Klasszikusok kánikulában, 2. – Hunyady Sándor elvetélt fogadkozásai a Balatonon

2022. július. 24. - 09:47

Hunyady Sándor

„Ne fogadj fel soha semmit”, vagy egy balatoni víkend története

Pénteken este lementem a Balatonra, a következő gazdag programmal: 1. Kialszom magam. 2. Kipihentetem kissé a gyomrom, miért is két napig nem eszem nehéz ételt, levest, dinnyét, kevés folyadékot iszom s a többi. 3. Helyszíni tudósítást csinálok a balatoni vitorlásverseny finiséről (alpontok: végignézem a finist, és megírom a cikket). 4. Megtanulok húsz angol szót. 5. Elolvasom azt a könyvet, amelyben benne vagyok. 6. Nem kártyázom. 7. Nem verekszem. 8. Meglátogatom Balatonfüreden egy beteg barátomat. 9. Balatonföldváron megnézem a díjlovaglást, valamint a főzelék-, gyümölcs- és virágkiállítást. 10. Rögtön levetem a nedves fürdőtrikót. 11. Nem megyek el a siófoki kaszinóba, amely pokoli érdekes hely, de én ott mindig leégtem. 12. Küldök három-négy képeslapot, de legalább egyet egy rém fontos és kedves ismerősömnek. 13. Két nap alatt nem szívok többet, mint négy szivart és tizenhat cigarettát. 14. A Vígszínház Balatonon nyaraló igazgatójának elmesélem készülő darabom témáját.
E tizennégy ponttal tarsolyomban, pénteken este fél tizenegy körül leszálltam a földvári állomáson. A program szerint rögtön le kellett volna feküdnöm az angol szótárral. Ezzel szemben negyed háromkor azon csíptem magam rajta, hogy römizek, és egymás után a harmadik szivart szívom, állítólag a szúnyogok miatt. Világosodott, amikor elaludtam. Nem csodálatos tehát, hogy másnap csak késő délelőtt indultam ki a tóra. Füred felé, a nappárás vízen néhány fehér pille látszott. A versenyző társaság. Messzi voltak, hát nem is mentünk utánuk. Csak ott fordultunk néhányat a mi sétavitorlásunkon, Tihany és Földvár között. Megelégedtünk vele, hogy szép tisztán láttuk az utolsó csónakot, amely már csak kéjelgett a tavon, miután reménytelenül kiesett a versenyből.
Valaki megjegyezte:
– Bizonyosan Reményi-Schneller nyeri a kék szalagot?
– Az aztán nem. Valamelyik harmincas fogja nyerni. Alighanem megint a patikus! – vetette közbe szigorúan Sándor bácsi.
Sándor bácsi viharedzett, öreg balatoni ember volt, édesvizi tengerész, vitorlásügyekben páratlan szakértő. Okos dolog lett volna, ha megmagyaráztatom vele az egész kék szalagot. De hát oly angyalin ringott velünk a hajó, napolajjal bekenve lustálkodtunk, elheverve a dekken. Mit járjon a szám? Úgysincs nálam papír meg ceruza, amire felírhatnám Sándor bácsi adatait. Hallgattam. Nem is gondolkoztam, néztem, hogy úsznak a felhők az égen.
Déltájban megfürödtem. Persze lusta voltam levetni a trikót. Úgy száradtam meg, ahogy a legveszélyesebb, árnyékban.
Ebédre vendég voltam. A vendég nem válogathat. Isteni serpenyős rostélyos volt tejfeles szósszal, amelyet külön edényben állítottak oda az asztalra.
Ebéd után telefonálni kellett volna Füredre az eredményért, mert már vége volt a versenynek. De hát úgy föl voltam fújva, és el voltam nehezedve, hogy mozdulni sem tudtam. Karom-lábam ráakasztva a szomszédos székekre, csak ültem és lihegtem. A fene, aki telefonál. Csapjanak el, elmegyek koldusnak, de nem moccanok meg.
Hanem legalább beszélhettem volna a darabról az igazgatónak. Egy asztalnál ültünk, egyikünknek sem volt semmi dolga. Csakhogy nem forgott a nyelvem. Minek kínozzam szegény direktort, az ő orra is csupa nyári veríték.
Bekiáltottak a villa kerítésén át, hogy itt a motoros, amelyik átvinne Balatonfüredre. A nyavalya megy ilyenkor beteget látogatni, ilyen „csukott” melegben, még ha sütne a nap.
A fülledt melegtől ingerült lettem. Azt mondtam egy pajtásomnak, akit nagyon szeretek:
– Minek az a sál a nyakadon? Csak a dzsigolók viselnek nyáron selyemsált a nyakukon!
– Hülye vagy! – felelte a pajtás megvetően. Na, mindegy, egy év alatt ki fogjuk izzadni a sértéseket.
Felhősödött, melegedett. Görögdinnyét ozsonnáztam titokban. Megittam két pohár málnaszörpöt. Neki kellett volna ülni a cikknek. Üljön neki a hideglelés, inkább éhen pusztulok. Este megint csak úgy feküdtem le, rengeteg kártya, szivar, tétlen züllés után, visszaélve mindenféle szénhidráttal, folyadékkal, hogy nem volt erőm a kislámpát eloltani, villanynál aludtam.
Másnap a pesti reggeli lapokban benne volt a tudósítás a kékszalagról. Lusta voltam elolvasni a cikket. Hallomásból tudom, hogy a versenyt a füredi gyógyszerész nyerte.
A strandon két elegáns, földvári öregúr mellé vitt a hullám.
Azt mondja az egyik, akin a vízben is monokli volt:
– Tetszik nekem, hogy Reményi-Schneller elveszítette a versenyt. Nem szeretem, ha a pénzügyminiszter kék szalagot nyer!
Feleli a másik:
– Pedig ő passzionátus vízi ember. Rajta lakik a hajóján!
Nagyon kíváncsi voltam, hogy ki a két előkelő öregúr. Megkérdezem a fürdőpartneremet:
– Tudod, kik ezek a gentlemanek?
– Tudom! – felelte a barátom.
Rendben van. Tudja. Meg is mondta a nevüket. De az én fülemen kis csapóajtók ereszkedtek le. Nem volt erőm befogadni az adatokat.
A gyümölcs-, virág- és főzelékkiállítás területén keresztülmentem, mert muszáj volt, arra vezetett utam. De nem volt meg bennem a kellő szorgalom, hogy érdeklődjem a dolgok „miért”-je felől. Inkább sejtettem, mint láttam, hogy a kiállítás olyan kedves, mint maga a Balaton. Hát nem elragadó, hogy egy polcon hagyma, répa, káposzta, zöldpaprika hivalkodik: „Nézz ide, milyen csinos vagyok!” Mindössze annyit kérdeztem meg egy bársony ingvállas, barna, magyar kislánytól, hogy miért olyan rücskös a paradicsom.
Az aranyos kisasszony a kezébe vett egy paradicsomot, részvéttel magyarázta:
– Ez a mi szegény paradicsomunk azért ilyen forradásos, mert megverte a jég! – Megcsókolta szemével a paradicsomot, aztán gyöngéden visszatette a helyére, mint egy kisbabát.
Már a concours-ra nem mentem el. Sötét este hallottam, hogy ey tizenhat éves „fiatal úr”, Barta Miklós volt a legügyesebb, a hölgyek között pedig egy Hoyos grófnő tűnt ki, ha nem rosszul rögzítette a fülem.
Éjszaka persze ott ültem Siófokon a Kaszinóban. Vesztettem. Kölcsönkértem. Egészen elaljasodtam. A gyomrom feszült, mint a dob, mert a telepi vendéglőben, a kapuciner után, műsoron kívüli számnak, mint egy disznó, megettem két cső kukoricát. Eszembe jutott, hogy az angol szótárt és könyvemet ottfelejtettem a földvári sétány egyik padján.
Hajnalban autón hoztak haza Pestre, jólelkű emberek. Irtózatos vihar volt az úton, dörgött, villámlott, csúszott a vizes aszfalt.
Amikor idehaza negyed ötkor becsöngettem a kapun, belém szólalt a lelkifurdalás, hogy mi lett a pontjaimból! Az ördög vigye el, legalább a képeslapokat írtam volna meg. Ha nem is mind, de legalább egyetlenegyet. Azt a legfontosabbat!…