Szőcs Géza: Látogatásom Márai Sándornál

1987 tavaszán felolvasó körúton vettem részt az Egyesült Államokban és Kanadában. Nem sokkal azelőtt kellett kényszerűen elhagynom Erdélyt. Ceauşescu és titkosrendőrsége, a Securitate Romániájában amiatt nem lehetett maradásom, mert az Ellenpontok néven ismert underground politikai folyóirat szerkesztésében és terjesztésében való részvételem miatt, továbbá folyamatos ellenzéki (akkori terminológia szerint: „disszidens”) jogvédelmi szerepem miatt személyem persona non grata lett az országban. Ha nevemet nem ismerték volna nyugaton, ha személyemet nem védte volna a nemzetközi figyelem, menthetetlenül a börtön nyelt volna el, mint egyébként sokakat. Így megúsztam azzal, hogy el kellett hagynom a hazámat – akkor úgy nézett ki, hogy örökre.

Ez a nimbusz – az ellenálló jogvédő költőé – bizonyos romantikus fénnyel övezte a nevemet és éppen megfelelt azoknak a toposzoknak, amelyek elsősorban a nyugati magyar emigráció gondolkodását jellemezték. Képzeletükben az erdélyi szabadságharcot Ceauşescu ellen nyilván egy ifjú költőnek kellett vezetnie, nem vitás, hogy leginkább Petőfi Sándor reinkarnációjának. Miután pedig sem megjelenésem, sem a szabadságharcról való nézeteim nem feleltek meg ennek a neoromantikus eszménynek, sokak azon kezdtek magukban sajnálkozni: milyen kár, hogy ez az ember élve maradt – jóval nagyobb politikai, lélektani és erkölcsi haszon keletkezett volna, ha a politikai rendőrség elteszi láb alól, ha égbekiáltó áldozatává válik a zsarnokságnak – bizony, milyen jól fogott volna egy mártír...

Márai Sándortól azonban, amikor tudomására jutott, hogy Kaliforniában tartózkodom, azt az üzenetet kaptam, hogy szívesen találkozna velem. Korábban magam is érdeklődtem, hogy lehetséges volna-e felkeresnem Márait, s hogy igenlő válasz esetére felolvasó körutam kiterjeszthető volna-e San Diegóig. Az utat szervező HHRF révén azonban azt a tájékoztatást kaptam, hogy Márai már évek óta nem fogad senkit, legszorosabb régi barátait kivéve. Ezt politikai-emberi magányával indokolták, s általános mizantrópiáján kívül azzal, hogy ráadásul nemrégiben veszítette el feleségét és nevelt fiát is.

Tudomásul vettem, hogy így áll a helyzet, s lemondtam arról, hogy valaha is találkozhatom Máraival. Ám San Franciscóban tartott fellépésem után üzenet jött Tátray Gábor műépítész révén, hogy Márai szívesen fogadna, ha felkeresném. Ami azt jelentette, hogy el kellene jutnom San Diegóba. Tátray javasolt is egy lehetőséget: egy Stubnyai Gyula nevű barátja felajánlotta, hogy kocsijával rendelkezésemre áll, és elvisz az íróhoz.

San Diegóban Stubnyaival előbb Tátrayhoz mentünk, egy láthatóan felkapott, jómódú építészhez, a város akkor legelegánsabb negyedében. Ennek – a jólétnek és a luxusnak, mint természetes környezetnek – annyiban van jelentősége, mert tudatom mélyén nyilván ott munkált az „író-fejedelem Márai” epitethon ornans, illetve közönséges szóvirág. Ez összeadódhatott bennem a mesebeli pálmafás-kertes utcák élményével, a Mulholland Drive környékét idéző titokzatos gazdagság tapasztalatával – egy szó, mint száz, valami olyasmire számítottam, hogy Márai egy tengerparti villában lakik (hol máshol lakhat egy fejedelem?), amelynek lépcsői lefutnak az óceán hullámveréséig. Talán túlzás azt mondanom, hogy ilyesmire számítottam, vagy képzeltem – pontosabb volna azt mondani, hogy nem lepett volna meg, vagy még inkább: ezt tartottam volna igazságosnak.

Mert megdöbbenésem óriási volt. Pálmafa ugyan akadt a reménytelenül sivár bérház közelében, de az is annyira poros és annyira mogorva volt, hogy érzékenyebb lelkek talán el is sírták volna magukat a látványától. Hát még az író lakása a ház homályos földszintjén. San Diegóban nagy és erős a fény, s ezért különösen szomorúan hatott ez a penészes világítás, amely a lakás előszobájában keltett teljesen depressziós hatást.

A lakásajtóban megjelenő író is teljesen múzeumi hatást ébresztett, barna házikabátjában. A múzeumon valamilyen teljesen elfelejtett, Isten háta mögötti, senki által nem látogatott helyszínt kell értenünk. Ide invitált be hármunkat – Tátrayt, engem és a velünk nyomuló Stubnyait, aki sofőr-szerepéből előlépve hirtelen átváltozott költővé és előrántott egy verseskötetet, Márai orra alá nyomva.

Márai szemmel láthatóan meghökkent. Nem tudom, Tátray tájékoztatta-e előzetesen a plusz-vendégről, vagy kész helyzet elé állította, íme, nem ketten jöttünk, hanem hárman. De az is lehet, Tátray sem tudott Stubnyai szándékáról, hogy részt akar venni a beszélgetésen. Mindegy is – arra azonban jól emlékszem, milyen undorodó arckifejezéssel lapozta át a kötetet Márai, illetve hogy ezt követően milyen ironikus és ellenséges hangon köszönte meg a váratlan ajándékot. Stubnyai teljesen megsemmisült, visszahúzódott egy sarokba, s többé hangját sem lehetett hallani.

Tátray is meglepetéssel érkezett a találkozóra, mármint értékes ajándékkal: nagy alakú, színes, néhány hete készült fotókkal, amelyek Márai szülőházát és a környező épületeket és utcákat ábrázolták. Ugyanis Tátray is kassai volt, mint Márai, talán még gyerekkorukból ismerték egymást és ez volt kapcsolatuk alapja. Alig hinném, hogy még életben van (ha igen, közel kell járnia a százhoz), de ha maradt hagyaték utána, abban bizonyára fontos Márai-dokumentumok találhatóak.

Márai, mint aki kártyalapokat számol le az asztalra, úgy vette sorra a színes fotókat negyven-ötven éve nem látott szülőházáról és szomszédságáról. Arcizma sem mozdult. Egyáltalán, teljesen olyan volt, mint a húsvét-szigeti kőszobrok, amelyeket Aku-aku néven ismerünk.

Tátray elszomorodott, nem tudom, mire számított, ismernie kellett Márait. Az író hátradőlt, de valahogyan szálfaegyenes maradt közben. Hűvösen rám nézett, majd kimért, egyenletes hangon feltett néhány kérdést. Erdélyről is, de főleg Magyarországról, arról, hogy megindult-e valami ott, s ha igen, nem-e felülről irányítva. Lelkesen, teljes meggyőződéssel állítottam, amit ma már nem mernék, hogy szó sincs róla, teljesen spontán erők működnek. Ha nem is mondtam ki, de annak szellemében beszéltem, hogy „íme itt vagyok éppen én is, engem sem irányított senki, magamtól indultam el arra, amit helyes iránynak gondoltam”. Kelet-Európa jövőjével kapcsolatos szkepszise érezhető volt, ami a későbbiekben alighanem hatott az én lelkesültségemre is.

Meglepett, mennyire tájékozatlan, ami a kortárs magyar irodalmat illeti. Egyetlen szerzőre kérdezett rá: hogy mi a véleményem (vagy: mit gondolnak, mit beszélnek az irodalmi életben) Simonyi Imre gyulai költőről. Esterházy Péter nevére, ha nem kapta is föl a fejét, de rákérdezett: abból a családból? Látszott, hogy először hallja ezt a nevet. Kérdéseiből ítélve, valamikor 1960–70 között szakadhatott el számára a magyar valóság filmje.

Én is feltettem néhány kérdést neki, Hamvas Bélával, Babits Mihállyal, Faludy Györggyel, Wass Alberttel, Szentkuthyval, Szerb Antallal, Hunyady Sándorral való viszonyáról faggattam, egyikre sem adott világos választ, és mintha irónia csillant volna meg a szemében a nevek hallatán. De ami legjobban érdekelt, azzal a kérdésemmel nem mertem előhozakodni. Vagyis, hogy őneki, aki anyanyelvi szinten beszélte, sőt írta a németet, őneki, aki a két háború közt a legrangosabb német lapokba írt, őneki, akinek családja német nevet viselt, őneki, aki igazi, művelt európai polgár volt: nem fordult-e meg a fejében, amikor elhagyta Magyarországot, hogy német író legyen? Még a Szabad Európa Rádióval kialakult kapcsolata is Münchenhez kötötte – akkor vajon miért nem ott kereste jövendő élete helyszínét? Talán nem éppen Münchenben, de akár Regensburgban, akár Salzburgban vagy Bécsben, de Zürichben vagy Bázelben is, szóval a legpolgáribb német nyelvű városokban, az európai kultúra fővárosaiban, a semlegesség világfővárosaiban első perctől kezdve otthon érezhette volna magát. Emigráns akart-e lenni, magyar író akart-e maradni (netán: emigráns magyar író), vagy valamilyen más oka volt arra, hogy hazátlanként és nyelvi száműzetésben akarja hátralevő éveit leélni?

Stubnyai készített néhány fotót kettőnkről, ezeket sokáig magamnál hordoztam, végül elnyelődtek életem ezt követő viszontagságai során. (Stubnyainál vagy örököseinél azonban lehet, hogy megvannak a fotók, s talán a Tátray családnál is.) Sikerült viszont mindmáig épségben megőriznem Rómában történt valami című regényének azt a példányát, amelyet tőle kaptam személyes ajánlásával. A könyv borítójának elülső fülét, némi keresgélés után, behajtotta a 16–17. oldalak közé.

Nem hihettem, hogy véletlenül tette. Az autóban visszafele átolvastam mindkét oldalt. A 17. oldalon két rabszolga beszélgetése érdekes fordulatot vesz: egyikük arról beszél, lehet, hogy ura fel fogja szabadítani. A másik izgatottan rákérdez: Akkor szabad leszel? A precíz, komoly válasz így hangzik: „Nem. Akkor olyan ember leszek, akit felszabadítottak”.

Máig azt gondolom, ezzel a párbeszéddel mint üzenettel megint csak azt a meggyőződését kívánta illusztrálni, hogy az ajándékba kapott szabadság értéke nem azonos a kivívott szabadságéval. E regényében egyébként Márai prózájának egyik csúcsát vélem látni, és teljesen érthetetlennek tartom, hogy miért maradt ennyire ismeretlen, miért értelmezték ilyen kevéssé, miért nem fordították le sok nyelvre és jelentős példányszámban.

Néhány héttel később olyasmit tettem, amiről gyanítom, hogy Márai rossz néven vehette. Nem voltam képes ugyanis felháborodásomat visszafogni, és egy keserű jegyzetet publikáltam az egyik újságban, a müncheni Nemzetőrben arról, hogy a magyar nemzet közömbösen tűri, hogy legnagyobb írója nyomorog. Bár nem részleteztem a dohos falak látványát és az egész lakás nyomorúságos kinézetét, meg azt, hogy szegénykonyháról küldött ebéddel kell beérnie – egyszóval, noha nem törtem meg ezzel az író intim szféráját, és nem szolgáltattam ki közsajnálkozásnak, nyilvános részvétnek, amit megalázónak érezhetett volna –, ma már biztosra veszem, hogy aligha örülhetett ennek a jegyzetnek. Amelyre nemsokára egy Stirling György nevű újságíró írt polemikus választ: szerinte Márai egyáltalán nem nyomorog. Mint megtudtam, ezt a Stirlinget a torontói Vörösváry István, Márai akkori kiadója biztatta fel, hogy válaszoljon nekem – ugyanis Vörösvárynak rossz volt a lelkiismerete, amiért aprópénzzel szokta kifizetni Márait művei kiadási jogáért.

Nekem viszont eszembe sem jutott a kiadót hibáztatni. Pontosan tudtam: a magyar emigráció nem képes értékükön megfizetni az íróit, de még eltartani sem. (Ma ugyanezt gondolom az egész nemzet viszonylatában.) Ám hogy Márai idegen nyelvekre fordított művei életében miért nem hozták meg a sikert neki, csak halála után – s hogy akkor hogyhogy meghozták –, olyan kérdések ezek, amelyekre azóta sem tudom a választ.

Köszönöm Amedeo diFrancesco barátomnak, hogy 1987-es látogatásom iránti érdeklődésével felidéztette velem annak a napnak az élményeit.

Minapi érdeklődésemre Hámos László, 1987-es amerikai körutam szervezője, a HHRF vezetője, azt a tájékoztatást adta, hogy évek óta már sem Stubner Gyula (ez volt Stubnyai polgári neve), sem Tátray Gábor nem ad többé életjelt magáról, a küldeményekre nem válaszolnak, telefonon sem érhetőek el.