Az történt, hogy Murányi Sándor Olivér) Folyamtánc[1] című kötetét két „nekifutással” olvastam el. Tulajdonképpen egyetlen lendülettel a végére juthattam volna, ha aznap korábban nekilátok, de csak késői órán – úgy kilenckor – vettem a kezembe egyik este, ésmár akkor nagyjából a kétharmadán túljutottam ennek a mintegy százkilencvenkét oldalnak.

Ahogy telt az idő, s haladtunk ezekkel a beszélgetésekkel, megpróbáltam választ adni hősömnek arra vonatkozóan, hogy mennyi az én órabérem… Tényleg, hogy is van ez? Azt gondolhatja a kívülálló, hogy micsoda nagy dolog, milyen szép az íróság. Biztosan nagyon híres, művelt, ügyes, okos az íróféle, és ezen tulajdonságai segítségével komoly bevételekre tesz szert. És valamilyen úton-módon hatással bír közben az emberekre. Segít nekik élni. Mert vannak olyan népek, akik azt hiszik, hogy ez a cél és a fő feladat.