A fotós ment, és hozta a háborút. A fotós ment, és hozta a nyomort. A magazinok imádták. Az olvasók hálásak voltak. Föl se kellett kelniük a kényelmes fotelból, és elébük járult az egész világ.

„Most tél van és csend és hó és halál" – vajon miért maradt kéziratban 1865-ig az Előszó? Miért nem merte a Hölgyfutár sem, a Pesti Napló sem közölni, és miért nem volt hajlandó Vörösmarty egyetlen szót sem változtatni rajta, noha – a legenda szerint – a nála huszonhat évvel fiatalabb, az irodalmi életbe akkortájt beilleszkedő Gyulai Pál elgyalogolt a Kajászó melletti préskunyhóba, hogy a közlés érdekében a költőt némi engedményekre rábeszélje. Miért nem lehetett az Előszót egészen a kiegyezés hajnaláig közölni?

Content

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A válasz abban a fotelban keresendő. Hiszen a Bach-korszakban, de legkivált '59 után az irodalmi, a politiai és az élclapok egyre nyíltabban, bátrabban, mi több, harsányabban képviselték birodalomellenes álláspontjukat, hangsúlyozták függetlenség párti nézeteiket. És a polgár egyre büszkébben, öntudatosabban, s egyre kevesebb kockázattal dőlhetett karszéke támlájára; a lázadás, az ellenállás minden formában és minden mennyiségben házhoz érkezett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az Előszó mindvégig veszélyes maradt. Az udvarra nézve is, de a polgárra nézve is. Hiszen kibillentette volna egyre otthonosabb rebellis-önérzetéből, feltépte volna az alkura készülődő, pozícióharcokban edződő tudatában a sebeket. Az Előszó nyílt sebként fáj ma is, és nem csupán a vesztett szabadságharcra emlékezvén. Hanem, mert ember voltunk sérülékenységére figyelmeztet.

„Vannak szélsőséges tapasztalatok, háborúk, halálok, népirtások, amelyeknek irodalmi leképzése mindig is problematikus volt. A nem artikulálható élmény fölülmúlja a szót, vagy inkább más tartományba esik, mint a szó. (...) Versenyt üvölteni bármifajta zivatarral – a romantikus vagy romantika szülte művészetek nem mindig sikeres ambíciója volt ez..." – írja Nemes Nagy Ágnes, éppen az Előszó értelmezése során, majd így folytatja: „a pátosz, a nagy formátumú szavak kiválasztása, a versmondatok dübörgő ünnepélyessége inkább elburkolja-beolajozza, stilisztikai, hangzásbeli tálalásánál fogva elfogadhatóbbá (mert ismertebbé) teszi a majdnem elviselhetetlent, a vers kínzó apokalipszisét. "

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

És így van ez minden kataklizmával, minden műnemben és műfajban. Ha talán igaztalannak, mi több, durvának tetszett az a néhány bevezető mondat, a polgár karoszékben való ábrázolása, megkövetem az érintetteket. De a tény attól még tény marad: árad a nyomor minden csatornából, és mi – fotelban-e vagy szófán – passzív befogadóként nézzük a képeket, képsorokat. Kicsit mintha egy temetésen: nem mi fekszünk a koporsóban. Kaptunk, ideiglenes túlélők, egy újabb esélyt – a legtöbb ez, ami ilyenkor megérint. A szembenézés önmagunkkal (ember voltunk sérülékenységével, kiszolgáltatottságunk tudatával, az egymásra utaltság kényszerével) a „szocio"-látványok hatására alig is fogan meg bennünk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kamera kegyetlen. Leleplezi a valóságot is, már ha nem csapjuk be magunkat a valóság illúziójával, de leleplezi a csalást is. A csalót is. A hamisítót, a széplelket, a giccsgyárost. A szolgát, aki megrendelésre hazudik valóságot. A dokumentátort, aki úgy téveszt meg, hogy parancsra vagy önérdekből válogat a valóság darabkái között.

Csak a megformált valóság, ami egyetlen konstellációban: a műalkotás rendjében válik a saját valónk részévé, önmagunkká, a sorsunkká, csak az billent ki kényelmes státusunkból. Csak ő képes rá, hogy a ráismerésen túl, a meglepetésen kívül érintetté is váljunk a közös létezésben. A kép olyankor már nemcsak megmutat, hanem mi magunk is belőle nézünk. Önmagunkba.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hegedűs János éppen az utóbbi hetekben kezdte publikálni Létminimum utca című fotóregényét. Definiálhatta volna úgy is: riport. De jól érezte, hogy ez a munka nem tudósítás, és nem is a report értelmében jelentés. Hanem az alkotás értelmében az: jelentés. Minden egyes fotónak önálló élete, saját immanenciája van. A történet, ami összeáll belőlük, a képek befelé táguló tartalmainak természetes következménye. Nem is vonalszerűen terjed, hanem – hiszen regény – térben.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az itt látható fotográfiák nem alkotnak efféle elbeszélést. Megtehetjük, persze, hogy összefűzzük őket valamiféle történetbe, de akkor – megint csak – csalunk; kifelé toljuk az élményt magunkból. Elhárítjuk, a rajtunk kívüli, tőlünk már-már független valóság felé lökjük el mindazt, ami érintetté tehetne minket ebben a világban. Személyes sorssá alakíthatná a mások életét. Azokét, akiknek most minden az arcuk.

Itt nem egy história (legenda, rege, sztori, történet, krónika, mese, cselekmény, fabula, mítosz, monda, novella – kimásoltam a szinoníma szótár összes találatát) lapjai láthatók. Inkább egy verseskönyvet olvasunk. Valahány portré, minden egyes fotó: lírai mű, aranykori szóval: költemény. Önálló verstest. Pontos szerkezet, tárgyszerű nyelv, ritmusok, súlyok, arányok, harmóniák. A monochrómiában is színegyensúly. A síkban is terek. A fotográfus építi a képet, a képek pedig tovább épülnek – bennünk és általunk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Minden portré önarckép. Ezt már-már magatától értetődően tudja minden festőnövendék. De hogy mennyire az, igazán a fotóportré árulja el – ha formává nemesül.  Hiszen a fotográfus elsősorban keres; a magatartásának ez a lényege. S ha arcokat keres, a maga arcát kutatja. Ha sorsokat, akkor a maga sorsát. A történetben a saját fabuláját. Minden érzékeny ponton saját magát érinti meg, önnön esendő lényét éri tetten. Amint ez itt is nyilván látható.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

S ha azt gondolnánk, hogy ez az "előszó" veszélytelenebb az udvarra, a birodalomra nézve, mint a költőé volt a maga idejében, biztos vagyok benne, hogy tévedünk. Ha tiltani nem tudja is már semmiféle hatalom, hogy nyilvánosság elé kerüljön, elfedni, eltemetni képes. Hiszen "árad a nyomor minden csatornából, és mi – fotelban-e vagy szófán – passzív befogadóként nézzük a képeket". Mintha biztonságban. Mintha érintetlenül. Mintha örökös esélyt kaptunk volna a túlélésre. Mintha nem volna mivel szembenéznünk. Mintha nem volnánk mi magunk, akivel szembe kéne nézni.

 

Elhangzott Hegedűs János kiállításán a TAT Galériában, 2013. február 27-én.

 

A cikket bevezető fényképeken Plohn József honvédportréi is láthatók. „A Kolozsvári Országos Történeti Ereklyemúzeum 1902-ben, Kossuth Lajos születésének 100. évfordulóján a még élő 1848–49-es katonák képeiből egy nagy kiállítást kívánt rendezni. E célból fényképészeknek szóló felhívást tettek közzé, hogy az öreg honvédekről díjazás nélkül készítsenek portrékat. A gazdag 48-as hagyományokkal rendelkező Hódmezővásárhelyen a felhívás kedvező visszhangra talált, s így Plohn József helybéli fotográfus  több mint 150 veteránról készített fényképet", melyek a Tornyai János Múzeum gyűjteményében találhatók. Az idézet és a képválogatás forrása a Néprajzi Múzeum honlapja.