, pedig már számtalanszor elmondtam neki, hogy csak így találom meg a keresett lapokat, írásokat, nem pedig a kínosan rendbe tett asztalon. Megint pakolt! Rendbe tette az asztalomat.

Tollba mondom írásom minden szavát, midőn a költő is ecsetre és papírra írta diadalát. Hőscincéri külalakkal megáldott, erősen a feje púpján kopaszodó múmia ült egy nagy fekete bőrkarosszék közepén. Mosolyogva pedzegette a szerény tudományának legfontosabb és legapróbb állomásait.

Ez a történet több mint tíz éves, de még mindig emlékezetes a fiam számára. Robi éppen végzett az éjszakai szolgálattal, lejelentkezett a felvigyázó irodájában, és a Nyugati pályaudvaron baktatott a kettes vágány felé, mert onnan indult a vonata haza. Az Eiffel csarnok közepe táján – ahol a nagy kijelző táblán sorban jelennek meg az induló és érkező vonatok adatai – egy idős házaspárra lett figyelmes: két alacsony emberke, régimódi, de elegáns ruhában, lábuknál vulkánfíber bőröndökkel. Mintha az ötvenes évek divatmagazinjaiból léptek volna ki.

Reggel 8 óra miért is ne egyszerre kapjuk meg a feladatokat a gyereknek.

Már látom a lányom görbülő száját, hogy nem fog menni iskolába.. Ő még szereti- persze a nagyobb nem még ráadásul fiú jó „nagy szájjal”

De csak ha nincs kedve csinálni semmit.

Borotválkoztam a fürdőszobában, mert ott szoktam, s közben hallgattam a rádiót, mivel nem vagyok süket. Épp megvágtam magam, amikor egy vaccsoló hang bejelentette: „humojfesztiváj lesz”. No, mivel a hirtelen elhatározások embere vagyok, hirtelen elhatároztam, hogy jelentkezem: Én is humorista leszek!

Először, is a tükörben szemléltem magam, már hogy alkatilag megfelelek é a

Kocsma-jaj! 

Mesémben, ha valaki is bármilyen hasonlóságot vél felfedezni, a valósággal szemben, nos az nem a véletlen műve!

Hőseink Fírnyák, az ész aki megmondja a frankót, és Duma gép, aki nem a szavak embere! 

– Hát engem már kezd, megviselni ez a Pandánia!

– Nem elég, hogy össze vagyok zárva az asszonnyal, de még az anyós is dumál!

Az egyre inkább elmérgesedő polémia az utóbbi hónapok során végletekig megosztotta a társadalmat. Olyannyira, hogy már a politikai pártok is elsősorban e kérdés megítélése alapján határozzák meg magukat.

Persze, hogy tudnék segíteni. Én ne tudnék? Csak azt nem értem, hogy miért nem az anyádnak szólsz? Látod, hogy épp meccset nézek, nem? Mit mondasz?- hogy anyád mos, főz és vasal. Na, tisztázzunk valamit, először is a mosógép mos, a tűzhelyen fő az étel, anyád maximum csak vasal, de az nem kötheti le annyira, hogy ne tudjon figyelni rád. Nincs igazam?

A kis vidéki nyomda dolgozói izgatottan tárgyalták a múlt század nyolcvanas éveinek a közepén a cégegyesítés híreit. A városban – nem ám húsz, mint manapság! – hanem mindössze két nyomdavállalat munkája nyomán keletkeztek a Gutenberg galaxis helyi csillagai, bolygói. A kisebbik egy helyi tanácsi cég volt, amely a városi napilap kiadójának is dolgozott. A nagyobbik – hatalmas könyvgyár – óriási példányszámban nyomta a köteteket. Kettejük között több síkon is jelentkezett az ellentét. Például kölcsönösen egymástól szipkázták el a szakembereket.

Tulajdonképpen nem is ő halt meg, hanem én. A csattanást még tisztán hallottam, és azt is láttam, ahogy összeesik, s a nedves járólapra zuhan. Ez téveszthetett meg. Valószínűleg nem ő, hanem én pottyantam a földre, mert engem ért a halálos ütés. Azért hittem eddig, hogy nem én dőltem el, mert a figyelmem fókuszpontját, vagyis őt tekintettem fixnek. De ez a fix pont elmozdult, látszólag lefelé bukott, holott a valóságban rezdületlen maradt és én mozdultam el hozzá képest.  Minden csak viszonyítás kérdése.

Új pályázati felhívásunkkal a bezártságból, az elidegenedésből, a valós térben, közösen eltöltött idő hiányából eredő levertséget szeretnénk enyhíteni, s játszani hívjuk a szerzőket: arra kérjük őket, írjanak valami vidámat, s vegyenek részt humoreszk-pályázatunkon!