Nagykanális – MAJOROS SÁNDOR regénye (14) – Egy élet és sok halál

Amíg a macskát keresgéltük, Róka öcsi elmagyarázta, hogy ezeket a dögöket nem is olyan könnyű felakasztani.

NAGYKANÁLIS

MAJOROS SÁNDOR REGÉNYE

14. rész

Egy élet és sok halál

Róka öcsinek még a nevét sem tudom, pedig rengeteget köszönhetek neki. Talán Ferinek hívták, de az is lehet, hogy Jóskának vagy Sándornak, mint engem. Akkor még a Sándorok, a Józsefek, a Pisták meg a Jánosok uralták a világ névállományának jó háromnegyed részét. Ha valakit például Ottónak kereszteltek, számolnia kellett azzal, hogy mihelyst megnő, és komoly férfitársaságba kerül, menthetetlenül ki fogják röhögni. A Lacikat, az Andrásokat és Károlyokat még elviseltük, de a Gyulákra szomorú sors várt. Egy olyan bizarr névvel pedig, mint az Oszkár vagy a Jenő egész egyszerűen nem lehetett teljes életet élni. Az sem volt valami jó ajánlólevél, ha az ember felmenői viselték ezt a kiközösítésre serkentő billogot. Rossz rágondolni, mennyit szekíroztak volna az utcabeli gyerekek, ha kiszimatolják, hogy a nagyapám rövid földi pályafutása alatt az Ignác nevet viselte.

Csáti-Szabó nagymamám távozása után anyám egy darabig még nem merte leszedni a falról a Krisztus reprókat, de amikor a nagymamámnak eltört a lába, és a napnál is világosabb volt, hogy legalább két hónapig Zomborban kell maradnia, egy sebtében rendezett pingálás ürügyén az egész kollekciót eltávolította és fölvitte a padlásra. Ignác nagyapám embargósított relikviái akkor már hosszú ideje ott porosodtak. Legfélelmetesebb hagyatéka az a ceruzával készített, nagyméretű önarckép volt, amit embergyűlölő korszakomban András nagyapám szúrós nézésével tartottam egálban. Szerencsémre csak ritkán találkozhattam vele, mert a szekrény alján volt a helye, abban a fiókban, ahol Béla bátyám egyetemi éveit idéző nagyszámú, üveglapra kent vérminta is felhalmozódott. Amikor itt is rátaláltak az egerek és jókora lyukat rágtak belé, apám betekerte egy vászondarabba és fölvitte a padlásra.

A szentképek már önmagukban távol tarthattak volna a padlástól, de a szarufák közé fészkelődött keresztespókoktól még náluk is jobban féltem. Szó sem lehetett arról, hogy közéjük merészkedjek, pedig amióta úgy felvitte az isten a dolgunkat, hogy karácsony előtt disznót is vághattunk, apám itt szikkasztotta a füstölőről leszedett kolbászt. A szabály szigorúbb volt, mint az Alkotmány, amiről az utcánkat elnevezték: a kolbásznak húsvétig, ha törik, ha szakad, ki kell tartania, ezért csak jeles alkalmakkor került belőle egy kevés a tányérunkra. Számomra ez csupán azért volt pirinyót kellemetlen, mert majd megvesztem a kolbászért. Még attól a megalázó gesztustól sem riadtam vissza, hogy könyörögjek apámnak egy darab kolbászért, ám ő a padlás jól működő védelmi rendszerének biztos tudatában csak mosolygott a próbálkozásaimon.

Ha nincs Róka öcsi és mindenre elszánt bandája, talán soha nem esek át a tűzkeresztségen, és életem végéig apró karikákra porciózott kolbászadagokkal kell beérnem.  Apám is biztosan ebben a hitben ringatta magát, mert esténként továbbra is olyan fölényes magabiztossággal szerelgette a rádióját, mint aki tökéletesen meggyőződött a tőle gyengébbek eredendő gyávaságában. Fogalma sem volt, hogy napközben miféle kiképzésen esek át a Róka-házban, amely a maga rozogaságával ugyanúgy kitűnt a  Gyülekezet köz építményei közül, ahogy egy palota türemkedik elő a jellegtelenül egyforma bérházak sokaságából.  Egy felnőtt talán másként látta volna mindezt, de nekem ez a kidőlt-bedőlt viskó volt a mesék birodalma. Akik benne laktak, nem ismerték a nem szabad fogalmát. Amíg anyám mereven ragaszkodott ahhoz, hogy esténként csak alapos lábmosás után szabad ágyba bújni, a Rókáknál akár sáros csizmában is ugrálhattunk az ágyon. Róka öcsit és kompániáját semmilyen szülői felügyelet nem akadályozta a kibontakozásban. Az anyjuk sosem volt otthon, és az idősebb nővérük is csak ritkán. A háztartás-működtetés sok esetben megoldhatatlan feladata a tizennégy éves forma Róka Julira hárult, de ő ezt könnyen és gyorsan elintézte. Ha főzéssel kísérletezgetett, a krumpli héját meg az egyéb hulladékot egyszerűen kilöttyintette az udvarra, ahol emiatt akkorára duzzadt a szemétdomb, hogy ha nyitva hagyták az oldalsó ablakot, a domb teteje mindig bedőlt a szobába. Árnyékszék gyanánt egy gödröt használtak, amelyre egy ülőkéjétől megfosztott széket állítottak. Ha a gödör megtelt, kicsivel odébb újat ástak. Az udvarukat beborító festői szépségű rozsdás vasak, bádoglemezek és korhadt deszkamaradványok között teljesen elvadult, kopasz nyakú csirkék szaladgáltak. Ezek közül vadászta le Róka öcsi a levesbe valót, éspedig hagyományos módon, parittyával. Városi körülmények között ezt az eszközt csúzlinak hívják, de minálunk faluhelyen parittya volt és az is maradt. Róka öcsi képes volt húsz lépésről is fejen találni vele a kiszemelt csirkét, amit eztán már csak a formaság kedvéért kellett baltával lefejezni és jól kivéreztetni. Nálunk anyám az ilyesmit diszkréten a góré mögé húzódva végezte el, mert félt, hogy az érzékeny lelkem maradandó károsodást szenvedhet egy levágott fejű, vergődő csirke látványától, pedig én akkor már macskaakasztásnál is asszisztáltam.

A dolog úgy esett, hogy Róka öcsiék egyik macskája – volt belőlük vagy egy tucat – sajnálatos módon megrühesedett, és a családi konzílium úgy döntött, meg kell rövidíteni a szenvedéseit.  Róka öcsi ezen a területen sem volt éppenséggel kezdő, mert amíg a macskát keresgéltük, elmagyarázta, hogy ezeket a dögöket nem is olyan könnyű felakasztani. Valld be, hogy te csak rátennéd a hurkot a nyakára, és fölhúznád az első ágra, ami az utadba kerül! Annyira megszeppentem, hogy rábólintottam: igen, pontosan így cselekednék. Ennél nagyobb hibát nem is követhetnél el, fontoskodott a cimborám. A macska olyan könnyű, hogy ha simán fölakasztják, fölkunkorodik és elharapja a madzagot. Muszáj nehezéket kötni a hátsó lábára.

Ezen a ponton már nem tetszett a dolog. Egészen odáig azt hittem, az akasztás is csak valami játék lesz, hasonló ahhoz, amikor öcsi az istállójuk eresze alól kiszedett cincogó denevért kifeszített szárnyakkal fölszegezte az ajtófélfára. A gonosz szellemek távoltartása miatt ez nemcsak kívánatos volt, hanem egyenesen szükséges. De az akasztás azzal a nehezékkel valahogy nagyon durvának tűnt. Nem beszélve arról, hogy a denevér csak egy nagy, randa bogárszerű lény, a macska meg egy állat. Nekünk is volt otthon egy kandúrunk. Róka öcsit mindez az örök kárhozatnál is kevésbé érdekelte. A kertjüket borító gazban rövid keresgélés után talált egy rozoga tragacskereket. Ezt kötötte rá a cica egymáshoz csomózott két hátsó lábára, aztán az érzelmek legcsekélyebb jele nélkül átbújtatta az állat fejét a hurkon. A madzag, mint egy öreg, kiszálkásodott kígyó, ropogva bucskázott át a körtefa ágán. Csak úgy pattogott le róla a sok pihekönnyű, szürke kéregdarab, meg valami ezüstösen csillogó por, ami tán a fát rágcsáló férgek titkos éléstárából került elő, mindenesetre még akkor is ott lebegett a vesztőhely környékén, amikor Róka öcsi nekifogott, hogy tragacskerekestől együtt elássa a döglött állatot.

Úgy trappoltam haza, mintha éles csőrű vajak kergettek volna, és anyám legnagyobb meglepetésére már délután négykor bebújtam az ágyba. Rázott a hideg. Anyám azt hitte, megint a mandulám rosszalkodik, főzött hát egy nagy bögre mentateát és odaült az ágy mellé, hogy a tenyerével megmérje a lázamat. Nem talált rajtam semmi különöset, de a jelek szerint valami mégis bujkálhatott bennem. A kanyarón meg a hólyagos himlőn akkor már átestem, úgyhogy nem sokat aggodalmaskodott. Aludd ki magad kisfiam, holnapra meglátod, jobban leszel, mondta, és nyakig rám húzta a dunyhát.

Gyalázatosan éreztem magam. Kint még magasan állt a nap, az utcáról behallatszott a gyerekek kiabálása, de engem ez most nem érdekelt. A fal felé fordulva bámultam a meszelésen végigfutó cérnavékony repedést, amiről nem tudhattam, hogy a vermekkel és üregekkel bőségesen átlyuggatott bácskai föld folytonos mozgásának a jelzése, és hogy idővel némelyikük akkorára fog tágulni, hogy a kezemet is beledughatom. Egy ilyen piciny repedés vonatoztatott el abba a nehéz, nyugtalanító álomba, amelyből másnap csuromvizesen, de valóban gyógyultan ébredtem. Kicsit még kóvályogtam, és délelőtt nem is volt kedvem kimenni az utcára. Aztán meghallottam, hogy a sarkon a kisbíró megint dobol, és ez annyira katonás dolog volt, hogy a világért sem maradtam volna ki belőle. A nagyobb gyerekek valahonnét már előre tudták, hogy aznap dobolás lesz, mert az utcán csomókba kotorták a port, és amikor a sarok felé rohantak, nekiszaladásból szétrúgták mindegyiket. A sűrű, sárga felhő egészen a kúpcserepekig emelkedett, nemhogy a sarokig, de a szomszéd házig sem láthattak el tőle azok, akik csak a kapujukból vagy a házuk ablakából nézték az attrakciót.

A Róka gyerekek talán még a felnőtteknél is élénkebben figyeltek a hírekre. Csakúgy, mint az ég alját kémlelő öreg parasztok, ők is olyan jelzéseket találtak ezekben a normális embernek csupán rekedt óbégatást jelentő hangokból, amit rajtuk kívül senki sem érthetett. Egymás mögé sorakozva, táguló orrcimpával szívták be a kisbíró szavait, mintha nem is a hangok, hanem az illatok lettek volna számukra érdekesek. Szagok pedig bőven akadtak: a csomókban száradó lószar – amit az asszonyok tavasszal, az olvadás idején vödörszám gyűjtögettek, mert sárral keverve pompás vakolatjavítót gyárthattak belőle – , a szivárványszínű hártyát növesztő, békakeltető pocsolyák és a fogvásítóan fanyar illatú, tüsszögtető tamariskabokrok jellegzetes parfümkeveréke, ha kellett, ha nem ott kínálgatta magát előttünk. Egy ideje már itt, az Ivo Lola Ribár utcában is nagy magabiztossággal közlekedtem. A nap felé haladva egy saroknyira ott volt Endre bácsi vegyesboltja, ahová anyám néhanapján elküldött, hogy vegyek ezt-azt. Néhány rossz ízű aprót nyomott a kezembe – nem tudta, hogy mihelyst kiérek az utcára, az érméket beveszem számba és addig szopogatom, amíg a bolt elé nem érek –, mondván, hogy vegyek rajtuk marmeládét. Csáti-Szabó nagymamám idejében nem vetemedett volna ekkora pazarlásra, de anyám akkor még nem tudott lekvárt főzni, és én ebből sokat profitáltam. Endre bácsi mindig türelmesen megvárta, hogy a klottgatyám hátulsó részén fényesre dörgöljem a nyáltól ragadós aprót, aztán a pult mérlegére helyezett egy darab zsírpapírt, amelyre valami hordószerű tartóból kimetszett egy szinte szabályosan kocka alakú, kocsonyaként rezgő lekvárdarabot. Aztán jó erősen becsomagolta az egészet, de hiába, mert mindig találtam egy rést, amin hazafelé menet bedughattam az ujjamat, hogy ezt a finomságot megkóstolhassam.

Amikor nem a bolt felé vitt az utam, a Gyülekezet közből kifordulva úgy térültem, hogy a nap mögém kerüljön. A távolban ott derengett a Bálint Károly utca sarka, de a küldetésem nem terjedt odáig, mert Csáti-Szabó dédnagymamám háza megfelezte a két sarok közti távolságot. Anyám ide sokkal szívesebben engedett el, mint a Rókákhoz, pedig itt lakott a borzasztó kinézetű Jani, akit dédnagymamám különféle trükkökkel rejtegetett előlem. Az egész portát bejárhattam, de ha betévedtem a házba, csak az első szoba felé fordulhattam. A hátsó szoba ajtaján egy súlyos pokróc figyelmeztetett, hogy állj és ne tovább! Akkor sem bírtam volna félretolni, ha ez minden óhajtásom. De ki vágyik arra, hogy egy élő csontváz szemébe nézhessen? Be is tartottam a szavak nélkül kihirdetett tilalmat, azazhogy csak egyszer szegtem meg. Dédnagymamám a hátsó udvarban a jószágai körül foglalatoskodott, én meg kihasználtam az alkalmat és fölhúzkodtam magam abba a piciny gangablakba, ami Jani szobájából nyílott. A kezemben nem volt annyi erő, hogy néhány szívdobbanásnyi időnél hosszabban tarthassam magam, de így is megláttam azt a furcsán összetekeredett, viaszfehér figurát, amivé én is válhattam volna, ha Béla bátyám orvosságai nem kergetik el fölülem az angolkór halálmadarát.

Jani rögtön észrevette az ablakra tapadó árnyékot, és felém fordította luftballonszerű fejét. Földöntúlian torz mivoltához képest egészen kíváncsi és nagyon értelmes volt a tekintete. Ha csak egy szót is tudott volna szólni, összeomlik az a mítosz, hogy Csáti-Szabó dédnagymamám valami emberszabású, de mégsem egészen emberi lényt istápolgat, de Jani szájából csak állati üvöltés tört elő. Még borzasztóbb volt, amikor a fejével tángálni kezdte az ágy magasított támláját.  Most már értettem, mi az a mély, zuhogásszerű hang, ami abból a hátsó szobából hébe-hóba kihallatszik. Az erőlködéstől meg a rémülettől teljesen kifulladva zuhantam vissza a gang mázolt földjére, és olyan gyorsan hazaiszkoltam, hogy még köszönni is elfelejtettem. 

A kisbírót figyelve Róka öcsi a maga mérhetetlen intelligenciájával pontosan tudta, mikor adnak ki a községházán olyan ukázt, ami befizetést követel a lakosságtól: csakis akkor, ha Topolyáról megjön a munkások havi fizetése. Az apjuk transzportmunkás volt a vasútállomáson. Hóban, fagyban és a legcudarabb hőségben túrta kifelé a szenet azokból a vörösre festett vagonokból, amelyek apám katonáskodásának egyik színteréről, a távoli, hegyvidékes Boszniából hozták nekünk a tűzrevalót. Akit ilyen munkával átkoz meg az isten, az ráadásként kapja hozzá az alkoholos italok túláradó szeretetét. Ez alól az öreg Róka sem volt kivétel, de mert papírpénzzel ritkábban futott össze, mint stüszi vadász a kucsmás ezüstrókával, egész addig nem fenyegette a túlzott berúgás veszélye, amíg a kezébe nem nyomták a havi járandóságát. Nem túlzás azt állítani, hogy ezt az irdatlannak éppenséggel nem nevezhető összeget az öreg Róka néhány óra leforgása alatt képes volt cseppfolyós halmazállapotúvá változtatva ledönteni a torkán. Innentől pedig az is nyilvánvaló, hogy a félelmetes intelligenciával rendelkező Róka öcsinek elemi érdeke fűződött ahhoz, hogy mielőbb megtudja, mikor lesz a transzportmunkásoknál borítékosztás. Ha ezt kiszimatolta, azonnal riadóztatta a testvéreit, hogy a lehető leghamarabb bejárhassák a falu összes kocsmáját. A Két Galambtól a Bolmánon keresztül egészen az Aranyhordóig minden frekventáltabb kocsmába benéztek, pedig tudták, hogy az apjuk nem ezekben szokta elverni a pénzét. Addigra már kiderült, hogy a szocializmus sem fogja agyonajnározni a munkásokat, de azt sem engedi meg, hogy éhezzenek. A negyvenes évek végét és az ötvenes évek elejét megkeserítő padlássöprésekre meg a rekvirálásokra például alig emlékezett valaki. A Ferbachok, Pilákok, Gyungyerszkiek latifundiumaiból munkahelyet teremtő állami gazdaságok lettek, és bár döcögve, de a kisipar is működhetett. A hatalom például eltűrte, hogy magánsuszterek és magán szikvízkészítők is működjenek, és mert az államalkotó népek között forradalom tört volna ki, ha a pálinkafőzést betiltja egy elhamarkodott törvény, a magán szeszfőzdék is szépen egzisztáltak. Róka öcsi ezzel tökéletesen tisztában volt, mint ahogy azzal is, hogy a fizetését fölmarkoló apját legjobb eséllyel valamelyik pálinkafőzőben érhetik tetten.

Biztosan szégyellték, hogy ilyesmire kényszeríti őket az élet, mert a kereső akciókat mindig maguk között intézték. Nekem is csak a pletykálkodásra hajlamos Bódvai Sándor kotyogta el, mi húzódik meg a kisbíró lesegetések hátterében. Az ő apja keveset ivott, az enyém meg szinte semmit. Fogalmam sem volt, milyen az, amikor az ember apját hullarészegen talicskázzák haza a kocsmából, vagy ami még ennél is rosszabb: amikor hazadülöngélve tombolni kezd. Anyámnak kislány korában sok ilyen élménye volt András nagyapámmal, de a környékünkön jóformán mindenkinek voltak hasonló tapasztalatai. Nagy Karcsi apja például olyan megrögzött alkoholista volt, hogy többet aludt az útszéli árokban, mint a saját tulajdon ágyában. Gyalázatos módon a mi Csernai sógorunk is egyre jobban belesodródott ebbe a posványos állapotba. Neki az volt a hibája, hogy egyetlen kortyintás is képes volt átváltoztatni egy minden lőrét gátlástalanul magába szippantó spongyává. Nem kellett hozzá cigány Rúzsi jóstehetsége, hogy anyámék kikövetkeztessék, mi lesz ennek a végkifejlete, de azon kívül, hogy elsopánkodtak a helyzeten, nemigen tehettek semmit. Zsofka néném is csak a könnyeit törölgette, amikor meg hazament panaszkodni az övéihez, ugyanazzal a merev testtartással fogadták, amivel anyámat a Csáti-Szabó nagymamámmal kapcsolatos afférja után. Kész csoda, hogy Zsofka néném végül mégis megfogadta azoknak a tanácsát, akik a szomszédságában évtizedek óta ilyesféle gondokkal küszködtek, és ultimátumot adott Csernai sógornak: ha nem nagy föl ezzel a ronda, posványos életmóddal, egyszer s mindenkorra elválik tőle. A sógor ettől úgy megszeppent, hogy letette a nagyesküt: soha többet egy pohárkával sem. Az egészben az a legfurcsább, hogy meg is tartotta a szavát, bár a rossznyelvek szerint ebben azok az Antabus tabletták is fontos szerepet játszottak, amelyet a megállapodás titkos záradékaként le kellett nyelnie.

Nálunk ilyesmi nemcsak hogy nem fenyegetett, hanem éppen az volt a baj, hogy apám nem ivott eleget. Józan fejjel, alaprezonancián mindig mogorva volt egy kicsit. Soha eszébe nem jutott, hogy a névnapján vagy a házassági évfordulójukon – ezt a férfiember egyébként is gyorsan elfelejti – kedveskedjen anyámnak, de ha véletlenül spicces állapotba került, mintha lehullott volna róla az átok. Ilyenkor nem restellt játszani velem, anyámnak pedig puszit adni, amivel annyira idétlennek mutatkozott, hogy még önmagát is kikacagta. Anyám néha meg is próbálta itatni, hogy egy kicsit emberibb formája legyen, de apám elég nehezen lépte át a józanság meg az illumináltság közötti mások számára jóformán nem is létező határt. Úgy istenigazából berúgva nem is láttam soha. Kivéve talán azt az esetet, amikor az egyik meccs után kissé beboroztak a cimboráival. Amikor hazajött, érezvén a bajt, rögtön végighevert a díványon, nekem meg szólt, hogy hozzak neki egy pohár vizet. Egyetlen poharunk volt – ebből ittunk mind a hárman –, de az akkora, hogy két kézzel kellett tartanom. Apám hanyatt fekve próbált belőle inni, aminek következtében jól agyonöntötte magát. Olyan jót nevettünk ezen mind a hárman, hogy tán még a szomszédok is hallották.

Róka öcsiéknek ilyen mókákban nem sokszor lehetett részük. Az öregek azt mondják, semmi sem történik ok nélkül, és ez tán arra a rengeteg kegyetlenkedésre is igaz, amit ez a kompánia véghezvitt. Az ismert világ határa nálunk egybeesett a falu határával, ami olyan sima volt, mint a kockás abrosszal letakart asztal. Az egyhangúságot itt-ott megtörte egy-két ottfelejtődött tanya, ezen kívül csak búzát meg kukoricát láttunk, bármerre néztünk. Akik hegyek közé születnek, ajándékba kapnak a természettől egy nagy adag titokzatosságot: sosem azon tűnődnek, meddig ér a föld és mikor változik át égbolttá, hanem hogy mi lehet az előttük magasodó hegyvonulat mögött. Idővel rájönnek, hogy egy másik völgy, ami mögött újabb hegylánc kezdődik, és ez ismét előhívja belőlük azt a legelső kérdést. Nekünk a Bácskában be kellett érnünk a néha barátságos, néha félelmetesen ellenséges, de nagy többségében kiismerhetetlen égbolttal. Nem fedezhettünk föl új völgyeket és hegycsúcsokat, mert ami fölfedezni való volt, azt egy akácfáról is beláthattuk. Börtönbe zárt bennünket ez a síkság, ahol már egy földkupacot is kénytelenek voltunk hegynek nevezni, és úgy próbáltuk átlépni a valóság határait, hogy elpusztítottuk azokat a teremtményeket, akik nem érzékelték ezt a léleksorvasztó megkötöttséget. Róka öcsi bandája telente sorra gyújtotta föl a határban hagyott szárkúpokat, nyárom meg békára vadászott a Nagy Árokban. A leparittyázott állatokkal már nem törődtek, ám amikor vízisikló volt a zsákmány, öcsi levágta a fejét és szabályosan kifordította a bőréből. Azt mondta, a kígyóbőrt ráhúzza egy botra, mert ha megszárad, úgy ráfeszül, hogy öröm lesz nézni. Ez az eset egy fontos tudományos kísérletre is okot szolgáltatott: a megölt és megnyúzott siklóval azt a mendemondát ellenőriztük, ami szerint a döglött hüllők egészen addig mozognak, amíg le nem nyugszik a nap.

Arra már nem emlékszem, hogy a sikló meddig vonaglott, de azt még élek, nem felejtem el azt, amikor galambot lőni mentünk. Az attrakcióra azok is kíváncsiak voltak, akik egyébként messze elkerültek bennünket. A Pionír utcából átszállingózott kölkökkel együtt lehettünk vagy tízen, de a létszámnövekedés ellenére Róka Mari meg én maradtunk a legkisebbek. A menet élén természetesen Róka öcsi vonult, ám hiába pásztázta a háztetőket, a galambok valahogy megneszelték, mi készül ellenük, mert nem mertek mutatkozni. Több órányi csavargás után a falu szélén kötöttük ki, abban az utcában, amelynek csak egyik felén sorakoztak házak, a másik oldalon meg őserdőszerű falként magasodott a kukoricás. Az utolsó ház mögött már a temető következett, de odáig nem jutottunk, mert az egyik ház tetején Róka öcsi fölfedezett néhány tollászkodó galambot. Dölyfösek voltak és magabiztosak, mintha tudták volna, hogy a gazdájuk kovácsmester, és egy ilyen füstös képű óriásba senki sem mer belekötni. Róka öcsi volt az egyetlen, aki ügyet sem vetett erre. Egy kisméretű lapos kavicsot tett a parittyájába, majd az utca közepén terpeszbe állva, a fél szemét behunyva vette célba az egyik bögyét kifelé mutató jószágot. Úgy telibe találta, hogy csak úgy szállt a tolla. A galamb mint egy rongycsomó bukfencezett le a cserepeken, hogy az ereszcsatornán átdöccenve élettelenül zuhanjon le éppen a lábom elé.

Az előzetes megbeszélés szerint Marinak meg nekem kellett begyűjtenem és cipelnem a zsákmányt.  Le is guggoltam érte, de amikor fölemeltem, észrevettem, hogy már egyedül vagyok. A többiek úgy spricceltek be a kukoricásba, hogy csak úgy zizegett tőle a susnya. Még Mari is eltűnt, pedig neki legalább hármat kellett lépnie, mire a többieknek egyet. Nem nagyon értem rá a jelenség magyarázatán töprengeni, mert a hátam mögött valami eltakarta a napot. Megpördültem a sarkamon, és egy izzadságtól fénylő vállú, bőrkötényes emberrel találtam magam szemközt. Csak egy kicsivel volt alacsonyabb, mint a református templom tornya. Nem lehettek kétségeim afelől, hogy a galamb gazdájával hozott össze a végzet. Kínomban, mintha csak véletlenül arra tévedt balek lennék, megsimogattam a még langyos, lekonyult fejű állatot. Szegény galamb, motyogtam, és megpróbáltam minél szánalmasabb pofát vágni a kazánrobbanás vörös vonalán toporzékoló kovácsmesterre, aki szerencsémre ekkor már belátta, hogy ez a félelemtől reszkető, cingár alak itt előtte legfeljebb pikulahangolóként muzsikálhat a bandában. Megkérdezte, hogy hívnak, aztán az inasával hazavitetett. Anyám valami miatt amúgy sem volt fényes hangulatában, de amikor megtudta, mit követtem el, úgy megvesszőzte a fenekemet, hogy egy hét múlva is csak sziszogva tudtam ráülni. Az ordításom ugyanúgy hömpölyöghetett át a kúpcserepeken, ahogy jobb időkben Bódvai Sándoré szokott mihozzánk, és őt ez biztosan kéjes elégedettséggel töltötte el. De ennél sokkal kellemetlenebb volt, hogy a kukoricában lapuló népség kihallgatta a kovácsmesterrel folytatott beszélgetésemet, és a szegény galambbal kezdtek cukkolni. A Pionír utcából valók még évek múlva is ezzel szekíroztak, pedig akkor a Rókáknak már az emléke is kiveszett a Gyülekezet közből.

Ez az epizód olyan jótékony hatást gyakorolt anyámra, hogy lehullt a szeméről a hályog. Rájött, ha képes vagyok arra, hogy galádságokat kövessek el, akkor nem lehet olyan nagy baj velem, ahogy azt az orvos lefestette. Ennek megfelelően minden kínálkozó alkalmat meg is ragadott, hogy tángáljon, és igaza is lett, mert a sok határjárás, napon kóricálás miatt egy idő után már nem is volt szükség azokra a fanyar ízű csonterősítő tablettákra. A rosszaság csupán ennek az új és minden korábbinál hatékonyabb gyógyszernek volt a mellékhatása, és ez amennyire bosszantotta, legalább annyira meg is nyugtatta anyámat.

De az unokatestvéreimmel még így sem konkurálhattam, mert sokkal erősebbek és vadabbak voltak nálam. A lányok sem voltak kivételek, mert például Bagi Etike, Eta néném egyetlen lánykája attól sem riadt vissza, hogy szalmaszállal tányér nagyságúra fújjon föl egy kecskebékát. Ezt a teljesítményt még Róka öcsi is megsüvegelte volna, nem beszélve arról, hogy a nálam majd két évvel fiatalabb Csernai Pityuval a birkózáson kívül mást nem voltam képes játszani, és ez nagyon próbára tett. Disznótorkor a szüleink összezártak bennünket a szobában, mert joggal tartottak attól, hogy egy elcsórt parázsdarabbal lángba borítjuk a szalmakazlat, de ott bent is csak gyömöszöltük egymást. Pityu sosem fáradt el, és mindig lesből támadott. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy pariban maradjak vele.

András nagyapám ezt a viselkedésformát kifejezetten pártfogolta, mert amikor eljött hozzánk, mindig előadta a Csernai Pityuval és a nálam egy évvel fiatalabb Mohácsi Jancsival kapcsolatos híreket. Jancsi például prímán verekedett, amiért őszintén és fenntartás nélkül irigyeltem. Ezen a területen nálam mulyább csak Bódvai Sándor volt a föld kerekén. Nagy fájdalmamra a verekedés tudományát még a Rókáktól sem sajátíthattam el, mert öcsi ilyesmire sosem vetemedett. Vakmerő volt és meggondolatlan, de ha szorult a kapca, inkább fölvette a nyúlcipőt. A kegyetlenkedés teljesen más műfaj, bár nem hiszem, hogy ebben is nagy örömet lelt volna. Szerinte így működött a világ: ha levest akarunk főzni, előbb le kell csapni a tyúk fejét, ha menthetetlenül beteg a macskánk, meg kell szabadítani a szenvedéseitől. A békák meg csúfak, csakúgy, mint a denevérek. Egyedül a galambok nem illettek ebben a szabályrendszerbe, de hát minden szabály alól vannak kivételek.

A tűzkeresztségen, vagyis az első önálló, Róka öcsihez méltó akciómon egy disznótor után estem keresztül. A dolog nálunk történt, ám ez a helyzetemen jóformán semmit sem változtatott, mert ez a hátborzongató vándorcirkusz egész télen ide-oda vándorolt. Megesett, hogy előbb Csernai sógorék öltek, aztán mi, utána meg András nagyapámék és végül Bálint bátyámék. Apáméknak a kölcsönkenyér visszajár elvét követve minden helyszínen meg kellett jelenniük, és tevékenyen részt venniük a brutálisan mocskos munkálatokban. Ha nálunk ment a műsor, hajnalban a disznó vérfagyasztó visítására ébredtem, ezért jobban örültem, ha mondjuk Csernaiéknál volt a vágás. Minálunk Pityu sosem volt annyira fékeveszett, mint otthon, inkább kifelé törekedett a csípős hidegbe, ahová nekem, mint vendéglátónak szolgalelkűen követnem illett. Amíg a felnőttek a disznót szabdalták, mi a góréban kergetőztünk, vagy megpróbáltuk megmászni a hóval borított, cukorsüvegre emlékeztető szárkúpot. Pityu sosem fázott, én viszont mindig, de még ez is elviselhetőbb volt, mintsem ott őgyelegni a halomnyi mócsing meg mirigy között, mert a korábbi gyomormérgezésem miatt amúgy sem bírtam a zsírszagot.

A disznótoros brigád egyik legbizarrabb figurája Maris néném férje, a szintén alkoholista Anti sógor volt, akit tudomásom szerint sosem hívott meg senki, mégis mindig  megjelent, mint borosüveg fölött a muslinca. És ha megjelent, akkor iszogatott, ha pedig iszogatott, akkor az élő fába is belekötött. Anti sógor miatt a tor úgy dél körül mindig átalakult egyfajta feszült kötélhúzássá. Csak apám jámbor természetének köszönhető, hogy a sógor otromba megjegyzéseiből sosem lett tettlegesség, mert ő mindent elviccelt, de este, amikor mindenki hazakotródott, és anyámmal ketten maradtak a mocskos edényekkel tarkított csatatéren, tisztán látszott rajta a megkönnyebbülés. Inkább hagyom, hogy szárazon borotváljanak meg, de Antal ide még egyszer be nem teszi a lábát, mondogatta. Aztán persze nem úgy lett, mert mire a vetésforgóban ismét ránk került a sor, elfelejtődött az egész, vagy ha a sógor, teszem azt, Csernaiéknál részegedett le, az egészen máshogy esett apámnak, mint amikor nálunk adta elő magát.

Anti sógor ivászatának állítólag az volt a magyarázata, hogy szegény Maris nénémnek nem lehetett gyereke. Ezért rombolta magát, meg mindazt, ami a világból a keze ügyébe került, persze csak ha beivott, mert józanon meghunyászkodóbb volt a pórázon tartott vakarcs kutyánál. Az is lehet – de ez csak az én feltételezésem –, hogy az ő száraz, beteges felesége helyett inkább a szépségüket még egy kissé meghízottan sem elveszített fiatalabb Mohácsi lányokra ácsingózott, és az irigységét fejezte ki azokkal a ki tudja, miféle megjegyzésekkel és célzásokkal. Nagyon jól emlékszem például arra az epizódra, amikor anyám és Zsofka néném egy Mária napon elcipeltek bennünket Pityuval Pacsérra. Akkor jártunk először és utoljára Anti sógoréknál, de nem mondhatom, hogy ezt olyan nagyon bántuk. A falu szélén egy teljesen jelentéktelen házban laktak, az udvaron mozdulni sem lehetett a lazán egymásra dobált szárkévéktől. A kényszer rövid időn belül be is vitt bennünket a házba, ahol Anti sógor egy priccsen végignyúlva, török basát idéző pózban studírozta az előtte sertepertélő Mohácsi lányokat.

Ugyanilyen fájdalmas, elérhetetlen vágyakozással gondoltam én is a disznóvágások nyomán képződő hol dúsabb, hol soványabb kolbásztermésünkre, amely fönt lógott a fejem fölött. Csak egy vékony, sárból és szalmából képzett réteg választott el bennünket egymástól, amit plafonnak nevez a köznyelv, és a padlás förtelmes sötétségét határolja el a szoba megbízható világosságától. Anti sógor esetében ez a vékony réteg egész másból tevődött össze. Okolhatta magát azért, hogy nem jól tájékozódott, amikor szegény hervatag Maris néném mellett kötelezte el magát, de ha tükörbe nézett, azt is észre kellett vennie, milyen rusnya külsővel rugdalta bele az életbe a Mindenható. A Clark Gable-re hasonlító Csernai sógorral például nem is lehetett egy napon emlegetni, alkoholizmus ide vagy oda. A még mindig úrigyerek kinézetű apámat már csak az elfogultság vádja miatt sem emlegetem, de nem hagyhatom ki a sorból a cipész Bagi sógort, Eta néném új keletű hollywoodi sztárokat idéző férjét, és mindezt azért, hogy Anti sógor ott, azon a pamlagon beláthassa: azzal kell főznie, amije van. Ne csábuljon el, és ne incselkedjen a gondolattal, hogy majd az elköszönésnél, amikor a Mohácsi lányok lehajolnak, hogy megkössék a kor divatja szerint magas szárú, végigpertlizett cipőjüket, véletlen balesetet imitálva megtapogassa a hátsójukat.

Anti sógornak ezt a nyilalló hátfájásnak vagy éppenséggel szélgörcsnek álcázott üzenetet megértve be kellett látnia, hogy amire vágyakozik, az egyszer és mindenkorra elérhetetlen a számára, de a kolbászok és köztem másféle viszony feszült. Apám nem parancsban tiltotta meg a kolbászevést, mindössze azt szabta ki feltételként, hogy este, sötétedés után menjek fel érte a padlásra, és saját kezűleg metsszek le egy darabot. Azt hitte, messze földön híres gyávaságom és a sötétséggel szemben tanúsított eszelős félelmem hatékonyabban tart távol vágyaim tárgyától, mint éhes szúnyogot a füstölgő buzogány, pedig akkor már pontosan tudtam, mi az, hogy egy életem egy halálom. A kenyérvágó késünket magamhoz ragadva mindenre elszántan léptem ki a gangra, ahonnét a lendület a sötét szájként tátongó padlásföljáróig taszajtott. Itt egy pillanatra megálltam, de aztán vettem egy nagy levegőt, és fürgén fölkaptattam a létrán. Fönt már olyan sötét volt, mint egy szurokkal bekent ébenfekete koporsóban, de a keresztespókokkal, az egerekkel és Ignác nagyapám minden bizonnyal ott kóválygó szellemével mit sem törődve négykézláb odamásztam a kéményhez, és lenyestem egy tekintélyes darabot az első kezem ügyébe kerülő kolbászból.

Ennél nagyobb hőstettet azóta sem vittem véghez, legalábbis apám szemében, aki csaknem a könnyekig meghatódott, amikor a zsákmányomat magasra tartva visszatértem a konyhába. A húsvét még nagyon messze volt, de aznap este nyakló nélkül tömtük magunkba a friss, szinte omlósan puha finomságot. Hagymával, madárlátta kenyérrel, ahogy jobb helyeken illik.

Az oldalhoz a Hajnóczy Péter novellájából készült, Agárdi Vikor és Vékes Csaba által rendezett Ki a macska? című film egyik részletét társítottuk.