Jelige: Sajt – Karosszék professzor

Tollba mondom írásom minden szavát, midőn a költő is ecsetre és papírra írta diadalát. Hőscincéri külalakkal megáldott, erősen a feje púpján kopaszodó múmia ült egy nagy fekete bőrkarosszék közepén. Mosolyogva pedzegette a szerény tudományának legfontosabb és legapróbb állomásait.

Az írnok bőszen bólogatott, miközben karcolta a papírra a betűk táncát. Olaj nem kellett neki, mert már így is gépiesen ügyködött. Forogtak az izmok kerekei, csak néha kalandoztak el a méla gondolatai. Ilyenkor a hősszerelmes szerepében tetszelgett Shakespeare színpadán. A bűnös csók elcsattanása előtt, azonban kénytelen volt minduntalan visszatérni a silány valóságba, ahol egy aszott szilvának hallgatja az álmosító beszédét, valamilyen evolúció nevű marhaságról.

Homo sapiens sapiens módjára vakargatta meg a hátát, és folytatta az írást. A professzor föltápászkodott egy kissé, de nem ült föl.

– Most ezt jegyezd le! Az emberré válás útja igen rögös és hosszadalmas folyamat, a természet csak az erre érdemes egyéneket kiválasztva villanykörtét gyújtott a szürke agysejteknek. Végtagjaik járásuk közben kiegyenesedett. Egyre inkább kezdtek a mostani emberekhez hasonlítani – mondta miközben az kezeivel olyan mozdulatokat tett, mintha karmester lenne az élet adta zenekarban.

A szerény írnok idegesen köhintett, mert szerinte a legtöbb ember még ma is inkább állt közelebb a majmokhoz, mint a civilizált emberhez.

– Mester maga látott még olyan embert, aki még a régmúlt idők világa szerint éli az életét? – tette fel a kérdést.

– Minek nézel engem édesfiam, hát nem elég a négy fal adta kényelem, hogy én hajóra szálljak és elhajózzak abba a messzi Afrikába, ahol minden kiindult, hogy mik vannak?! – hökkent meg az öregúr.

– Akkor, honnan tudja ezt a sok tudást?

– Könyvek fiam, könyvek, abban van a vitamin, az erő, a tudás – fegyelmezte a tanár az együgyű diákot.

Ekkor csöngettek. Egy törpe úr jött, arca olyan volt, mint a föld, fekete, csak a szeme bogara világított.

– Nini egy pigmeus! – kapta fel a fejét jegyző.

A professzor ekkor akkorát kiáltott, hogy csoda, hogy az ablakok nem törtek ki, úgy megijedt, hogy se szó, se beszéd kiviharzott. Rózsaszín bolyhos papucsban, fején fezzel és kínai selyemköntösben rohant ki az utcára és futott. A nagy tudású ember, ki a könyvekből szerezte meg a tudását, soha nem látogatta meg azt a vidéket, amiről dolgozatait rendre tollba mondta, most életnagyságban láthatta az előember egyik jelenkori példáját, igaz civilizáltan. Azt mondják, az okosok, hogy a professzort egy fán ülve leltek rá, éppen egy mókussal vitatkozott arról, hogy vajon érdemes lemászni vagy sem. Érdemes újra emberré válni vagy nem?

Nem elég a karosszékben ülve tanakodni, szükségeltetik tapasztalni és nyitni a világra. Ne legyünk Karosszék professzorok!