A boldogabb ember

Egy elégedett és nyugodt férfi bukkant fel a látóteremben, aki tisztában van azzal, hogy kicsoda ő, hogy honnan jött, mit akar, mit kezd az életével. Tulajdonképpen megette már a kenyere javát – azt is mondhatnánk –, de korántsem zavarja a végesség biztos ígérete. Ahogyan a korábbi évtizedekben, most is tervei vannak, és tisztában van azzal, hogy mindenekelőtt, mindezek után, és közben, folyamatosan dolgozni kell.

(…)

Tulajdonképpen soha nem vágyott el a faluból, ahol született, de mégis, már középiskolás korában elkerült onnét ideiglenesen, mert akkor az járta, hogy a gyermeknek városi iskolában kell tanulnia valamennyit a későbbi boldogulásért. Nem volt ugyan igazi termelőszövetkezet náluk, csak amolyan kicsi és kezdetleges valami, amilyet a helyi kommunisták szerveztek maguknak, azok a gyengébb emberek, akiknek nem nagyon volt birtokuk, sem veszíteni valójuk, csak valamiféle fertőzöttség ütött ki rajtuk, vagy egyszerűen fontosak akartak lenni és érdemtelenül kiemelkedni. A rendszer a továbbiakban békén hagyta a közösségüket, mert nem látta értelmét annak, hogy a havasalji, zord vidékre tervgazdaságot erőltessen. A föld gyenge volt, alig teremte meg a legszükségesebbeket, s aki ott kívánt élni, annak el kellett sajátítania a silány birtok mellé valamilyen szakmát, szolgálatba kellett állnia a megélhetésért. Így, úgy, valahogy.

Foglalkozás – vagy inkább szakmacsoport – kettő volt legalább, olyan, hogy azzal érvényesült az emberfia: ott volt az Üzem és a Bánya. Be lehetett állni vasmunkásnak, és kellő elszántsággal – de inkább a megélhetési kényszertől vezetve – a vájárság is életpálya volt sokak számára. Immár bő évszázada volt akkor annak, hogy a községben ércet termeltek ki a föld gyomrából, s azt a közelben fel is dolgozták. Egyszerű dolgokat készítettek, szerszámokat, használati tárgyakat – ekevasat, ásót, kapát, szenesvasalót, sparheltet –, néha pedig, ha olyan volt a helyzet – 1849-ben ágyú- és ágyúgolyóöntésre, 1914-ben, majd a Kicsi Magyar Időben is – hadiiparra állították a kohókat. Hol kisebb, hol nagyobb létszámmal működtek a műhelyek. Néha a tulajdonosok rosszul gazdálkodtak, csődöt jelentettek, az Üzem eladódott, aztán hamarosan új vállalkozók érkeztek. Ha nem is ívelt, ha nem is dübörgött ez az ipar, valahogy mégiscsak átdöcögött a rendszerek határmezsgyéin, összekapta magát, új pénznemben fejezte ki az árakat, meg a béreket, újabb és újabb technikák jármát alkalmazta, hogy haladhasson előre a letűnt ezredév utolsó száz évének második felén a jelen iránt, amely aztán végképp betette az ajtót. Neki. Addig azonban még sok minden történt.

A központilag irányított és szigorúan államosított nehézipar fontosnak tűnt a létezett szocializmusban. Olyan szintűre duzzasztották az itt zajló termelést, hogy közvetlenül legalább kétezer, de valóságosan hat-hétezer embernek adott munkát és kenyeret, kenyeret és munkát valamilyen formában, és ekkor már a közelebbi falvak népéből is verbuváltak alkalmazottakat. Autóbuszokkal ingázott a popor.[1] Három váltásra rendezkedett be az életvitel, ez szabta meg a rendet a Bányán, náluk Kőalján, de le azon, végig az Egervize mentén, s a Telepen is, amelynek munkaképes férfiemberei többségét szintén itt foglalkoztatták. Még akkor is nagy volt a lendület, amikor elterjedt a szóbeszéd, hogy fogytán a föld mélyében az érc. Mintha mi sem történt volna, vasút híján, teherautókon hordták a nyersanyagot, és egy pillanatig sem pihentek a kohók. Állítólag létezett egy olyan termékskála, amelyet érdemes volt itt előállítani, és az ország központilag vezényelt piaca mindent felszippantott… Ha végigment akkoriban az ember a faluvárosban az újonnan épült blokkok és az üzem közötti főutcán, mindig hallani lehetett a hengermű és a kovácsműhely irányából érkező dübörgést, érezhető volt folyton az olvadt vas szaga, amely olyan, mintha állandóan cukrot pergelnének. A helyieknek ez fel sem tűnt, megszokták, de a járatlannak a feje is megfájdult pár perc múltán. Csak akkor omlott meg aztán ez az egész, amikor a rendszer újabb változása után érkeztek, vagy inkább lettek helyben új tőkések, és racionális gondolkodással szép lassan szétszerelték, lebontották, megszűntették az egészet, majd szétdarabolva eladták a sok ócskavas után még a gyár telephelyeit is, ahová a későbbiekben kereskedők és szolgáltatók telepedtek. Pedig azt mondják az igazán elkötelezettek, meg azok, akik értik ezt a szakmát és a hozzá kapcsolódó kereskedelmet, hogy kisebb léptékben ugyan, de simán fenn lehetett volna tartani az Üzemet. Ekkor kezdték emlegetni a logisztikát, mint olyan módszert, amely kiépíti a messzi idegenből érkező portéka útját, és ráömleszti a hasznosnak vélt fölöslegest a gyanútlan vevőre. Még a mennyei jussukat is adták volna, ha jelentkezik megfelelő kereslet a sok bizonytalan minőségű és amúgy értéktelen portékára. És a lakosság élt is jódolgában a vásárlás lehetőségével, mintha penitenciát gyakorolna a shoppingolás által, mintha pótolni szeretné az elmulasztott fölösleges boltba járást, s folyton arra törekedne, hogy elhányja a pénzt magától.

Amikor először ültünk le egy csendes kocsmaasztal mellett, alkalmas zugot kerestünk, mert nem inni tértünk be a lokálba, hanem beszélgetni, mindjárt elmondta, hogy neki olyan élete volt, hogy az mindenképp könyvbe kívánkozik.

– Nem azért, mert annyira rendkívüli – folytatta Jobb Gyurka a maga által kezdeményezett beszélgetést –, hanem amiatt, hadd lássák, tudják meg a hátramaradók, hogy mindig, mindenekelőtt a legfontosabb a munka, s az, hogy az ember ne hagyja magát. Mert nem hagyhassa. Mert üzenni kell. Ebbe’ a mai világba is el kell tudni igazodni, mer’ nem abból áll az élet, hogy nyomogassuk a gombokot és várjuk az eredményt, mint valami sültgalambot, amit visszaereszt nekünk valaki valahonnét… – Lehetséges, hogy a ’rendszer’-t nagy R-el mondta… – Én félig iparos, félig gazdálkodó családból való vagyok. Az apai ágon mesteremberek voltak az elődök. Ki mónárkodással és posztóványolással, ki ács- és kőműves-szakmával, ki asztalossággal foglalkozott. Fődjük nem nagyon volt, épp egy kicsi kert és egy-két parcella a határba’, ahol megtermett a pityóka, s némi törökbúza. Ennyi. Az anyámék felől gazdálkodtak inkább. Pontosabban mondva: gazdálkodtak volna. Csakhogy ott sok volt a gyermek, és így az a kicsi vagyon is sokfelé oszlott. Nagyapám maradt az össben, szerzett még valamennyi fődet a nősüléssel a magáéhoz, bérelt is közbe, úgyhogy neki nem kellett kimennie a faluból. De a két házasságából tíz gyermeke lett a két feleségétől… Mindig tartott két-három fejőstehenet, jó lovai voltak, és amikor lehetett, a fuvarozásból is pénzelt. Erdei munkákat vállalt, húzatták a rönköt, égették, s hordták, adták el a szenet a vasgyárba, mindig megkereste a lehetőséget, aminél fogva haladni lehetett egy-egy kicsit anyagilag is… Én erőst szerettem az öreget, ejszen még jobban, mind az apámot. Biztos, hogy jobban, sokszé… Mert papó példa volt! Ha tehettem, ha annyi időm volt, mindig nállik vótam. Ott tanultam meg tehenet fejni, hajtani a lovakot. Azt erőst szerettem, a lovat. Már akkor elhatároztam, hogy amikor nagy leszek, majd én is fogok ezt-azt tartani. Lovat és szarvasmarhát mindenképp, mer attól lesz gazda az ember, az számitt…

Átlagos testalkatú volt ez a Jobb György nevű atyafi, akivel beszélgetésbe elegyedtem. Így, kívülről semmi különöset nem lehetett megállapítani róla. Őszes, gyér haját láthatóan időnként maga nyírhatta olykor nullásra. Villanygéppel. Ápolt és szépen nyírt bajusza, simára borotvált álla jelezte, hogy – mivel nem kell túl sokat foglalkoznia hiányos fejszőrzetével – annál inkább törődik a szakállával, hogy az mindig ápoltnak és rendezettnek tűnjék. Ezt aztán a továbbiakban, a következő találkozások és időnként megismétlődő, folytatódó beszélgetéseink során is mindig megfigyelhettem. Ekkor fehér inget, norvégmintás pulóvert, enyhén kopott sötétkék farmert és könnyű, városi bakancsot viselt. Fölöttébb elegánsnak számított háromnegyedes London Brando márkájú bőrkabátja is – bár nem voltak rajta hivalkodó feliratok vagy címkék, de a minőség épp emiatt, a visszafogottság okán volt azonnal szembeötlő –, amelyet érkezése után mindjárt levetett és az asztalunk mellett álló fogasra akasztott. Kalapjáról előbb lerázta a gyenge havazás nyomán rátapadt hópelyheket, amelyek mindjárt üveggyöngy-szerű vízcseppekké olvadtak, ahogy beléptünk a jólfűtött helyiségbe, majd gondosan végigsimogatta, és elhelyezte az asztalon. Ezt követően elővett egy régebbi gyártású, nyomógombos telefont. Egy strapabíró Nokia volt – olyan, amelyik akár évtizedekig szolgál, ha vigyázunk rá, s amelyet nem nagyon kell cserélni, talán akkor, ha bekerül a traktor alá, s a tulajdonos addig-addig forgolódik, hogy szétnyomja a hátsó kerékkel, mert az elsőt még megbírná –, az a hagyományos fajta, mert nem csatlakozik a világhálóra, és nem alkalmas arra sem, hogy főállásban fészbukoljunk rajta. Arra való, amire általában egy tisztességes mobiltelefon, beszélgetésre és kisebb szöveges üzenetek küldésére. Majd egy tisztességes méretű okosabbat is előhúzott a zsebéből, olyan simogatóst, amelynek az érintőképernyőjét szokás piszkálni. Ez a készülék már trendi volt, jelezte a technika vívmányaihoz való felzárkózást. Megnézte egyiken is, a másikon is, hogy vannak-e nem fogadott hívásai, vagy üzenetei, aztán lehalkította, és mind a kettőt odahelyezte az asztal márványutánzatú lapjára, kézügybe, hogy lássa, ha keresik. – Nem azért, mert annyira fontos ember vagyok. Nem. A munka miatt, mert azzal most leálltunk itthon, és Magyarban is. De sosem lehet tudni. Néha olyan helyekről keresnek, hogy csoda. S nem bőcsködésből mondom. És biztos, hogy fog keresni a legkisebbik unokám. Valamit nagyon akart mondani a tegnap, de aztán nem tudtam visszahívni… A többi nem érdekes, keressenek majd az ünnepek után a többiek… Épp karácsony előtt jártunk, valamikor december huszadika körül kezdődött ez a beszélgetés.

– Mit iszunk? Nézzük meg, hogy mijük van! Én egy hosszú kávét és egy palack ásványvizet kérnék. Szénsavasat – mondta –, bubist, ahogy túlfelől mondják… Valami hasonlóra gondoltam magam is… Úgyhogy a pincérlány a következő fordulóval már hozta a két félliteres vizet és a kávékat. Lavazza márkájú kávét forgalmaztak abban a lokálban. Illatos volt, karamell ízű. A sajátos kávékultúrám olyan, hogy két kortyból fel szoktam hörpinteni, mert forrón esik jól. Ekkor is ez történt. A vízzel azonban takarékoskodtam. Az kitartott aztán jó hosszan. Gyuri azonban jól bánt a feketével, s az ásványvízzel is; lassan és kimérten fogyasztotta mindkettőt. Azt az első beszélgetést a családi gyökerekkel és a gyermekkorral indítottuk, de aztán – kissé csapongva – végighaladtunk a félévszázadnál valamivel hosszabb időn, amelyből három évtized a létezett, másik majd’ harminc év pedig már ebben az új világban zajlott le bennünk és velünk. Hogy aztán kiderüljön az is, és megerősödjék a sejtésünk, hogy valóban tudunk beszélgetni. Hogy kell. S ráadásul még jól is esik.

Fel nem tűnt egyikünknek sem, hogy eltelt közben legalább egy óra. Vagy másfél? Kettő? Az italok elfogytak. Rendeltünk még egy-egy rostos gyümölcslevet. Gyurka barackot, én pedig körtét. Mind hangoztatta, hogy akár pálinkát is ihatnánk, vagy bort… – Nyugodtan, me’ fizetem! – mondta magabiztosan – A vendégem vagy, mert én hívtalak ide… Úgy voltam azonban akkor az itallal, hogy jobb lesz alkohol nélkül, mert, ha szeszelni kezdünk, akkor fellazul az egész beszélgetés, duma lesz belőle, bizonyos részletek túlzottan előtérbe kerülnek, más vonatkozásokat pedig kitakarnak a talán méltatlanul megvilágított árnyalatok. Jó lenne minden lényeges összetevőt előkotorni a múltból, és úgy mutatni fel, hogy ne holmi tudatmódosító szer vetítsen mozit bennünk, hanem a valóság, az elillanó idő emlék fénykörében bukkanjanak elő az élettöredékek. És így összeáll majd szépen a kép.

Aztán megegyeztünk abban, hogy fogunk még találkozni, mert talál a szó, és érdemes. És valóban talált, sok közös merítésű történetünk volt. Rengeteg közös ismerőst soroltunk fel. Együtt idéztünk húsz-harminc, sőt negyven évvel korábbi eseményeket…

Végül Gyurka fizette ki a fogyasztást. – Mi az hogy?! Én voltam a kezdeményező! – mondta tiltakozást nem tűrő hangon. Hallottam fél füllel, hogy megköszönte a kiszolgálást, és jó vastag borravalót hagyott, mondván, hogy „a többi a magáé…” Amikor elbúcsúztunk egymástól, kézfogás közben még rákérdezett, hogy hány órát töltöttünk el együtt? – Körülbelül kettőt és felet – pillantottam az órámra. – Én most szabadságon vagyok. Mondjuk. De te nem! – emelte rám tekintetét. Tiszta, búzavirágkék volt a szeme, majdhogynem gyermekien ártatlan és kíváncsi a tekintete, de mintha rejtőzött volna benne némi egészséges csibészség is, valami ártatlan huncutság. – Mennyi lehet neked az órabéred?... – kérdezte. Elmosolyodtam. Vállat vontam, s mondtam, hogy nem tudom. – Ebben a betűs-világban, ahol én élek és dolgozom, nem szokás úgy számolni, mint a vállalkozásoknál… – Mennyi lehet? Hááát? Sok! – vágtam rá játékos kedvvel – A következő alkalomra majd kiszámolom, adóvonzattal, ÁFÁ-val együtt a bruttót, és rád fogom terhelni… Majd legközelebb a kezdetekről, a családodról beszélgessünk. Úgy mondjuk el, ahogy volt. – Most kint leszek egy ideig Magyarban. Körülbelül két hétig. De a telefonjaim működnek. Közben egyeztetünk.

A kézfogása erős volt és határozott. Nem volt kérges ugyan a tenyere, a körmei is ápoltak voltak, mint annak, aki az ideje jelentős részét inkább íróasztalnál tölti, de éreztem a szorításából, hogy a hosszabb és rövidebb nyelű szerszámokat egyaránt tudja használni. A marka emlékezett és emlékeztetett. És kézbe is veszi olykor a nagyobb és súlyosabb eszközöket is, ha kell. Amikor úgy van. 

(…)

Tizenkilencedik beszélgetés

Hogy aztán kerítő lesz-e az emberből, vagy munkaközvetítő, vagy mi, az még nem egyértelmű abban az időszakban. Sok furcsa dolgot ki kell próbálni, hiszen megkérik az embert, hol erre, hol arra, amikor látják benne a mozgékonyságot és az alkalmazkodási képességet.

Mivel hosszabb időköt tartózkodtam külföldön, mit külföldön, Magyarban, s egyre sűrűbben, már nem láttam akkora értelmét a gazdálkodásnak. Ott volt a sok főd, amit eppeg akkorra sikerült olyan szépen felgyarapítani, annyira, hogy simán tarthattam tíz tehenet, kecskéket, s juhokot egy párat. Aztán a disznyótartás! Az sem kezdett menni. Nem kellett a malac, mert azt mondták, hogy minek? Sok a baj vele, míg az ember felneveli. Kezdték abbahagyni a pityóka- és gabonatermesztést. Hogy a vadak, me’ sok a vadtehen, a vaddisznyó, a medve. Ugye megteltek a boltok mindennel. Annyi üzletet nyitottak, minden utcában, hogy sokat. És a népek elkezdtek mindent megvásárolni. Minek kínlódni a disznóval, mikor ott a hús a bolti hűtőkben?! De annyi! Soha ki nem fogy, s minden nap hozzák a másikot. Lett volt állítólag itt is sertéspestis. S tartott. Úgyhogy elment a kedvem mindentől, mert a keresleti oldal valósággal csúfot űzött a parasztból. Semmi sem kellett. És semminek nem volt ára, ami te akartál eladni. A tejért banikot adtak, de azt is későre. Gyapjúra már nem volt szüksége a felvásárónak. A báránynak épp akkor nem volt jó ára, amikor magyar húsvétkor vagy román húsvétkor tízet tudtál volna eladni. A bőre a kutyának sem kellett… Akkor osztán tartottad még, hogy május elsejére, hogy pünkösdre. De akkor sem vitték el az egészet. Nem veszett kárba, mer’ aztán szerre megettük, csak eppeg pénzt nem csináltunk belőlük. Ha ebből akartál megélni, pénzezni, akkor nagyon figyelni kellett, és észnél lenni. Volt esztendő, amikor szépen béjött… Hát ez volt a baj, amiért sokan abbahagyták az egészet a falunkból. Ugye mondják, hogy így a paraszt, hogy úgy a paraszt. Az élet azonban nem lottó. Olyan kiszámítás kell, olyan kitartás hozza, hogy amellett az állami munka, vagy az Üzem, vagy akármi, az kutyafasza, legyen az a tanügy, de még a papság is, sok szakértelem kell. A paraszti gazdaság olyan, mint a katonaság, rengeteg összetevője van, mindenre fel kell készülni benne, és körben mindenütt ellenség lapul. Kezdve a levéltetűtől, s befejezve az adóhivatallal. Úgy vagy benne szabad, hogy saját magadra bízod a sorsodat. Te vagy benne a legnagyobb főnök, s jön az időjárás, s az egyebek. Mindenfélik. Szép dolog erősen, de nagy kitartás kell. Azt sem lehet, hogy időnként lelépek, mert ott huszonnégy órás a program. Úgy vagy szabad, hogy oda vagy kötve a fődhöz és az állathoz. 

Mondtam az asszonynak, amikor kezdtem kifelé menni többet a leánka miatt, hogy közben adogasson el a marhákból, ha viszik. Nem számított, hogy mennyiér’, csak vigyék! Ha én a kaszálás helyett legtöbbet odaki vagyok, akkor embert kell fogadni. Az már nem működött, hogy kalákába’, mint a Csaucseszku idejibe’! Pénzér’ se kaptál! Azelőtt, pedig semmire nem volt időnk akkor a két, vagy a három váltás mellett, de azért szerveztünk egyik is, másik is, összefogtunk heten-nyolcan, már aki olyan volt, mint mü, kaszáló-kalákákat egy-egy szombaton, vagy vasárnaponként. Levágtunk egy-egy jó darabot, vagy kettőt, hektárnyit, s azt a család hétközben felszedte. Más hétvégén másnak mentünk. Körbejárt a segítség. Kiszámítható volt minden, ha úgy akartad, és akkor elláttad magadot. Összekerült minden télire az állataidnak. Odahátra olyan életszert lehetett volna összehozni, de olyant, hogy onnan szinte soha el sem kellene menni. Nem kellett volna, ha olyanok vagyunk, s ha olyan a világ. Ezek lassú és biztos folyamatok. Az a változó rend azonban olyannak bizonyult, hogy egyszerre történt mindent, s a pénz is azonnal kellett. Gyorsan jelentkeztek a gondok, s el kellett azokot intézni hamar, mert másképp esett szét az életed. Hány s hány válás volt! Hányan s hányan hányták szét, ami kicsi valamijük volt! Fődet, házat, blokkot. Aki olyan volt, hogy a könnyebbik felit szerette a dolgoknak, az ekkor lehetőséghez jutott, mehetett elfelé. Ki a faluból. Ki a megyéből. Ki az országból. El a szeme világába… Az a sok román, akik ugye bé voltak csődítve az ipari munkahelyekre, a vegyiparba, a nagy gépgyárakba, vagy a nagy semmire, a Párthoz, meg milicnek, szekusnak, azok szép sorban kezdtek kiesni a ringből. Az állami csicsről leesve, erőst gyenge szerelékek voltak. A kommunisták átálltak közbe’ közülük a mostani politikába. Vagy pedig vállalkozni kezdtek, mert volt pénzük, információjuk is. Küldték el őköt, a sok prolit. S mi lett? Nyugat megtelt velük. Velünk is. De annyira mégse’ mentünk hányódni, ejszen, mint azok!... Beszélgetek egyszer egy moldovaival Pesten, valahonnan Bákó környékiről került volt bé Brassóba fiatalon. Tudom, hogy oda annyit bészereltek, annyian voltak, mint a tetű. Mint a rosta lika. Azt mondták egyszer – vicc az egész, nyilván, de mindegyiknek alapja a valóság valamilyen formában –, hogy vetítették ott a Ştefan cel Mare[2] című filmet, jó rég. Abban van, amikor a vajda megszólítja a moldvaiakat, hogy ugyanbiza merre vannak? Erre aztán hirtelen felkiállt a moziban egy illető, hogy: „Toţi la Braşov, Măria Ta!”, mintha mind ott lenne az egész. Kérdem attól a romántól, hogy mi a helyzet? Miért nem mennek vissza? Miért nem térnek haza oda, ahonnan valók?!... Mit válaszol erre: „Nu avem condiţii.”[3] Hogyhogy? Vajon nálunk vannak-e? Élhető-e ez a hely, a miénk, ahol születtünk? A mi öregjeink is elmentek annak idejibe’, de azér’ inkább, hogy tanuljanak, és szereljék fel magukat az induláshoz. Biza, sokat gondolkodtam azon, hogy a sok jövés-menés nekünk jó-e? Tanulunk-e vajon? Gyarapodunk-e, mint annak idején papóék? Mint nannyámék, akik azt mondták, hogy az a leány, amelyik nem volt oda szolgálni, az sokkal nehezebben ment férjhez, még akkor is, ha módosabb volt… Amelyikről tudták, hogy már leánka korában béállt, annak húszéves korára bé volt kötve a feje. Ezen féjel már vénnek számított a fehérnép féle.

Huszadik beszélgetés

Újra Budapesten. Ez már nem próba-szerencse alapon működik, nem kényszerül arra a hősünk, hogy az első éjszakán a Nyugati Pályaudvar aluljáróbán, a Szent István körúton, a Duna-parton, meg a Bazilika környékén ténferegjen, hanem céltudatosan utazik a fővárosba, biztos és anyagilag is megfelelő munkavégzés céljából. De egyelőre a szürke-, vagy inkább még a fekete-gazdaság berkeiben.

– Volt nekem nagynéném Pesten, az asszonynak is élt ott két unokatestvére, de nem tartottunk velük erőssen a kapcsolatot. Lujza néném akkortájt már nyugdíjas volt, jóval hetven fölött járt. Valamikor ura is volt neki, aki szintén kőalji volt, de ’90 után már nem élt. Nem voltak olyan emberek soha, hogy segítettek volna nekünk. Nem is voltak abban a ki tudja milyen módban. Ha nagyritkán hazalátogattak, a szüleim szeretettel fogadták őköt. Elhordoztuk mindenfelé, hogy lássák a mezőt, az erdőt, kimentünk velük a Lázra, le Vargyasba. Volt bennük valami nosztalgia, de nagyon megjácodták a magyart, s a városit, mintha nem tudnának ide visszaszokni. De mikor elmentünk együtt a búcsúba, mondjuk, Nagyboldogasszonykor, s énekeltük azokot a régi Mária-énekeket, pedig nem is szabadott volna, de a plébánosunk s a kántorunk, mind a kettő bátor ember volt, például aztot, hogy Boldogasszony anyánk…, amelyikben benne van az is, hogy „Magyarországról, Édes hazánkról,/ ne felejtkezzél meg szegény magyarokról”[4] – akkor biza úgy folyt a könnyűk, mint a záporeső. Ha a faluban töltöttek egy hetet, mindjár’ visszaalakult a beszédjük is… Ahogy a sógor meghalt, a néném többet nem jött. Újpesten élt, de egy olyan kicsi garzonlakásban, ami nem volt ejszen több harminc négyzetméternél. Párszor meglátogattam, vittem neki ezt-azt itthonról. Nagyon hálálkodott. Hívtam, hogy jöjjön, de már nem mert utazni. Egyszer aztán az történt, hogy egy évig nem jártam arra. Se levél, se karácsonyi vagy üdvözlet, se semmi nem jött tőle. Igaz, hogy mi sem írtunk, mert ezt a felit anyámék rendezték, de idősebb korukban ők is elhanyagolták, mi pedig valahogy nem vettük át a szokást rendesen, inkább azokkal a rokonokkal tartottuk a kapcsolatot, akik ehhez a generációhoz tartoznak, a miénkhez. Ugye sokan költöztek ki, mentek el jobbra-balra. Mikor úgy alakult, hogy éppen ráértem, elbuszoztam arrafelé, a Hősök terén kellett felszállni, s onnan menni vagy hét megállót, de akkor kiderült, hogy pár héttel azelőtt meghalt és az Új Köztemetőben nyugszik. Ezt mondták a szomszédok. Szégyen-e vagy nem, én aztán soha nem kerestem meg a sírját. Így múlik el az ember egy nagyvárosban. Nyom sem marad. Fogalmam sincs arról, hogy mi lett az ingóságaival, mert az a szikra lakás a kerületi tanácsé volt. Soha nem esett szó arról, hogy ki fogja őt elrendezni. Biztos volt valaki, akire hagyatkozott. De az is lehet, hogy az egyház, mert nagyon vallásos volt, s tudom, hogy jártak hezza valami apácák… A másik felőliek, az unokatestvérek prolik voltak. Azok akkortájt éppen munkanélküliek Csepelen, mert verték szét ott is a nagy vasgyárat. Az egyiket bészereltem volt egyszer magam mellé, de nem ért semmit. Nem erőltettem, mert ölt meg a szégyen, ha velem volt. Ezek a kapcsolatok annyira megszakadtak, hogy egy évben jó, ha egyszer találkoztunk velük… Úgy gondolkoztam, hogy én szerzek olyan ismeretségeket, olyan barátságokat a munkám után, hogy az többet ér minden rokonságnál!... Igaza volt apámnak, amikor mondogatta, úgy viselkedjél, fiam, hogy ahol eljársz, amit csinálsz, annak alapján ítéljenek meg az emberek. Ugye volt neki a furcsa viselkedése, hogy szeretett a közre adni, megmutatta sokszor ingyen, vagy akkor is, ha kárja származott, hogy ő végigviszi, amit felvállalt. Még úgy is, hogy nem érte meg. Szerették erősen a faluban. Ami az övé volt, az tényleg igaz. Az az övé volt, s ma is emlékeznek rá a népek a községben. Becsület volt, de a pénz, az nem látszott rajta. Aztán nem kellett mondja, mert megszoktam, s megtanultam hamar, hogy mi a becsület. Lám, odahaza is milyen szépen haladtam. Úgy voltam, hogy ebben az új világban is meg kell lehessen élni, mert láttam a lehetőségeket. Szakma és hozzaértés volt. Ha iparba mentem, azt is tudtam végezni, de az lassan kimaradt. Viszont béjött az építkezés, a kertészkedés és a mezőgazdaság odaki is. Majd egyszer elmondhatom, hogy én milyen tanyasi betyár lettem volt egy időben.  

Ekkor úgy volt, hogy kivittem egy fél busznyi embert magammal. Húsz olyan kollégát szedtem össze a faluból, a Bányáról, az Üzemből, akikről tudtam, hogy ügyesek. S azok otthon szinte mind munkanélküliek voltak, vagy olyanok, mint én, hogy hol béhívták, vagy pedig elküldték őköt két-három hónapra. Család mindegyiknél, vagy pedig olyanok, akik eppeg beléfogtak valami építkezésbe, s haladni kellett volna azzal is. Volt az a kertészet, a Platán Betéti Társaság. Annak kellettek a munkások. Olyanforma, mind volt a faültetés azelőtt, ami nekem igen sikeres volt, csak más kerületekben. Úgyhogy megvolt a helyünk, fixre mentünk. Mondja a főnök, hogy szétossza az embereket többfelé, de én legyek az, aki adminisztrálja az egészet, mert engem üsmernek, reám hallgatnak. Kaptunk formaruhát, eppeg úgy néztünk, mind a többi. Mind az igazi magyarok. Nem azokban a szedett-vedett salapétákban, vagy hitvány mackónadrágokban. Rendesen béöltözve. Volt egy munkásszállás a harmadik kerületben, ott laktunk, s reggel jöttek a kocsikkal szedték össze, vitték ki a munkapontokra, szórták szerte-széjjel őköt, szóval münköt. Meg volt mondva, hogy úgy dolgozunk majd, kicsi csoportokban, hogy két magyar, s két székely. Esetleg három-három. Egyrészt azért, mert amikor magunk között voltunk, úgy beszélgettünk, mind otthon, s erre felfigyeltek a járókelők. Nem azért, mert nem volt hivatalos az a munka, hivatalos volt, idénymunka. Mármint a főnökségnek. De münköt úgy szortíroztak, hogy igazi magyar munkásoknak látszodjunk. Úgy tudtak minket elrendezni, hogy volt az a cég, amelyiknek a vezetője hívott, annak volt szerződése az önkormányzatokkal, azok őköt fizették, s onnan münköt. Mi semmiféle hivatallal nem találkoztunk. Valamennyire üldözték már akkor a hatóságok az ilyent, de azt mondta a főnök, hogy amennyiben valami cirkusz lesz, aztot ő rendezi. Hiába mondták, hogy így vagy úgy, hogy románok, de nincsen elég ember, aki az ilyen parkosítást elvégezze. Ne mind mondják, hogy így a külföldiek, meg ugye, hogy román, mert mü, ha egyáltalán azok vagyunk is pappiron, nem vesszük el senki elől a munkát. Akkor már Medgyessyék voltak kormányon ejszen. Olyan bolond menet volt, hogy féltek a huszonhárommillió munkavállalótól, aki mind odamenyen, s eleszi előlük a magyarok kenyerit. Tudták jól, hogy sem Pesten, se vidéken, nincsen annyi ember, aki da felmenjen, hogy ezeket a dolgokot elvégezze. Mü pedig mindent beléadtunk. Megmondtam mindegyiknek, hogy nincs tekergés, nincs italozás. Aki nem áll melléje, azt küldöm haza. Mert rejám hallgattak. Még jobban ejszen, mind az apjukra. Mert megvolt a kiszámittás. Kijött akkor simán az ötszáz forintos órabér, tisztán, nyár volt, s tudtunk tíz órákot dolgozni. Az ugye ötezer. Nagy pénz volt abban az időben. Csak eppeg annyi volt a baj, hogy öt napon át kellett ezt hetente csinálni. Akkor mi legyen a hétvégékkel? Mondtam mindegyiknek, hogy nézzenek valami kiegészítő munka után, mer’ két nap semmitevés, az csak a kőtés. Ha megállsz, ha van sok szabadidőd, akkor csak hányod széjel, fogy az a kicsi pénzed. Nem azért mentünk oda, hogy szórakozzunk. Ha nem jön ki arra az egy hónapra a százötvenezer, mondjuk a szászhúsz, mert azért ételre, sörre, szivarra kellett valamennyi. Hiába hoztuk a szalonnát, akármekkorát, az elfogyott. Mondjuk kitartott két hetet, utána venni kellett… Nem vette fel mindenki elég jól az iramot. Ott volt a kicsi kereszt például, keresztapámnak a fia, Attila. Ölt a méreg, hogy feszt azt leste, hogy hova lehetne félrefaragni esténként. Mondtam, hogy szerelek neki valami fusizást, ahogy mondják odaki a maszeknek, s álljon az mellé, ne mind kóricáljon bodegákba, nem járogasson el moziba, mert az kőtés. Úgy elment egy-egy ezres olyankor, mind a semmi. Megmondtam, hogy ehelyett járjanak abba, hogy inkább még keressenek hezza egy annyit. Mert odavoltunk héttől ötig, de utána sok van még sötétedésig. Hogy hogy kell pluszba munkát szerelni? Nem volt nagy titok, mert mindig került. Én életemben feszt olyan voltam, hogy könnyen kapcsolatba kerültem az emberekkel. S há’ ott is. Olyan a modorom, azt mondják, hogy bizalomkeltő egyén vagyok. De hát a bűnözők sokszé azok, kűjelről jók, akik ügynökként nyalják bé magukot az emberekhez, meglesik, hogy mijük van, s milyenek a szokásaik, aztán mennek vissza lopni… Gyakran előfordult, hogy olyan helyen dolgoztunk hivatalosan, napközben, hogy egy-egy kertvárosi rész. Csendes utcák voltak, itt-ott kicsi park, játszótér. Közterületek bennük, ugye, azokon matattunk. Mondjuk. De ott minden házhoz begyepesített udvarok, kicsi kertek tartoztak. Volt biza olyan, hogy odajött egy-egy tulaj, csak úgy magától, s mondta, hogy nem vállalnám el a kerti munkát neki. Ilyen udvar, olyan udvar. Hogy le kellene nyírni a füvet. Hogy van neki a kertjében valami hitvány cseresznyefa, amelyik nem terem semmit évek óta. Tehát fakivágás, bokrok megpucolása, ilyenek. Kaptam az alkalmon. Sokszé öt-hat ilyen hely is került. Írtam fel a neveket, a telefonszámokat, mintha valami diszpécser lennék. Így osztottam ki a külön dolgot egyiknek is, másiknak is. Jól jött az plusz, néha még vacsorát is adtak. Ha nem, akkor egy sört, kávét, valamit. Ha hozza tudtál tenni még egy ezrest a hivatalos napszámhoz, az jó volt. Ha nem, ha úgymond pihentél, vagy tekeregtél, akkor széjjelhánytál belőle ugyanennyit, elvettél belőle vagy ötszázat, mondjuk. Nem jött ki a számításod. Volt olyan, hogy a hónap végin alig volt megmaradva nyolcvanezer egyegynek. Mondom neki, hogy minek jöttél?... Ez odahaza csak kéthavi bevételed. Ha kimegyünk, akkor keressünk annyit, mint otthon négy-öt hónap alatt, mert másképp nem érdemes. Ha megnyomod jól, az Üzemben, gazdálkodással, s még egyéb vállalásokkal ugyanitt vagy.

A pénz odaki szűkön volt eleinte. Egyeseknek volt annyi tartalékjuk, mondjuk tízezer forint, hogy kitartott az elejin egy hétig költőpénznek. Aztán jöttek a kölcsönért, vagy az előlegért. Szó volt erről, a főnökkel megbeszéltük, hogy legyen valamennyi előleg, húsz-harmincezer, de rendezzük úgy, hogy az igazi elszámolás csak az utolsó napon legyen. Ezzel is óvatosságra, spórolásra kényszerítettem őköt. Sokan közülük egyszer sem jártak el otthonról, nem értettek a pénzhez, nem tudták rendezni magukot, nem ismerték odaki az árakat. Meg kell tanulni az idegenben, hogy minden lépést ügyesen tervezzél meg. Olyan is volt akkor abból a húszból, akik a busszal együtt mentünk ki, az az Attila, s még vagy három, hogy megmondtam az apjuknak, amikor hazakerültünk, hogy őköt többet nem viszem. Nem azért, mert nem dolgoztak. Azért mert nem dolgoztak eleget pluszba, s nem olyan a kiszámításuk. Aki hallgatott reám, annak szépen kijött a lépés… Több ilyen alkalom volt, több ilyen csoportos kimenetel, de elterjedt, hogy én milyen szigorú vagyok. Nem voltam az, balfasz sem, ejszen, csak jót akartam mindegyiknek. Volt olyan, hogy többet nem állt bé velem. Voltak, lettek később olyanok is, hogy leváltak erről a csoportról, elrendezték magukot hivatalosan. És azóta is kint vannak, családjuk lett, jól élnek a munkájuk után. Még akkor is, ha nem végeztek nagyobb iskolákot, de odaálltak a dolog mellé. Mondom, ilyen kimenetel többször volt. Olyan esztendő is, hogy márciustól októberig négyszer voltam odaki. Egy időben még váltócsoportot is béállítottam, mert kérték a folyamatosságot. Bévált a kőalji ember odaki. Nagyjából bévált, de azér’ ocsúja is van. Hogyne lenne!... Ötven embert mozgattam oda-vissza. Lassan-lassan azonban elpályáztam erről a területről. Rájöttem, hogy tudok én magamtól is felvállalni munkákot. Megegyeztünk a mérnökkel, a fővállalkozóval, akivel egyre nagyobb volt a barátság és az egyetértés.

Ahogy telt az idő, s haladtunk ezekkel a beszélgetésekkel, megpróbáltam választ adni hősömnek arra vonatkozóan, hogy mennyi az én órabérem… Tényleg, hogy is van ez?

Azt gondolhatja a kívülálló, hogy micsoda nagy dolog, milyen szép az íróság. Biztosan nagyon híres, művelt, ügyes, okos az íróféle, és ezen tulajdonságai segítségével komoly bevételekre tesz szert. És valamilyen úton-módon hatással bír közben az emberekre. Segít nekik élni. Mert vannak olyan népek, akik azt hiszik, hogy ez a cél és a fő feladat.

Mostanság azonban nem az írás, hanem az egyszerű kommunikálás vált teljesen demokratikussá. Az írott szó, a betű, az üzenet nem kell. Olyan, mintha érvényét veszítené. Hiszen boldog-boldogtalan ott lóg a világhálón. Azon a világhálón, amely egy többtízezer dollár értékű szuperverda fedélzetén és a putriban egyformán jelen van. Azon a világhálón, amelyet lassacskán úgy vehet igénybe mindenki, akár a vizet, a levegőt, vagy a hitet. Nem feltétel hozzá az írás-olvasás és az szövegértés tudománya. A vallásossággal ellentétben az internet olyan, hogy nem csupán máz, nem külsőség, hanem valami, amely képes szétfeszíteni a meglévő kliséket. Az élet minden területére beférkőzik, széttördeli az évezredek óta létező erkölcsi normákat, amelyeket a az egyiptomi, a zsidó, a görög, a római, a keresztény és hitelhagyó, a marxista és a poszthumanista bölcsek alakítottak, mondván, hogy ezek nélkül nem működik az emberiség. A tízparancsolatban tulajdonképpen olyan evidenciák vannak, hogy azok mellett az emberi jogok általános nyilatkozata, az ENSZ alapokmánya, vagy a modern alkotmányok sora csak amatőr próbálkozás lenne az egységes és örök igazságok megközelítésére. A lényeg lebutítása; csűrés-csavarásos torzítása. Mi lenne más a „mai kocsma”? Alku a Sátánnal, aki itt fészkel bennünk a maga törpeségével, s aki tulajdonképpen minden tunyaságunk és emberi gyarlóságunk ihletője. Ott suttog bennünk, itt piszkál legbelül, folyton visszakérdez, kételkedik és tagad. „Ugyan?! Minek?!...”

Érdemes lenne elmélyülni, hogy miféle tartalom van ez mögött: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked!”[5] – olvassuk a parancsolatot a Dekalógusból[6], a tíz alapigéből, amely több évezred távolából, a tudatra ébredt emberiség hajnali üzenete. Illetve mit vár el tőlünk az Úr, amikor azt kéri a hatodikban, hogy: „Ne paráználkodj!”[7]

Oda jutott a világ a műszaki fejlődés által, hogy az utóbbi ötven évben exponenciálisat ugrott általa az ember. Hová? Olyan illúzió felé, amelyet soha el nem érhet. Olyan telítődés iránt, amikor aztán lelassul minden és darabjaira hull. Piramisjáték minden bizonnyal bekövetkező csődje iránt haladunk, de még a jelen-pillanat kamat- és osztalék-élvező gyönyörével, a posztindusztriális újhedonizmus korában. Újabb burjánzású és hibás, életet elszívó rákos sejtek tobzódásában, a mindent lezáró utolsó pillanat előtt, amelynek hangulata olyan, mintha a Titanic szalonzenekara játszaná még egyszer, még egyszer, aztán még egyszer és utoljára, addig ismételve hosszan a Nearer, My God, To Thee[8] dallamát, míg a jeges óceán vizében alámerülve örökre elhallgat bennünk a zene.

Szóval ez az eszköz, ez az izé, amely körülöttünk leng, széttördeli az írást, a szépírást, annak műfajait, és magát a beszédet is. A teljes életformát. Mit tegyünk akkor, ha a mű, vagyis a MŰ, immár csak puszta illúzió. Üresjárat. Önámítás. Hatása majdnem nulla. De mi van az élet többi összetevőjével?... Minden szinten, szinte minden… hasonló… Olyan könnyedén pusztul bennünk a lélek!... De váltsunk, térjünk vissza a saját berkekbe!... Nem azért dolgozik az igazi író, mert ő maga kanonizált, mert elfogadott, és benne van úgymond egy elosztórendszerben, a szekértáborban, amely valamelyest létbiztonságot ad számára. Nem. Indulatból. Cselekvésvágytól, a jó megkísértése által vezérelten. Hogy kimondja. Hogy szavai meghallgattatásra találjanak fülekben, lelkekben egyaránt. Ez lenne majd a leülepedett haszon.

Lévai-Orsós János egy hatvanvalahány éves cigányember. Tegyük fel, hogy szomszéd. Vagy majdnem. Előfordul olyan, hogy igénybe veszem a segítségét bizonyos munkálatoknál. Tűzifahasogatás, sáncásás, tavaszi nagytakarítás a kertben, gyümölcsszedés. Ilyenek. Mikor melyik van soron. Mivel világjárt ember – dolgozott sántéren[9] és szakképzetlen munkásként egy vasüzemben – időnként idénymunkákat is vállalt, régebben Magyarországon próbálkozott, jó volt, azt mondja, megbecsülte a gazdája, de az nem számít belé, mert feketén fizették, de szeretett ott lenni. Aztán a lánya egyszer elvitte Németbe spárgát szedni, ám kiderült, hogy a dereka nem bírja, és egy hét múltán hazahozatta magát. Erre a kísérletre azonban nem büszke. Nyugdíja is van neki, ám az nem sok. Olyan-amilyen ember, de viszonylag konszolidált. Az asszonya kordában tartja. Hogy bohém? Mert az. Mindig olyan volt, hogy megitta. Az izgágaság nem a cigány-mivoltból származik – egyébként ő kikéri mindig magának, nem roma, hanem unitárius-székely-magyar-cigány, s ebben a sorrendben sorolja fel identitásának lényegét, és villantja fel annak rétegeit, amikor úgy van –, alkati tulajdonság nála az italozás… Tíz lej az órabére. Azt mondja, hogy nálam kedvezményt alkalmaz, mert másoknak tizenháromért dolgozik. Egyébként lehetnek tizenöt lejes családok is, mondjuk a tiszteletes, az állatorvos… A tíz lej az durván számolva most két euró. Két óra alatt keresi meg doboz cigaretta árát. A harmadik órában már egy deci olcsó vodkáért és a korsó sörért fáradozik. Azért kell dolgoznia, mert azt a vékony ezrest[10], amit hoz a postás havonta, azt az asszony veszi kézre. Abból enni kell, rendezni a fogyasztást, ház- és egyéb adót, a papbért, ezt-azt, egyebet, ami kötelező, s amikor úgy van, venni egy-egy cipőt, vagy valami olcsó ruhát a turkálóban… – Ha inni akarsz, akkor keress reja pénzt! – mondja neki Bözsi, s még hozzáteszi, hogy „a ráksúly enné ki a beledet, azt az ocsmány beledet, azt, amelyikbe feszt tőtöd belé a szeszt”… A feleség azonban nem gondolja komolyan, csak mondja, de tudja, hogy falra hányt borsó ez a pedagógia, meg az átok. Nem használ. Nem fog semmit. Máskor úgy kezdi a beszélgetést, ha szóba kerül az ura, hogy „az én drága, jó férjem, ez a János…” A férfiú, az én nagy segítségem, aki kivesz a szarból, olykor kap tőlem egy palack bort. Egy kétliteres flakonnyal, olyan pillepalackban, amelyikben a Hargita Gyöngye szokott lenni. Azt mondja, úgy fekszik le aztán, amikor itala van, hogy teszi le az ágy mellé, s abból kortyolgat. Ennek az a következménye, hogy másnap reggel nem jön. Mert képtelen rá. Délután öt körül támolyog be a kapun, és nagy búbánatosan előadja, hogy mi történt. Ilyen a Hódas, így szoktuk magunk közt ezt a Jánost nevezni. Kutyából nem lesz szalonna. A cigánnal kicsit, s jót!... A harmadik napon aztán előkerül. Munkaképes állapotban. Ha van szivar, s mondjuk egy féldeci pálinka, vagy egy jó pohár bor, akkor máris kezdődhetnek, folytatódhatnak a munkálatok. És nyilvánvaló, hogy érvényes a tíz lejes órabér. Általában öt órát dolgozik egyhuzamban. Mert ő már öreg. Többet nem bír, mert elfárad. Meg-megkérdezi, hogy nekem mennyi van a nyugdíjig?... Ha lejár valaminek a szezonja, akkor pár hétig nem találkozunk. De még vannak kliensei a szeren.

Szóval megpróbálkoztam én is, hogy a rendszeren belül, mint író, mire jutok. Hogy is van ez? Miből él meg az ilyen fickó, amilyen vagyok magam is? Mert nem főúr, nem nagygazda, nem oligarcha, nem dúsgazdag milliomos, aki csak úgy passzióból… Nem. Az író általában egy senki manapság. Fedőállásokban dolgozik, mint polgár. Mert ez az írói foglalkozástípus nem létezik. Meg lehet nézni a szakmák és szolgáltatások jegyzékét, jóindulat és némi fantázia kell, hogy az „egyéb tevékenységek” kategóriája mögé beillesszük. Egyébként az örömlányok, a call girl-ök is ezt írják a számlájukra, amikor adminisztrálásra és hivatalos keretek betartására kötelezik őket a szolgáltatott aktusok mián. Talán 9-es számjeggyel kezdődik a besorolási kódja. Az íróság és a mű csak egyféle melléktermék… Az történt most, hogy elmondtam a Kiadónak, aki/ amely ezalkalommal nem más, mint maga a Hivatal. A Miniszter. Töredelmesen bevallottam, hogy előbukkant ez a történetsor, amely által kibontakozik előttem és a munkámban Jobb Gyurka barátom élete. S hogy tulajdonképpen ez idő alatt szükségem lenne valamiféle ösztöndíjra, vagy előlegre. Mondhatom így is, úgy is, ahogy tetszik. Úgy számoltam, hogy mintegy félmillió leütés lesz a majdani könyv. Átlagosan ötezer betűt vagyok képes naponta megírni – hiszen ez csak hobbi, ha csak egyféle melléktevékenység, olyan, mint Jánosnál a káros szenvedély, amelynek gyakorlásáért dolgoznia kell –, és ilyenformán száz nap alatt érek a végére. Még ötven nap telik el a többszöri újraolvasásokkal, a javítgatásokkal és a betoldásokkal. Ha minden jól halad… Megítélt nekem a Hivatal ezer euró előleget. Nem vagyok benne biztos, hogy ez előleg-e, honorárium-e, vagy micsoda? Számolhatunk lejben, forintban. Maradjunk az eurónál, mert úgy könnyebb viszonyítani. Így is ennyi. Úgy is annyi. Egyelőre ez van. És lényeges, hogy pillanatnyilag ígérvény formájában működik. Ebből még nem lehet szivarat venni. Szánkós vodkát, vagy olcsó Harghita sört sem. A munkámmal azonban haladgatok… Ha elosztjuk az összeget százötven felé, majd néggyel, mert ennyi órát dolgozom naponta a témán, akkor mennyi? Ennyi: 1,66 euró. Itt nincs kecmec. Nem mondhatom, hogy másoknak tizenhárom lejért, azaz kettő és fél darab euróért dolgozom. Itt csak ez az opció létezik. És vagyok én, a többszörösen hátrányos helyzetben levő író – vagy kicsoda/ micsoda egy hivatalosan nem létező foglalkozás ketrecében. Mit akarok én? Mire való? Egyáltalán: mire jó ez az egész? Segíthetek-e valakiken? A családon? A fajtámon? Népen? Nemzeten? Emberiségen? Megy-e előrébb általam a szekér? Vagy kolonc vagyok a világ nyakán?...  

Huszonegyedik beszélgetés

Lassan elfogynak otthon az állatok. Zsugorodik a gazdaság, olyannyira, hogy egy idő után még a ház is gazdát cserél. Újfajta élet körvonalazódik külföldön. Pontosabban a maradék Magyarországon, ha az egyáltalán külföldnek mondható.

– Közben jövögettem haza, s láttam, hogy eltűnt egy-egy tehen. Kérdem az asszontól, hogy ugyanbiza mennyibe adta? Mondta, hogy kétmillió egyszázért. Vagy inkább egy millió valamennyiért. Kicsivel kettő alatt. Hallottam máskor. Ekkor már milliós volt a világ erősen. Az olyan kéthavi fizetésnek felelt meg. Jobbacska fizetésnek, mert még az Üzemben sem adtak annyit nekünk, ha dolgoztunk. Ha visszagondoltam a Csaucseszku időkre, amikor stabil volt a pénz, s nem nagyon mozdultak el bolondul az árak, akkor egy jó tehen ára úgy négyhavi fizetésből jött ki. Nyolc és tízezer között. Egy négyszázkilós bikabornyút ötezerért vettek bé, ha leszerződted. Ezt olyan esztendős korukra érték el, ha jól kúráltad és ügyesen gondoztad. Az állathoz szeretet kell, mert azt meghálálják, és a törődés mellett jobban fejlődnek. Addig emberi léptékű egy gazdaság, amíg minden állatnak neve van. Amikor béjönnek csak a fülszámok, és elkezded bokszokban tartani a különféle egyedeket, kategóriák és nemek szerint, akkor megette a fene az egészet. Az már farm. Az ilyent nem szerettem soha. Most sem… Szóljak csak egyet az állatokról. Jövök haza egy alkalommal, s megyek hátra az istállóba. Megvolt még az anyadisznó. Az amelyik minden egyes alkalommal tizenegy malacot nevelt fel, de lett neki tizenkettő-tizenhárom is. Mintha mondtam volna erről ezt-azt. Az a nagy kendős disznyó. Az felállt, kitette a két első lábát a pajtájuk ajtajára, mert úgy volt béállítva, hogy baloldalt, ahogy mentünk bé a kisebbik istállóba, ott volt a disznók helye elől, hátul a kecskéké és a juhoké, s a másik oldalon bé volt kötve a két ló – míg megvoltak –, a hátulsó feliben pedig, ugyancsak fejjel a jászolhoz három vagy négy bikaborjú, mikor mennyi. A nagyobbik pajtában csak fejőstehenek voltak, és a kisebb bornyúk… Hát az a disznyó, ahogy oda kikönyökölt, ahogy meghallotta a hangomot, olyan volt, hogy szinte már meg is szólalt! Az visított, az vinnyogott örömibe’, mintha mondani akarna valamit. Ezek a nagy dolgok a gazdánál!... Ez a szép, amikor az állatok megköszönik a gondoskodást és azt, hogy vagy nekik. Szakadt meg a szívem, de megmondtam Dzsudinak – ez volt a koca neve –, hogy elválnak az útjaink. Nem hinném, hogy értette volna, mert amikor kiengedtem, gyanútlanul odadörgölődzött a lábamhoz, s mintha kérte volna, hogy megvakargassam a hasa alját. Ami meg is történt. Azonsmódulag ahajt az egyik oldalára dőlt. És kijött mindjárt a nyomában a tizenegy malac, szopni kezdtek. Tíz csicse volt, egy-egy malac örökké vinnyogott, mert neki nem jutott, s addig-addig jött ment, tolta félre valamelyiket, míg maga is egy csics közelébe került… Így nődögéltek-fejlődtek. Közben kaptak kecske- vagy tehentejet, főleg a kisebbek, hogy jobban csipeszkedjenek. Soha nem kellett piacra menni velük, amikor hathetesek, kéthónaposak lettek, a szomszédok mind elhordták. Rejuk szóltak, hogy ha lehet ártány kell, de ha nem, akkor a gönne is jó. Ez volt Dzsudinál az utolsó rend malac, ’98 tavasszal, őszire eladattam. Állítólag egy nagyobbfalusi ember vette meg, aki aztán még négy évig tartotta. Ott is hasonló almokat produkált. Azt mondják. Én többet aztán nem láttam, és örökre felhagytam a disznó- és marhaféle tartásával.

Az történt, hogy, míg ott dolgozgattunk a Platánnál, felvettem a kapcsolatot Norbival, hogy lássam, mit akar. Tudtam, hogy megnősült, vannak gyermekeik, de nem tudtam, hogy hány, milyen a felesége, s hol laknak. De volt már mobiltelefon, én is bészereztem egyet magamnak, vettem belé kártyát itthon, s Magyarba’ is, hogy lehessen tartani a kapcsolatot mindenkivel. Egyszer még szórólapot is csináltattam a kertészkedés miatt, ráírattam az én számomat, hogy engemet hívjanak, ha olyan munka van, mondják bé a címet, a helyet és az igényt, hogy mire lenne szükség, és én majd küldöm a megfelelő embert. Egyet vagy kettőt. Szerszámokkal, nyilván. Akkor már oda voltunk fejlődve, hogy volt egy-két kicsi Volkswagen furgon, azokot elkértem a főnökségtől, hogy délutánonként-esténként használhassuk. Mi vettük az üzemanyagot. És söfőrnek mindig bétettünk egy helybélit, egy magyart, aki olyan volt, hogy szorgalmas, és volt kedve béállni közijünk. Mert a füvet, a levágott ágakat el kellett szállítani sokszor, zsákokban, ládákban, azért is külön pénzt számítottunk fel, mert volt ennek a cégnek komposztáló telepe. Végül nekik is hasznuk volt, mert a ganénak való massza gyűlt…

Norbi azért kezdett engemet keresni – ugye még távirati úton is –, mert oda jutott, hogy vásárolt egy sváb parasztházat Szentakarattyán, Pest megyében, úgy húsz kilométerre a főváros határától, s arra gondolt, hogy annak a felújítását reám fogja bízni. Elég jól ment neki, pár év alatt jól el tudott helyezkedni. Béállította magát. Hogy mondják ezt Magyarban? Pozíciót szerzett. Félig az oktatásban, félig az üzleti életben. De az oktatás is olyan volt az egyetemen, hogy vállalkozásban ment az is, kiszámlázta a tanszéknek a teljes tanfolyamok árát, az intézet pedig begyűjtötte a tandíjakat. Jól járt mind a kettő. Gondolom, a diákok is. A szülők pedig fizettek. Ezt azért kellett így csinálni, mert jön az Unió, s neki, a cégének megvolt az akkreditációja a képzésekre, minőségbiztosítás, minden, meg aztán kell az erdő- és mezőgazdasági mérnököknek ez a plusz-diploma, mert menedzserek lesznek, és az önkormányzatoknál majd ők lesznek azok, akik lehívják a pénzeket Brüsszelből. Valami ilyeneket mondott. Én nagy viccesen azt válaszoltam, hogy dolgozzunk együtt, elvállalom a háza felújítását, de remélem, hogy nem kell hívni rá a pénzt, hanem az jön magától, megvan már a zsebben, vagy a bankszámlán. Megnyugtatott, hogy minden rendben, van hozzá kész terv is, az a helyzet, s ami még hátra van, hogy meg kell futtatni az anyagárakot, az ütemezést, kitalálni a folyamatokat, a fázisokat, hogy mi mennyi. Vállaljam el. Csináljam meg. Tudtam, hogy ez nem egyemberes feladat. Mi legyen? Nézem, hogy hátul hozzá kell toldani egy szobát, jön majd egy nyárikonyha filagóriával és kemencével. Ezek mind-mind olyan munkák, hogy vígan meg tudom csinálni. A szarvazat cseréje, s az új szoba tetőterének a beépítése tartalmazott olyan részfeladatokat, amiket nem tudtam volna egyedül. Kiszámoltam, hogy ezen az építkezésen, ha odafigyelek, akkor úgy májustól októberig meg tudok fogni másfél millió forintot. De csak akkor, ha magam dolgozom. Mi legyen? A tetőhöz kellenek a segéderők pár napra. A többi működik, de csak akkor, ha kihozom magammal az asszonyt. Mi annyit dolgoztunk azelőtt, annyit építettünk kettesben, amikor csináltuk a mü házunkot, hogy ezeket a munkálatokat is el tudnánk úgy végezni. Hogy mi legyen az állatokkal? Nem kell őköt széjjelhányni bagóért, hanem szép lassan. Nem mondjuk senkinek, hogy mit tervezünk, hogy kimegyünk mind a ketten szerencsét próbálni. Mert, ha mondjuk, akkor azt hiszik, hogy meg vagyunk szorulva. Meg is voltunk, de nem az anyagiak miatt, hanem az állatokért. Ez az, amikor a vannal is baj van. Csak nyugodtan, mindennek gazdája kerül. A kisebbik öcsémet is béavattuk, bár ő akkoriban nem gazdálkodott, de tudott közvetíteni… Így. Ilyenformán telt el az esztendő kijárogattam közben, egy hónapot, kettőt, s azt mondtuk, hogy aztán ’99 tavaszán elkezdjük azt az átalakítást. Meg is egyeztünk.

Közben a leányunk nem akarta abbahagyni a tanulást. Azt mondta, hogy mesterizik, s aztán áll bé valahova. Kiderült, hogy tanít is félnormában, mert felkérték, hogy vállaljon, de az úgy nem elég. Mikor úgy van magánórákot ad. Ha minden így halad, akkor le is kell doktorálnia, mert az szükséges az előmenetelhez. Amennyiben a felsőoktatásban kíván maradni… Addig-addig pockoltam én is hátulról, hogy nagyon szépen alakult a sorsa. Utolért és maga mögött hagyott sok olyan magyart, akiknek a seggük alá tolták a lehetőségeket, de nem tudtak élni velük rendesen. Az enyim a leánka pedig – és mennyi anyagi nehézségünk volt közben! – ügyesen kihasznált mindent, és odatette az eszit. Ha férjhez talál menni, azt számítottuk, s marad, mert teljesen Magyarba szokott, akkor kell neki szereznünk valahol egy házat, vagy legalább egy lakást valamelyik városban. Muszáj ebben segítsek, mert másképp évei mennek rá. De lássuk előbb, hogy hol fog megállapodni, merre, mert folyton Magyarországot emlegette, hazafelé nem akart pályázni… Megértettem, hogy olyan szakmákban mozog, amelyekhez országhoz illesztett szabályok tartoznak, törvények, olyan nyelvezet, amit románul kellene elsajátítani, az pedig időigényes. Tudtam, hogy a leányom szakmailag a magyar társdadalomba már ekkor jól beilleszkedett. Nyilvánvalónak látszott, hogy ott fog maradni. És volt egy vőlegényféléje is. Az is hordozza a dolgokot. Az érzelmek. Úgyhogy emiatt is nagy volt a kedvünk kimenni. Úgy terveztük, hogy nem véglegesen, egy-két-három évre csak. Hogy hallám, a gyermek hova alakul idehaza, mert ő is tanult, még érettségi előtt állt akkor, s nagyon izgultunk, mert ment neki jól minden. Csak a román nem. Külön órákra küldtük, nehogy elvágják az érettségin. Mert nem a szégyen a nagy dolog, hanem a botlasztás, hogy újra kell vizsgázni, esment próbálkozni. Olyan bolond világ lett, hogy Várhelyen sokszor még a félromán családok gyermekei is megbuktak. Volt olyan rendőr, katonatiszt, de mérnök-, tanár-házaspár is, színromán, vagy félromán, hogy nem tudtak annyira menni, hogy a gyermekük átmenjen az érettségin. Egyik parlamenti képviselőnk – magyar, illetve székely, mü választottuk meg –, az elvitte a fiát egy bukaresti gimnáziumba, de ott is megbukott román nyelvből és irodalomból, pedig egy évet foglalkoztak a felzárkóztatásával, és közben egyéb tárgyakból végig tízes tanuló volt. Ilyen lett az iskola. Azt mondják, hogy inkább adminisztrál az oktatás helyett, bár én azt tenném, ha törvényhozó lennék, hogy a tanárnak kelljen visszaadnia a fizetését, ha megbuknak az érettségiző növendékei. Mondjuk, elmegy egy-kettő, mert hanyag és buta gyermek azért kerül, amelyik nem oda való, amit választott, vagy ahova bejutott. De akkor is szégyen! És valahol erkölcstelen dolog, dísztelen, hogy egy-egy osztályból egynek sem sikerül! Ez egy olyan rendszer, hogy bizonyítsa a társadalom életképtelenségét, mert szerencsétlenné tesz szülőt-gyermeket egyaránt. Mert aztán vakaródzhatnak, hogy mi legyen! Valahogy olyan ez az egész felépítmény, hogy tiszta hazugság: felhúznak egy házat, amelyik aztán reggelre összeduvad, de nem beszélünk róla, hanem gyártunk melléje egy olyan elméletet, mintha tényleg létezne. Ezek az életveszélyes dolgok, így omlik rád, és üt agyon egyszer a jóléti társadalom.

Ha nem ebben az országban, akkor a másikban. El kellett döntsük, hogy mi legyen! És én azt a megoldást választottam, hogy akkor menjünk ki az asszonnyal együtt. Elvállalom azt a munkát egyedül. Jól kiszámítom, hogy mi mennyi, s hány nap vagy hét kell hezza. Ha együtt vagyunk, az egyéb oldalról is jó, mert jól láttam, hogy mit el nem követnek egy fehérnépért a kollégák, akiket kivittem. S mi jutott, ha meg is hajtották? Valami rongy… Tripper. Vagy asse. Inkább csak a mese. Ha már az embernek felesége van, akkor éljen úgy, hogy együtt. Mert másképp mit ér? Lehet pénz, lehet munka, de azért vagyunk összeállva, hogy legyünk is együtt közbe.

Jegyzetek

[1] nép − románul

[2] ~ moldvai vajda (1433-1504), aki 1457 és 1504 között uralkodott, másképp III. István az azonos nevű uralkodók sorában. A Muşat család tagja, amelynek egymást követő generációiból számos híres ember és főméltóság került. Az uralkodóról Ştefan cel Mare – Vaslui 1475 címmel készítettek kétrészes játékfilmet a vászlói csata (1475. január 10.) ötszázéves évfordulója alkalmából, amelyben nemzetközi összefogással – hiszen IV. Kázmér András lengyel király 2000 fős segédhadat, Mátyás király pedig 5000 székely és 1800 magyar katonát vezényelt a helyszínre –, egy emlékezetes csatában sikerült jelentős győzelmet aratni a közös ellenségen, amely esemény nyomán rövid időre megtörni látszott az oszmán-török offenzíva. Ez a film nem mentes a totalitárius rendszerben határozottan divatossá és túlzóvá vált nacionalista pátosztól. Van benne egy jelenet, amikor a fejedelem megszólítja a csata előtt a sereget: – Unde sunteţi vitejii mei moldoveni? [Hol vagytok moldvai vitézeim?]. A film kezdeti forgalmazása idején történhetett, hogy valaki hangosan felkiáltott a nézőtéren egy brassói moziban, legalábbis így szól a korabeli anekdota, amely baráti társaságokban keringett, ha szóba került a Cenk alatti város elrománosítása, ahol korábban majdnem egyforma arányban éltek magyar román és német őslakosok: – Toţi la Braşov, Măria Ta! [Mindnyájan Brassóban, Felség!] 1910-ben itt a 41.056 lakosból 11.786 román, 17.831 magyar, 10.644 német, 598 egyéb nemzetiségű; 1992-ben 323.736 főből 287. 537 román, 31.546 magyar, 3.418 német, 1.237 egyéb identitású. In: Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája (1850-1992). Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998-2002.

[3] „Nincsenek meg a feltételeink.” – román 

[4] Kölcsey műve előtt, a 19. század első harmadáig a katolikus magyarság himnusza. Szoszna Demeter OSB kéziratos énekeskönyvéből (1715) való a legkorábbi ismert változat, melynek strófakezdő betűi szerzetes-társa, az ének szerzője, Lancsics Bonfiác rendi nevének latin alakját (Bonifacius) adják ki akrosztichon formájában. A vers szerzője talán rendtársa, Lancsics Bonifác (1737) volt. A legrégebbi dallamcsírája a Deák-Szentes-féle, lejegyzett egyházi énekeket tartalmazó 1774-es énekeskönyvéből ismert. 1793-ban már „nationalis cantitio”, azaz nemzeti énekként említik írásos források. Írja a Wikipédia, illetve az Éneklő egyház: Római Katolikus Népénektár. 7. kiadás. Budapest: Szent István Társulat. 2005. 234. ének.

[5] 2Móz 20, 12

[6] Tízparancsolat – dekalogosz azaz: ’tíz szó’ − görög

[7] A 6. törvény kateketikai formulája. T-képpen: „Ne törj házasságot!” (Kiv 20,14; MTörv 5,18). A ~ a férfi és a nő kapcsolatát mint az élet Istentől kapott forrását védő törvény. A férfi és a nő egysége a →házasságban a Teremtő nagylelkűségének és termékenységének egyfajta utánzása a testben: „a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz” (Ter 2,24). A sokféle eltévelyedés után Jézus azért jött, hogy a teremtést eredeti tisztaságában helyreállítsa: „Amit Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza” (Mt 19,6; Mk 10,9; vö. Mt 5,27; 19,18; 10,19; Lk 18,20). – A kat. erkölcstan az Egyh. hagyományára támaszkodva a ~ot az egész emberi →szexualitásra vonatkoztatva értelmezi. A ~ biztosítja a személy számára azt a →tisztaságot, mely a szexualitás személybe integráltságát jelenti, azaz az ember belső egységét a maga testi és lelki valóságában. A szexualitás, amelyben az embernek az anyagi és biológiai világhoz tartozása jut kifejezésre, akkor válik személyessé és valóban emberivé, amikor beépül a személytől személyhez irányuló kapcsolatba, a férfi és nő kölcsönös, teljes és időben korlátlan odaadásába. A tisztaság erénye tehát őrzi a személy épségét és az odaadás teljességét. Megköveteli az önuralom megszerzését, ami nevelés az emberi szabadságra, fejleszti az önismeretet, az életkörülményeinek megfelelő aszkézist, az isteni parancsolatok iránti engedelmességet, az erkölcsi erények gyakorlását és az imádsághoz való hűséget. A tisztaság különösen a felebaráttal való barátságban mutatkozik meg. Az azonos vagy különböző nemű személyek közötti barátság nagy érték mindenki számára, elvezet a lelki közösségre. - A ~ tiltja a →tisztátalanság minden formáját (→házasságtörés, →homoszexualitás, →nemi erőszak, →önfertőzés, →paráznaság, →pornográfia, →próbaházasság, →prostitúció, →szabad szerelem, →vérfertőzés). In: Magyar Katolikus Lexikon. http://lexikon.katolikus.hu/H/hatodik%20parancsolat.html

[8] A Közelebb, közelebb, Uram, hozzád! – a protestánsok által használt fordítás szerint: Hadd menjek, Istenem, mindig feléd! – egy a 19. századból származó keresztény himnusz, amelyet mind ma a zarándokok énekelnek, de felcsendül esküvőkön, temetéseken is. A dal szövege utal Mózes első könyve 28,11-12 verseire, Jákob álmára: „Egy olyan helyre ért, ahol eltölthette az éjszakát, mikor a nap lement. Fogott egyet az ott levő kövek közül, azt a feje alá tette, és lefeküdt azon a helyen. És álmot látott: Egy létra volt a földre állítva, amelynek teteje az égig ért, és Isten angyalai jártak azon fel és le.” A dalt 1841-ben, a dalt Sarah Flower Adams, unitárius felekezetű brit színész és komika írta. Első ízben Adams nővére, Eliza Flower zenésítette meg, és William Johnson Fox Hymns and Anthems című gyűjteményében jelent meg. Az Egyesült Királyságban a dalt rendszerint John Bacchus Dykes 1861-ben írt Horbury című himnuszának dallamára éneklik. A világ többi részén leginkább Lowell Mason dallama, az 1856-ban írt Bethany kapcsolódik hozzá. A magyar nyelvterületen a római katolikusok, az evangélikusok, a reformátusok, az unitáriusok egyaránt használják a különböző szövegváltozatokat.

[9] építőtelep – román

[10] Összehasonlítás végett (2022. február 23-án, az orosz-ukrán háború előtti napon, amikor még viszonylag stabilak voltak a különböző pénznemek) 1000 RON – új román lej –  piaci középárfolyama: 202,32 EUR/ 76389 HUF/ 224,52 USD/ 167,78 GBP összegnek felelt meg. (Forrás: Wise.com) Ugyanekkor a romániai közszférában az átlagos nettó bér 3786, míg a magánszférában 2800 RON volt. Az 1000 RON az állam által garantált legkisebb öregségi nyugdíj; január 1-től 1586 RON volt a nyugdíjpont értéke. Ezidőtájt az 5 millió nyugdíjas átlagnyugdíja 1771 RON. (Forrás: Erdelystat.ro)