A festészet misztériuma

Magyar Miklós nevét már jól ismerhetik az Irodalmi Jelen olvasói: a huszadik századi francia irodalom kutatója és kiváló ismerője nem egy esszét közölt a folyóiratban, amelyekből kiderült, otthonosan mozog olyan nagyságok között – némelyikkel személyesen is találkozott –, akikre ma már klasszikusokként tekintünk.

Művészek és remekművek című, idén megjelent kötete nem kis meglepetéssel szolgál: az irodalomtudós ezúttal a festészet remekműveinek világába vezeti be az olvasót. A rendkívül igényes kivitelű album lapjain több évszázad művészettörténete tárul fel, de mielőtt meghőkölne az olvasó: nem egy asztalt beszakító, több kilós és megfizethetetlen könyvtárgyról van szó. A Művészek és remekművek nagyszerűsége épp abban rejlik, hogy 150 oldalon, könnyen forgatható és kézben tartható formátumban nyújt betekintést egyes alkotók és irányzatok világába vagy épp a művészet történetén átívelő témák lehetséges ábrázolásainak sokaságába. Hangsúlyosan betekintést: a szerző nem kíván művészettörténész-szerepben feltűnni; ennek megfelelően vállaltan szubjektív szelekciója afféle bevezetés a festészet világába – ugyanúgy megszólítja a képzőművészettel még csak ismerkedőket, mint az alkotások avatott szemlélőit.

A kötet öt nagy ciklusba rendezve tárgyalja témáit, s valamennyi fejezetben tökéletesen működik kép és szöveg aránya: van, hogy a feltáruló alkotások önmagukért beszélnek, alig kell kommentálni őket; van, hogy Magyar Miklós magyarázatai, eligazító kísérőszövegei megannyi új közléssel gazdagítják a látványt.

A Barangolás a régmúltban című nyitóciklus két motívumot kísér végig a festészettörténetben: az özönvízét és a memento moriét. Michelangelótól a két Brueghelen át Poussinig tekinthetjük át több művész remekműveit, de nem egyszerűen kronológiai vagy alkotók szerinti rendben, hanem még az özönvízmotívumon belül is tematizálva: maga az özönvíz, a részeg Noé és az állatok bevonulása szempontjából. Érdekes, hogy amiképp a Bibliában is kétféle leírását találjuk az állatok körüli „rendelkezéseknek” – miből hányat kell a bárkára terelni –, úgy a festők is elég szabadon értelmezik a kérdést: talán az a ritkább, amikor szigorúan két-két példányt örökítenek meg. S mint minden biblikus téma, ez is magán viseli a festészetben adott korszak stílusjegyeit: míg idősebb és ifjabb Brueghel pásztoridillt álmodtak vászonra, addig Poussinnél sötét, mélyen romantikus látomás bomlik ki a képen, akár egy Byron-illusztráción. Noé részegségének pedig mindennél beszédesebb egzegézise Buonarotti képe: Kám a közönyével, míg a másik két fiú irgalmas arckifejezésével vetítik előre a Krisztus kiszolgáltatottságához való viszonyt. A haláltánc-rész még átfogóbb a kötet ciklusában: megismerhetjük a műfaj előzményeit, kifejeződését a középkorban és az egyes alkotások egyedi nézőpontját. Magyar Miklós egy kis irodalmi kitekintéssel is megörvendezteti az olvasót: bemutatja mint műfaji előzményt a három halott és a három élő legendáját feldolgozó költeményeket – e toposzból azután számos falfestmény született Franciaországban, melyekből közel százat tartanak nyilván. A halál groteszk megjelenési formái és diadala (a leghajmeresztőbb talán Boschnál – cseppet sem meglepő módon) szinte átvezet bennünket a kötet következő tematikai egységéhez.

A groteszktől a rútig című ciklusba olyan alkotásokat válogatott a szerző, amelyek nem a hagyományos értelemben szemet gyönyörködtetők. Umberto Eco, aki egész kötetet szentelt a csúfságnak, ezt a különös „képződményt” mint a szépség, az isteni, az életes dolgok, a benevolens létezés megcsúfolását (lám, az utóbbi szó töve is milyen árulkodó) vizsgálta az évezredek történetében. Magyar Miklós e fejezetben inkább a groteszk mibenlétét boncolgatja, s ennek részeként jut el a művészileg ábrázolt „csúnya” témájához, ami voltaképp az igazság kíméletlen vagy szándékosan elrajzolt bemutatása. A nyitófejezetbe az 1949-ben született szobrász és festőművész, Tóth Ernő életművének áttekintése került, s a művész bemutatása szolgál egyben a groteszk működésének ismertetőjeként is. Tóth Ernő ironikus-játékos szoborkecskéi és faunjai után felvonulnak a ciklusban a boszorkányok is: Goya boszorkányuniverzumába merülve a középkor és reneszánsz mágikus gondolkodásának paradoxonjai bontakoznak ki előttünk. Ugyanebben a részben kapott helyet a csúfság szépségét tárgyaló fejezet, talán a könyv egyik legizgalmasabb szakasza, amelyben a szerző a megszokottól eltérő fénytörésben, a csúf ábrázolás hermeneutikája felől „zoomol” világhírű festményekre: többek közt Bosch Keresztvitelére, Az örökségre Munchtől vagy épp Toulouse-Lautrec csúf díváira.

Az impresszionizmustól az op-artig című nagyobb egység elszakad a tematikai csoportosítástól, és művészek szerint tekinti át Pissarro, Monet, Renoir, Magritte, Picasso és Vasarely kiemelkedő alkotásait. Ám cseppet sem egymástól elszigetelve: e ciklus épp az alkotók és életművek kapcsolódási pontjain keresztül válik igazán érdekfeszítővé: Picasso vonzódásában az afrikai maszkokhoz és Monet elcsábulásában a japanizmust illetően (lenyűgöző A japán nő egész könyvoldalt betöltő képe) ugyanúgy az egzotikum vonzerejét figyelhetjük meg; vagy hozhatnánk példának Magritte renoiri korszakának beköszöntét a szürrealista „tobzódás” után, ami egyszerre hihetetlen és megkapó. (Jelenleg épp megtekinthető a Szépművészeti Múzeumban a Renoir-kiállítás, ahol a fordítottjára is láthatunk példát: még a napfény, a virágok és szép nők legnagyobb festőjére is hatott nyomokban a szürrealizmus.)

A Festők a Monmartre vonzásában ciklus két alkotó monmartre-i jelenlétére fókuszál: Van Gogh és Tolulouse-Lautrec kiemelkedő párizsi korszakáról esik itt szó. Nehéz nem belefeledkezni a látványba: az Egy kávéház terasza a Monmarte-on, a La rue Lepic vagy a Moulin de la Galette három, egészen eltérő stílusú, más-más szemszögből vászonra vitt Monmartre-ábrázolás, mégis többet elmondanak Van Gogh érzelmeiről, lelkiállapotáról, mintha hosszú mondatokban próbálnánk leírni. Toulouse-Lautrec neve hallatán alig van, akinek ne jelennének meg a szeme előtt korabeli mulatók plakátjai romlott és vonzó táncosnőkkel, vagy épp bálok forgataga, fáradt pultosnők pillantása… A világhírű művek története mellett Magyar Miklós felvillantja e fejezetben ennek a látszólag színes világnak szomorú, szürke bugyrait is, a prostituáltak lehangoló mindennapjait.

A Barátság és szerelem záróciklusában Baudelaire és Manet; Cezanne, Zola és Pissarro barátsága, valamint Rodin és Camille Claudel tragikus szerelme kerül reflektorfénybe. E kapcsolatok emlékét olyan múlhatatlan értékű festmények őrzik, mint Manet Olympiája, amely sokakkal egyetemben Baudelaire-t is megihlette, vagy a szintén Manet ecsetjéből született Baudelaire szeretője, Cezanne-tól A fürdőzők és az Émile Zola című portré, s főképp a Rodintől elutasított, elmegyógyintézetbe záratott Camille Claudel megrázó, Elhagyatottság című szobra. Ez az emberi történetekre – vonzásokra és taszításokra, hűségre és árulásra – épülő ciklus egyfajta regényként is olvasható: a barátságból és szerelemből gyúrt történetek nyomán kiviláglik, mekkora szükségük van a legnagyobbaknak is – sőt, főképp nekik – megerősítő szavakra, közelségre és támaszra.

Talán ez az áttekintés is jól mutatja, mennyire szerteágazó utakra kalauzolja Magyar Miklós az olvasóját. Hogy miként fér meg egy kötetben a Vasarely-örökösök és a Vasarely Alapítvány pereskedésének sztorija, Monet és a magyarok számára rossz emlékű Georges Clemenceau barátsága (a politikus még egy értő tanulmányt is szentelt az általa csodált művész festészetének), a párizsi Ártatlanok temetőjét megverselő Villon pompás nyolcsorosa és Baudelaire Ékszerek című verse, vagy boszorkányok hátborzongató repülése Goya festményén és egy emberi lábban végződő cipő Magritte képén? Ha belemerülünk a kötetbe, nem marad kérdés, hogy nagyon is helyük van egymás közelségében. A festészet ugyanis oda-vissza, keresztül-kasul bejárható-utazható világ, sosem véges és lezárt történet, nem tehetők róla megmásíthatatlan kijelentések, és nincsenek a szemlélődő elől elzárt terek. A titkok, az összefüggések felfedezése rajtunk áll. Magyar Miklós csupán lehetséges támpontokat, szempontokat kínál ehhez, a barangolást ki-ki folytathatja ízlése, érdeklődése szerint. A szerző Magritte Szerelmesek című festménye nyomán idézi az alkotó híres sorait: „Amint nézik a képet az emberek, ezt az egyszerű kérdést teszik fel maguknak: Mit akar ez jelenteni? Nem jelent semmit, mert a misztérium nem mást jelent, mint az ismeretlent.”

Ezzel a kötettel biztosan érdemes nekivágnunk az ismeretlennek.

Magyar Miklós: Művészek és remekművek. Napkút Kiadó, 2023.