Deák Csillag: Füstarany aranyfüstből, Kölüs Lajos: Ne érints meg engem

 Deák Csillag

Füstarany aranyfüstből

Föltárult a fény: riadtan / rebbent róla a sötét / s különülő áradatban / a négy elem szerteszét: / kába álmokba merülten röpült mind, és komoran, / mereven a roppant űrben, / vágytalan és hangfalán.

Goethe: A Nyugat-keleti díván, részlet, Szabó Lőrinc fordítása

Csáki Róbert kiállítását a Társalgó Galériában úgy szerettem volna megnézni, hogy ne legyen ott sok látogató, ne zavarjon be senki a képbe, ezért egy délelőtti időpontot választottam. Mielőtt beléptem volna a terembe, udvariasan közölték, éppen tévéfelvétel folyik, talán egy jó félóra múlva vége lesz. Ott tébláboltam az előszobában, amikor a galéria vezetője finoman jelezte, bemehetek, és ha van kedvem, végighallgathatom, hogyan születik az interjú, de a fényeket nem kapcsolhatja be, amíg tart a beszélgetés. Belépve a félhomályos terembe, ahol operatőrök sürgölődtek, nem mertem mozdulni, nehogy zavarjam a felvételt. Bármennyire is érdekelt, mit mond Csáki Róbert, akaratlanul a képekre figyeltem, illetve nem is kellett figyelnem, a képek szóltak hozzám, úgy, a sötétből. Hallottam a fényüket. Kísérteties érzés volt, világítottak, önmagukból, nem volt szükségük külső fényforrásra.

Még fényes nappal is titokteli / Természet fátyolát nem engedi. / Amit kitárni nem akar eszednek / Csavarral, rúddal rajta nem veszed meg. Goethe: Faust

Aztán felgyúltak a lámpák, közel mehettem a képekhez, talán közelebb is, mint kellene, de csavar és rúd nélkül, hogy a sejtelmes fátylak, ködök mögé nézzek, ahol és ahonnan fény csillan. Nem szükséges színképelemzés, röntgensugár ahhoz, hogy a látványt befogadjam. Az emóció a mozgás szóból származik, általa zsigeri működések változnak meg.

A sejtelem és bizonytalanság világába érkeztem, amit szóval nem tudunk kifejezni, de ott sűrűsödik, csomósodik bennünk az érzés, torkunkban a szorítás, ami egyszerre köt a mindennapjainkhoz és az elképzelt és elképzelhetetlen jövőhöz. Nem beszélve a múltról és a hozzá kapcsolódó emlékekről, amelyek a visszatekintő pillantás által elveszítik élüket, homályossá válnak, derengenek. Egymásra csúsznak, összefonódnak a múlthoz és a jelenhez kapcsolódó érzések. Az első látásra statikus képek nagyon is mozgalmasak (Hajnali három, Hajnali öt, Hajnali négy), mintha ködben gépkocsival száguldoznánk, csak méterekre látnánk előre. A mozgalmasság ellentéteként, arany felhasználása nélkül, több képen festői eszközök által felsejlik az arany szín, aranyfüstként elleplezi az örvénylő mozgást, szinte aurát kölcsönözve a képeknek, transzcendens világba lépünk. (Melegedő, Hőség, Lakótelep I., Lakótelep II., Külszíni fejtés)

A művész az ikon fogalmát is kibővíti, elbizonytalanodunk a közel és távol észlelésében. Megkísérli, úgy hiszem sikeresen, az ikon transzcendenciáját a természetet ábrázoló képein is felmutatni. Csáki portréi is ikonok. Félelmetes ikonok, miközben nagyon is emberiek, magukon viselik a túldíszítettséget és a könnyed eleganciát. Nem csak torzakká, hanem „torzókká” is válnak a portrék, taszítja, és ugyanakkor vonzza is a látvány a szemünket. Emberi mélységeket és magasságokat látunk, bár az arcokon a művész többnyire csak egy szemet ábrázol, és mint tudjuk, a térlátáshoz két szemre van szükségünk. Ezzel most csak a látogató rendelkezik. Groteszk vadság (Stylist I., Stylist II., Megfésülve, Ismeretlen, Elefántember) és esendőség tükröződik az arcokon, mintha a festő az eredendő bűnt értelmezné át, mint lényének fontos vonását jelenítené meg. Az elfolyó festék feloldani igyekszik a látvány feszültségét, merevségét, nem tudni, izzadtság vagy vér folyik.

Amíg az emberi portrékon (Napkirály) az állatiasság jegyeit fedezzünk fel, az állati lények figuráit a humanoid vonás jellemzi. Emberszemmel néznek ránk, tekintetükben emberi értelem és fájdalom tükröződik. Mitikus dimenziók tárulnak fel a látogatók előtt a humanoid, néha első látásra horrorisztikus figurák láttán. A fura lényeket (Állatka) ábrázoló képeket a szürrealisták egyszerre játékos és kísérteties humanizmusa hatja át, így megéljük látásunk dichotómiáját, poszthumanista fantáziák világába kerülünk. Emberi minőségünk eltakart, elfedett világa néz velünk szembe, a művek saját félelmeinkre, elnyomott szorongásainkra mutatnak rá. Az abjectart-ra jellemző problémakört (a test dekonstrukciója, fragmentálása, elidegenítése) a művész finom humorral, iróniával oldja fel. A szép és a rút határait feszegetve (Nyárutó) Csáki e groteszk képi világgal többek között az úgynevezett látványtársadalom uniformizáló szépségkultuszának egyéniségromboló hatásával megy szembe, a másságot emeli ikonná.

Saturnusról nem tudjuk megállapítani, hogy fenevaddal vagy emberi tulajdonságokkal rendelkező lénnyel állunk-e szemben, vagy mindkettővel. A beszédes a cím utal a görög mitológiából ismert lény születésének és életének tragikumára, a titánokra. Ugyanakkor Saturnus az égbolt legfényesebben ragyogó csillaga. Csáki Saturnusa is beragyogja a kiállítótermet, és nem tudni, e különös lényre vetül a fény vagy belőle árad.

Írásomban kétszer is idéztem a német költőóriást, Goethét. Több évtizeden keresztül kutatta a színek világát, és ennek a hosszú folyamatnak a végeredménye az öt kötetre rúgó Színtan című könyv. Újra őt idézném, Csáki festményeire (Sziget, Hommage á C.D.F., Kolostor, Újhold, Vulkán, Monszun, Atlantisz) gondolva. Goethe a színeket a fénynek gyengén homályos közegeken történő áthatásából magyarázza, szerinte minden átlátszó test többé-kevésbé homályos közeget alkot. A színek „benne vannak a fényben”, „a színek a fény tettei és szenvedései”. (Hommage á Molière)

Több festményen találunk visszatérő motívumokat (Városi fények, Öböl I., Öböl II.). Csáki e képeken a traverzszerű töredékek becsempészésével a mai korhoz köti a képet, miközben visszanyúl a régi mesterek művészetéhez, de el is távolodik azoktól. A visszatérő motívum a befejezetlenséget, és egyúttal az építés igényét, de valami hiányát is finoman megjeleníti.

Csáki kisméretű képei is univerzumok. Nemcsak benézhetünk és beléphetünk, hanem benn is vagyunk a festő műtermében (Napos délelőtt, Vetett ágy, Műterem I., Műterem II.). Nem látjuk a szerzetes (Szerzetes) szemét, akár André Kertész híres fotóján, ahol egy emberpár figyel a deszkán túli világra. Csáki a mi szemünkre hagyatkozik, megengedi, hogy az ő szemével is lássuk a tárgyat és a tárgyakat körülvevő világot (Repülés), nem kezünket, hanem szemünket fogja meg. Ne engedjük el.

Kölüs Lajos

Ne érints meg engem

Az én beszámolóm kísérti a művészettörténészt, mert összevon összevonhatatlannak látszó dolgokat, emlékeket, vonalakat és színeket, sőt mozdulatokat és hangokat. A kép két dimenziójára úgy tekintek, hogy tudom, a képzelet három dimenziójára nézek, csak látszólag trükk az egész, mert Csáki Róbertnél az alkotás tárgya, mértéke maga az ember, legyen szó tájképről vagy zsánerképről. Az ember háromdimenziós lény, papírra vetve is az marad. Még akkor is, ha történetesen állati alakban jelenik meg előttünk (Állatka).

A művész kifejezi a tudattalanban rejlő tartalmakat egy olyan „potenciális térben”, amelyik sem belső, sem külső, hanem a kettő egyszerre. Ebben az értelemben a művész megőrzi hozzáférését egy olyan területhez, amely gyermekkorban természetes, és a legtöbb felnőtt számára elvész. [1]

Szabadulni képtelen, szabadulni nem akaró, mert mindvégig magát szabadnak érző és tudó lélek tárja elénk önmagát, dilemmáit, látásmódját, a látvány tárgyát és alanyát. Mindvégig a megformáltság igézetében vagyunk, foglyok, ablak kitárva, menekülni lehet, elrepülni (Repülés), de a szem csak visszanéz, visszajár, akár egy hazajáró lélek. Csáki Róbert maga lesz a táj (Öböl I., Öböl II. Melegedő, Hőség), nem egyszerűen a tájba lép, hanem ott is marad, bezárva, akár egy légbuborék a jégbe, egy borostyánba, amit már zárványnak mondunk. Ez a szembenézés aktusa is (Megfésülve), az el nem fordult tekinteté [2], soha az elmosódás /a hallgatás és/ a hallgatólagos tudomásulvétel között. [3]

Bárhonnan is nézzük a szörnyet (Saturnus), a kutyát, a barmot, ő visszanéz ránk, és Hölderlinként magasodik fölénk, a tudás minden hatalmával, a tapasztalat minden őrjítő erejével. A halál torkában lenni nem ugyanaz, mint a halál torka felé csúszni, vagy onnan menekülve a halál torkára emlékezni, sőt magára a halálra, amely az embertől soha el nem vétetik, olvassunk bármily sok mesét, hallgassuk az istenek szavát a megváltásról, az örök életről, a feltámadásról. A halál nem megváltás, ha sokaknak mégis az lehet a szenvedéstől, a reménytelenségtől való szabadulásban.

Tiziano legérzékibben ható festményei között kap helyet a Jézus és Mária Magdolna találkozását megelevenítő No li me tangere. A térdepelő, felfelé néző női alak kezét nyújtja a vele szemközt közelítő, lefelé pillantó férfi figura felé, találkozik pillantásuk, leheletnyi a térbeli távolság közöttük, közelinek tűnik összetartozásuk. És mégis: ne érints meg engem, kéri Jézus. Hirtelen éles elutasításként hat ez mondat és az az ellentét is, amely ily módon a kép ikonográfiája és címe között feszül. Ne érints meg. Ne sajátíts ki magadnak. Ne birtokolj. Ne élj vissza magaddal és velem. Engedd, hogy a távolságban legyek közel. Ez az én testem. És mégis – ne érints meg. Érted és mindenkiért adatik. És mégse érints meg. [4]

Csáki megérint minket, ezért lesz műve számunkra személyes és kikerülhetetlen élmény. Ez a belénk hatolás, a színek kavalkádjának magával ragadó fensége taszít minket az önfelismerés felé, a titkok kapujába, az átváltozás magasztos pillanatába, kafkai derűvel és mosollyal. Csáki a hatalom mozzanatát ragadja meg, amikor még képes vagy uralkodni érzéseid és gondolataid, kételyeid felett, szembe mersz nézni démonaiddal, ha nem is nevezed nevén őket, de rá tudsz mutatni, hogy ő az. Akár önmagadra is, tükörképedre, álmodra, emlékeidre, szeretteidre, a megtestesülés lehetséges torzóira (Hommage á Molière, Sziget, Szerzetes). Csáki abban nagy, hogy a köztes állapotot ragadja meg, a halál előtti állapotot, az élet utáni életet, amelyet maga az élet zár el előlünk, zárja ki, hogy átéljük a  halál utáni életet.

A túlélésre ösztönöz, mert nem tagadja le az élet tragikus útját, hogy mivé is válhatunk, és milyenek is vagyunk. Keresnünk kell annak módját, hogyan tovább, hogyan tovább emberségesebben, miközben állati vonásainkkal nézünk farkasszemet. Legyen az szelíd vonás vagy vérengző fenevad vonása. Álmunkban elidőz a tigris és a szelíd őz. A fájdalom nyelvén ébreszt rá minket, hogy a fájdalmat nem lehet megúszni, az hozzátartozik életünkhöz. Visszanyúl a tradícióhoz (Városi fények), színhasználatában, a mélybarnák, az aranyfüst színek megidézik Rembrandtot, Turnert (Hommage á C.D.F., Kolostor, Újhold, Vulkán). A világba hatol, és nem jut tovább a kikötő ködénél, a szirtek közelségénél, partközelben evez, hajózik, de nem tud róla, hogy ott van, talán sejti, hogy igen. Eltévedt, de nem a tenger, az óceán közepén, hanem a partközelben vált láthatatlanná, itt következhet be a tragédia, az összeütközés. A tér elmosódottá válik, feloldódnak a sarkok, a fények, valami átláthatatlanná vált, áthatolhatatlanná lett (Hajnali három, Hajnali öt, Hajnali négy). Odüsszeusz útja nem folytatható. A tudás illúzió. Kolumbusz még hihette, felfedez valamit, a mai felfedező már nem hisz semmiben, könyörtelenül kutat, vár és sejt, tudásának gőgje van, hogy tudjuk, másként nem lehet, csak úgy, ahogy elképzeltük.

Csáki egyben újromantikus is, aki olyan hévvel veti be magát az élet sűrűjébe, hogy csodálkozunk, miképp jöhetett ki onnan élve és épen. Gyávaságunk most kap képet, tükör sem kell hozzá, csak ránézni valamelyik torz figurára, állatformára, és gyanúnk igazolódhat, önarcképünk lóg a falon. A létezés ilyen arca nem a mi arcunk, hanem a másoké. Mindig a másoké. Belakhatatlan világát olyan lények népesítik be (Stylist I., Stylist II., Megfésülve, Ismeretlen, Elefántember), amelyeket mi szültünk a világra, akár gondolatban, akár klónozás útján. Világa a geometrián alapul, ne tévesszen meg bennünket, hogy a struktúra, a szerkezet nem látszik szilárdnak és kiszámíthatónak. Ami bomlik, az egyben újjá is épül, ami embertelennek látszik (Saturnus), az egyben az emberség melegágya, hordozója is. Ezek paradoxok, de éppen az ellentmondások egyensúlya, látszólagos kibillenésük adják Csáki képeinek belső dinamikáját és feszültségét.

Antropológiailag Csáki képei torzak és nevetségesek, de bájosak, és ha nem is ártatlanok, mert képesek ölni akár, abban az értelemben ártatlanok, hogy nem tudatosan teszik azt, amit cselekszenek (Stylist I., Stylist II., Megfésülve, Ismeretlen, Elefántember). Sok regiszteren játszik, virtuóz a színek világában, a kompozíciókban, ha látunk is a témákban hasonlóságot a régi mesterekkel. De nem az ő szemük néz vissza ránk, hanem a mai kor emberének múlton felejtett szeme, amely átvilágítja a szövevényt, a törvényt, valami nincs rendben, miközben magát a rendet, a formát, a testet teszi teljessé. Az ismeretlen lény így lesz tökéletes torzóvá, önarcképpé, sokunk vagy mindannyiunk önarcképévé.

A látott művek a szabadság alakzatai. Szilánkjaikat tekintetünkben érezzük. Amit látunk, nem mindig tudjuk kimondani, mert a szilánk nem engedi, a szilánk fáj. És mire túlteszünk fájdalmunkon, eltölt bennünket egy másik fájdalom, a szabadság fájdalma, hogy élünk, és nem azt látjuk, amit szeretnénk látni. De a szabadság már ilyen, egyben a boldogság fájdalma is. Ezért érdemes Csáki Róbert képeit nézni.

[1] A kapcsolatokat pótolja – Művészek és a nárcizmus(http://magyarnarancs.hu/tudomany/a-kapcsolatokat-potolja-muveszek-es-a-…)

[2] Petri György: Kizsarolt nevetséges életünket

[3] ua.

[4] Máthé Andrea: Érintetten (http://www.vigilia.hu/regihonlap/2003/11/mathe.htm)

Csáki Róbert kiállítása

Art.Salon: Társalgó Galéria

1024 Budapest, Keleti Károly u. 22.

2014. január 14.–2014. február 7.