Térszűkület – Stiller Kriszta versei

 Beborít az ősz. Húsz méter sötéttel.
 Poros almacsutkák. Repedt plexitál.
 Nem jeleztél vissza. Te voltál a jel.
 Az asztalon lámpa. Kint a köd szitál.

TÉRSZÜRKÜLET

STILLER KRISZTA VERSEI

Succina pectoris 

Dísz vagyok csak, fakó fényű.
Nem vágytad, hogy több legyek.
Úgy zártalak magamba, mint
borostyán a döglegyet.

Isten most egy dühös hóhér.
Minden szava égzene.
Hozzád csiszol, hogy örökre
mi legyünk az ékszere.

Felakasztva, láncrafűzve,
még egy végsőt rugdosok,
s elnyugszunk a Föld szívén, mint
árokban a gyilkosok.

Térszürkület

Köd szitál megint. Az aszfalton lámpa.
Épp hazafelé. Néha félrelöknek.
Fáradt holdsütés. Delírium. Tré mensch.
Őrjítő a zaj. Csendben őrülök meg.

Akváriumszoba. Tenger hallgatás.
A fulladás. A belédreszketések.
Éretlen bűnök. Ma végre megértem.
Eltompult percek. Nem vártak. De kések.

Beborít az ősz. Húsz méter sötéttel.
Poros almacsutkák. Repedt plexitál.
Nem jeleztél vissza. Te voltál a jel.
Az asztalon lámpa. Kint a köd szitál.

Ott fenn, a hegyen

Hajnali holdfény úszik az úton,
szürke ruhában táncol a csend.
Ébred a mámor, lobban a hűlt vágy,
kormos az izzó láng odabent.
Halk monoton zaj ritmusa hallik,
reszket a testem, dobban a szív
libben a függöny, mozdul a paplan
szél dala száll, mint bús panasz-ív.
Táncol a hajnal, szürke ruhában,
hold von ezüstből fény-kalodát.
Börtön az ágyad, testem a párnád,
így ölel engem két karod át.

Kislány a lépcsőn

 Háztetők felett a sötétség rohan,
 csillagokat mar szét, mint a vegyszerek,
 azután átölel lassan, boldogan.
 Kiismerhető már. Ez is egy szerep.
 Bezárt ajtó előtt fáradt csend kopog,
 nem engedi be, csak üvölt a hiány,
 hogy megnyugtassam őt, ringatást lopok.
 Imák lógnak rajtam, mint egy ács fián.
 Esti mese nem hat. Üres mondatok.
 Itt a vége, fuss el. Hová érek el?
 Olyan, mintha szállnék. Angyalt vontatok.
 Más úgy látja, zokog. Pedig énekel.

Születésnapodra

Azt hiszem, tavasz volt.
Látod, nem emlékszem.
Apu, mikor sír az utca,
úgy vagy itt, hogy mégsem.

Tenger helyett tócsa.
Guggolok a földön.
Apu, amit elvittél, most
mégis visszatöltöm.

Tiszta víz lehetne.
De csak cseppek mentek.
Nem látszol már a tükrében,
épp úgy, mint a szentek.

Apu, most vihar van.
Ki mondja meg, merre?
Ez izgat, mint részeget a
kamaszlányok melle.

Hazug minden meséd.
A földszint beissza.
Köntösödet, mint a bőgést,
úgy tartottam vissza.

Szárnyaid kitárva.
Ragyogsz, mint az ablak.
Apró dolog lehetsz fent, mert
néha visszakaplak.

Nem csak a szél ordít,
ha a képed kérdi.
Isten beszél angyalul, de
ezt még ő sem érti.

A versekhez Lapos László festményeinek részleteit társítottuk.