A tanulmánykötet hiánypótló műként, tudományos alapossággal és élvezetes, eleven stílusban tesz kísérletet arra, hogy megteremtse kortárs irodalmunk egyik legkiemelkedőbb nagyepikai alkotásának méltó recepcióját. Az esszék témája Kabdebó Tamás Duna-regény című kötete.

Haklik Norbert

Egy Duna-regény anatómiája

(Részlet)

Sánta kutya harapását sánta kutya szőrivel – avagy az erkölcsös hazugság természetrajza
Lám, a mások javainak elkívánását tiltó parancso­lat nem is annyira egyszerű, mint az első látásra tűnik! Nincs ez másképpen a nyolcadik parancsolattal sem, amely protestáns változatában még „csak” a felebará­tunk elleni hamis tanúskodást tiltja, a katolikus kate­kizmus szerinti változatában azonban mintha jóval tá­gabb hatállyal bírna: „Ne hazudj, mások becsületében kárt ne tégy!”. Az őszinteségre szólító imperatívusz lát­szólag egyértelmű. Mi a helyzet azonban akkor, ami­kor a nyolcadik parancsolat konfliktusba kerül vala­mely másikkal? Ha például az igazmondás mások éle­tének kioltásához vezethet? Egy olyan társadalmi rend­szerben, amelynek működésében a hazugság formái: a hamis vád, a koncepciós perek kulcsszerephez jutnak, megengedhető-e, hogy e gyakorlat következményeit tompítandó éppen a hazugság eszközét vessük be? Egy­általán: elfogadható-e a hazugság, ha egy másik hazuság következményeit oltja ki – a sántakutya-harapást sánta kutya szőrivel gyógyíthatjuk-e?
Kabdebó Tamás a Tízparancsolat ezen intelemnek szentelt darabjában brilliáns egyszerűséggel fogalmazza meg ezt a dilemmát, egyik gyermekkori emlékét hasz­nálva példázatként. Kilencéves korában a szerző kisbi­ciklivel hátulról meglökött egy, a járdáról körültekin­tés nélkül lelépő mosónőt. Az asszonyság beperelte a családot, azt állítván: a kerékpár elszakította a télika­bátját. „A tárgyaláson megjelent az asszony a kabáttal, a látlelettel – egy új kabáttal –, amin hatalmas hasa­dás éktelenkedett. A vád kitalált voltában semmi két­ségem nem volt. Viszont ügyvédem, Für alle Fälle, le­szereltetett mindent biciklim elejéről, a lámpát, a sár­hányót is, ami a szakítást vélhetőleg előidézhette vol­na. A bíró kihallgatott, nem mondtam el az alkatrészek eltávolításának részleteit. Nem kérdezte. A pert meg­nyertük.” Kabdebó értékelése szerint „A felperes ’ha­mis tanú’ – itt hamis vádló – volta kétségtelen. Az alpe­res viselkedése a ’lapítás’ egyik alosztályába tartozik.”¹
A Danubius Danubia lapjain számtalan példát ta­lálunk arra, amikor valaki „kármentés” gyanánt el­hallgatja a teljes igazságot, vagy éppenséggel hamisan tanúskodik. Az effajta hazugság gyakorta teljes mér­tékben igazolható, mi több, helyeselhető is, mint a túlélés egyik eszköze. A legdrámaibb példa erre talán Búbáj-Bűbáj, azaz Álmos Erzsébet házasságának tör­ténete, aki szerelmét és gyermeke apját, Szendrő Jó­zsefet megmentendő feleségül megy a belügyessé lett volt ávós tiszthez, Csontos Vincéhez. (142.) Ilyen tár­sadalmi és családi körülmények között a túlélési ösz­tön nyilvánul meg a jótékony hazugságokban. Nincs ez másként Búbáj-Bűbáj és Szendrő József fia, a kis Gyuró esetében sem: „A gyerek tökéletesen megta­nulta a hallgatás, elhallgatás, tehát a szükségszerű két­színűség művészetét. Minden, az apjától kapott aján­dékra rámondta: ’Bor Ottó bácsitól kaptam’.” (296.) Az erkölcsileg igazolható hazugságra még számtalan egyéb példát szolgáltat a regénytrilógia, s ezek szin­te kivétel nélkül a társadalmi körülmények következ­ményei. Igrity István, becenevén: Igric Jugoszláviába próbál szökni, de elfogják. A súlyosabb büntetéstől Csócsér András párttitkár és Veigel Ignác tanácselnök hamis tanúskodása menti meg. Visszamenőleg kreált dokumentumokkal igazolják ugyanis, hogy a tiltott határátlépés valójában a szocialista gazdaság érdekeit volt hivatott szolgálni: „a jugoszláv elvtársak ugyan­azokat a traktorokat használták, de jelentős tartalé­kokra tettek szert, míg a dunahalmi termelőszövetke­zet a kikopott csapágyakat belföldről nem tudta pótol­ni, s így a tavaszi szántás nagy veszélybe került. A ju­goszláv bürokrácia megakadályozott minden korábbi kísérletet a csapágyak kivitelére, holott a bezdáni Tito Marsall Termelőszövetkezet jelentős csapágytartalé­kokkal rendelkezett. Végső levonásban tehát a két ma­gyar dunahalmi elvtárs hazafias cselekedetet készített elő, ebben vett részt ifjabb Igrity István, megbízásból és teljesen jóhiszeműen. Természetesen igen sajnála­tos, hogy ezenközben szabálysértés – útlevél nélküli határátlépés – történt.” Jellemző, hogy a perbe fogott Igric apja a párttitkár és a tanácselnök tevékeny tá­mogatását éppen azzal nyeri meg, hogy emlékezteti: az Igrity család hogyan segítette őket az előző, másik emberellenes diktatúra idején: „A csendes Igrity ekkor két dologra emlékeztette munkatársait: rab fia nagy­apja volt az, aki 1944-ben megkorbácsolta a keretle­gényt, hogy megmentse Csócsér életét, Veigelt pedig előbb az SS-től, aztán a sváb kitelepítéstől mentették meg”. (156–157.) Amikor Szendrő József, alias Dé az ellene elkövetett gyilkossági kísérlet következménye­képpen kómában fekszik a neuburgi kórházban, édes­anyja, Kató megpróbálja rávenni határőr ismerősüket, Pallér Miskát, segítse át a határon. A határőr és a káp­lán szintén a jótékony hamisság eszközével él, megkí­mélendő az asszonyt e meggondolatlan lépés követ­kezményeitől: „A határ előtt egy kilométerrel hirte­len kigyulladtak a jupiterlámpák, egy fénycsóva kör­bejárt az őrtoronyból, és megszólalt egy sziréna. Ép­pen csak hogy elbújtak egy közeli parasztház csűrjé­ben, ahonnan hallották a járőr lépéseit. Ott remegtek kora reggelig. Aztán a pap visszavezette az asszonyt az urához. Mert így lett megbeszélve, mert így nem lett baj az egészből.” (343–344.) Búbáj hamis útlevél­lel utazik Neuburgba Déhez (357.) – „törvényes” mó­don ez nem volna lehetséges, bár Álmos Erzsébet en­nek érdekében is mindent megpróbál (még Kádár Já­noshoz is levelet ír, közbenjárást kérve). (344.) Balta Edgár, aki szintén ’56-os menekült, Szendrő Józsefet álláshoz segítendő tévesen hiteti el a bécsi sportklub menedzserével, hogy „Dé Budapesten, a Sportuszodá­ban masszőr volt”. (149.)
Amikor „hazai pályán” kívül tevékenykedik, az ál­lamhatalom hasonlóképpen, bár más erkölcsi elő­jellel nyúl az elhallgatás és a tettetés eszközéhez. Pincehidi, aki otthon kémelhárítóként, külföldön pedig kémként dolgozik, a Mindszenty bíboros körül kibontakozó hatalmi játszma résztvevőjeként papnak adja ki magát: „Pincehidi különleges megbízatással Rómába utazott. Gyerekkorában Mocsoládon volt ministráns. A ráragadt latin miseszövegfoszlányok tudományát imigyen kamatoztatta: papi ruhába öl­tözött, befészkelte magát a Kollegium Hungaricum Germanicumba, ott leitatta az intézet két befolyá­sos kanonokját, és titkaikkal fölfegyverkezve megje­lent Pál pápa reggeli miséjén a Sixtusi kápolnában.” A kém arra irányuló erőfeszítéseinek abszurditását, hogy másnak lássék, mint aki, Kabdebó egy remek­beszabott geggel érzékelteti: „a később kiszivárgó le­genda szerint egy öreg vaksi bíboros imazsámolynak nézte őt és rátérdepelt”. (620.)
A hazugság erkölcsileg igazolható akalmazása egy „nagyobbik rossz” elkerülése érdekében koroktól és társadalmi rendszerektől függetlenül válik a modus vivendi részévé minden alkalommal, amikor a hata­lom a törvénytelenség eszközéhez nyúl (még ha ezt a törvényekre hivatkozva, vagy azokat érdekeinek meg­felelően újraírva teszi is): Joseph Andrew Blackwell 1848-ban ortodox pópának öltözve megy Batthyány küldötteként Zágrábba, Jellasicsot békíteni (387.), a hungarus tudatú, német anyanyelvű, osztrák ősök­től származó Pécsváradi úr pedig a szabadságharc le­verése után kettős identitása egyik felének hangsú­lyozásával biztosítja be magát a haynaui rendszerrel szemben: miután a bevonuló osztrák helyőrség le­foglalja a sörgyárát, születési anyakönyvi kivonatával bizonyítja, hogy „a hatóságoknak valójában Alfons Pohl, Pressburgban született úriemberrel van dol­guk, kinek édesapja Helmuth Pohl bécsújhelyi ke­reskedő volt, ki az akkori magyar fővárosban tele­pedett le, s a parlament tinta-, kalamáris- és lúdtoll­szállítója volt.” Ugyanő előnyös helyzetét bajbajutott barátjának segítésére használja fel: „Pécsváradi úr te­hát mint Pohl Alfons visszahelyeztetett a sörgyárba, és ugyanakkor kezességet vállalt a lefogott dr. Blaha Kálmánért, aki – az ügyvéd ezt adatokkal bizonyí­totta – félreértés áldozata lett, minthogy sohasem ártotta bele magát a politikába. (A helyőrség kapi­tánya egy láda legfinomabb likőrt kapott Pohl úr­tól, dr. Blaha Kálmán pedig tüdőgyulladást a bör­tönben, amit nem hevert ki.)”. (526–527.) A kegyes hazugság társadalmi rendszerektől és politikai körül­ményektől független változatára példa az, amikor az orvostanhallgató Dönge Fülöp tudományoskodó eszmefuttatással próbálja meggyőzni Katót arról, hogy fia fel fog épülni a kómából. (343.) A szerző Füles érvelését „szemenszedett biztatás”-ként emle­geti.

¹ Kabdebó Tamás: i.m., 115.