Lévai Katalin legújabb, tizenhatodik könyve jellegzetes apa-fiú történet, ugyanakkor szereplői révén a 20. század magyar történelméhez is kulcsot ad, ahogy ezt a fülszövegben írói hitvallásként olvashatjuk:

„A nemzedékről nemzedékre öröklődő kis történetekből áll össze az úgynevezett nagy történelem. A távoli események a sajátunkká válnak, s végül jelenné lesz a múlt.”

Hunyady Sándor

„Ne fogadj fel soha semmit”, vagy egy balatoni víkend története

Márai, mint aki kártyalapokat számol le az asztalra, úgy vette sorra a színes fotókat negyven-ötven éve nem látott szülőházáról és szomszédságáról. Arcizma sem mozdult. Egyáltalán, teljesen olyan volt, mint a Húsvét-szigeti kőszobrok, amelyeket Aku-aku néven ismerünk.

​​​​​​​Három évre elakad Erdélyben egy színésznőnél, akinek fiút csinál (Hunyady Sándort), közben itthon gyerekek, asszony. Miután a színésznő meghal (a Hunyady-tabló szerint Hunyady Margit, Hunyady Sándor édesanyja még bőven él, amikor Bródy Pestre hozza), kézen fogja a fiúcskát, hazaviszi, bejelenti a többi gyereknek (az asszonynak), ez a fiú a testvéretek, szeressétek (kíváncsi volnék, egy mai asszony, pl. az enyém, mit szólna hasonló bejelentéshez a megváltozott világban).

Négy költő együtt vacsorázik Budapesten. Voltak már korrektorok, balettművészek, cégvezetők, gyárosok, filozófushallgatók, főszerkesztők, disszidensek, doktoranduszok, rózsakertészek, regényírók, drámaszerzők, reklámgrafikusok, sajtmesterek, rakodómunkások, programozók, és ki tudja még mi minden. Persze nem egyszerre, nem mindegyikük, hanem összevissza, s csak ami most így hirtelen eszembe jutott. Ekkor felvetem nekik új kisesszém ötletét: Krúdy és a buddhizmus. Micsoda??? Együtt nevetünk.