Nagyapám halálakor mindent eladtak, csak a csónakot nem. Ahhoz ragaszkodtam, hogy a csónakot megtartsuk. Leparkolok, közel a parthoz. Néha lejárok ide, így már megszoktam, de először, mikor hosszabb kihagyás után jöttem, lesokkolt a változás… új apartmansorok, kiépített sétányok.

Lesétáltak a folyópartra, nézték, hogyan úszik el dél felé egy kései dinnyehéj, meg a pillepalackok, melltartók, félcipők, szatyrok, műanyag babák és egyebek. P. lopva a lányra sandított. Nehezen tudta volna megmagyarázni magának azt, amit érzett. Bár sokat beszélgettek előző éjszaka, számos témát érintettek, még mindig alig ismerték egymást. P. mégis úgy érezte, Mandolával érdemes. – Bene Zoltán kisregényének tizedik fejezete.

Jelenés. Fénnyel festett velocipéden egy hatalmas kenguru közeledett, vidáman tekert… Erszényéből Mimi kutyám bukkant elő, kristály-kehelyből habzó nektárt lefetyelt, pofaszőrét jóízűen megnyalta – s reám kacsintott…

Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”

Hallod? Hallom. Igen. Még azt az irtózatos hangsúlyt is hallom. Mert, képzeld, itt ülök melletted, mindössze fél méterre tőled. Sőt, az elmúlt egy órában is itt ültem veled, és legalább húsz alkalommal kezdtél mondatot úgy, hogy: hallod?

Egyszerre éktelen fájdalom hasított a bal lába nagyujjába. Az anyatermészet nem kér belőlem, gondolta. Ordítva ugrott föl, nagy lábujján rusnya szörnyeteg lógott: nagyfejű, kicsiny testű teknőcféle, végtagjai kitüremkedtek szűkre szabott páncélja alól. P. fél lábon ugrált, a bal lábát rázva igyekezett megszabadulni a fenevadtól. – Bene Zoltán kisregényének kilencedik fejezete.

Este lett megint. Dülöngéltünk, táncoltunk, röhögcséltünk, és kicsit hamarabb botorkáltunk el a sátrainkig, mint a többi napon, és bezuhantunk a hálózsákjainkra. Atyaég, anya, jut eszembe. Csak három nem fogadott hívás, és egy élsz még-sms. Minden okés, majd mesélek, puszi. Ezt több nem oda illő magánhangzóval és mássalhangzóval írom le, nagy nehezen, hogy mikor felkel, lássa, hogy írtam. Nagyon rosszul vagyok, kihányok a sátorból. Szerencsére Peti nincs itt.

Tizenötmillió lélekben kaptuk meg.

Föl sem pillantott, csak maga elé meredt, a járda hasadékaira, puklijaira és gödreire figyelt. Ezért vehette észre a teknőst. A páncélja kettétört, a teste szétroncsolódott. Egy szemernyi élet sem maradt már benne. Valamiféle nagy, nehéz autó hajthatott rajta keresztül, az vetette félre, a fal tövébe. P. egy elhajított nejlonzacskóval fogta meg, és dobta a legközelebbi konténerbe. Minden elveszik. Bár van, ami megkerül. És legtöbbször abban sincs köszönet. – Bene Zoltán kisregényének nyolcadik fejezete.

A bankból kilépve felmértem a menekülési útvonalakat, és bár legjobb lett volna taxizni, mint az igazi Viszkis, tudtam, hogy az elég gyanús lenne az életkorom miatt. Egy közeli kapualjat szemeltem ki, ami mögött egy biciklitároló volt. Ide fogom letenni a bringát, és itt át is öltözhetek. Egy bicikliző diákra senki sem fog gyanakodni. Eléggé el tudom mélyíteni a hangomat, hogy húszévesnek tűnjek, és ha kihúzom magam a sísapkában, senki nem jön rá, hogy még gyerek vagyok.

P. másnap reggelre ki is ábrándult a nagy kezű lányokból, az Éva-jelenség azonban fogva tartotta. Csaknem három hónapig. A szó legszorosabb értelmében tartotta fogva, tudniillik egész egyszerűen nem engedte el. Ha P. egy alkalmas pillanatban mégis kereket oldott, Éva utánaeredt, fölkutatta, megtalálta, begyűjtötte, sóhajtozott, hisztizett, fenyegetőzött és követelőzött. Ha szükségét érezte, keservesen sírt, ha úgy látta jónak, megtépte P. gyérülő hajkoronáját; lapátkezeivel egyszerre fél parókányit képes volt kitépni a fejbőréből. P. vigasztalanná és komorrá vált. – Bene Zoltán kisregényének hetedik fejezete.

Tényleg szeretnék együttműködő lenni, így egyszer el is kezdtem járni egy ilyen jobb agyféltekés rajztanfolyamra, de a második alkalom után rájöttem, hogy egyáltalán nem érdekel. Aztán még a szusikészítéssel, a rúdtánccal és a karatéval is megpróbálkoztam, de mindegyiket otthagytam. A pszichológusom szerint kitartóbbnak kellene lennem. Nem lenne szabad azt várnom, hogy mindenhez azonnal kedvem lesz; egyszerűen el kell kezdeni, és addig csinálni, amíg meg nem tetszik.

Bátorligeti Mária az évtized egyik legjobb magyar regényével jelentkezett. A gondozónő végig feszültségben tartja az olvasót. Témája időszerű: külföldön munkát vállaló fiatal nő története. Gyönyörű a regény nyelvezete, meghökkentőek költői képei. A történet pedig a kegyetlen realitás és egy mágikus, képzeletbeli világ keveréke. Ilyen nagy szeretettel az Irodalmi Jelen még nem ajánlott könyvet. Ebből nyújtunk most ízelítőt Önöknek. A regény két hét múlva lát napvilágot a Holnap Magazin Kiadó gondozásában. Keressék a könyvesboltokban!

Bedugta a fülébe az ósdi walkman fülhallgatóját, elindította a kazettát. Menyhárt Jenő énekelt arról, hogy: „Vénemberek játszadoznak, és az Isten nem figyel. Megmaradtunk egymásnak, de senki nem tárgyal senkivel.” Lassan hazamegyek, gondolta, nekifogok a beletörődésnek. – Bene Zoltán kisregényének hatodik fejezete.

Igen, mi is akkoriban találkozhattunk (1996-1999 között), a Metafor(m)ák és Árnyék(világ)ok alakváltozó, bizsergő helyszínein (túl a Fekete Lyukon, az FMK-n, túl a Tilos az Á-n), például a hajnali Calgary Antik Drink Bár-ból (kis pihenővel) át a Bambiba, majd célirányosan – a Bástyán át – a Mátra Borozóba (Tandori egyik, egykori törzshelyére) haladva, ahol gyomorkeserűk oldódtak (hova)tovább Viceházmesterek és Krúdy-dózisok társaságában…

Az amerikai gépek pontosan a városa fölött húztak el, hogy bombázzák a széteső Jugoszláviát. Az ifjú P. kiállt az erkélyre, rágyújtott, a város határában húzódó olaj- és gázmezők gázfáklyáit bámulta a hetedik emeleti panel erkélyéről, fújta a füstöt, és hallgatta a felhők fölül a fülébe folydogáló, mély, istentelen hangot. Amikor lehunyta a szemét, látta a potyogó bombákat, hallotta a fúrótornyok robbanásait. Nyomban elöntötte a forróság, a fölcsapó lángok nyaldosni kezdték az ábrázatát, akár barátkozni vágyó kutyák. Kinyitotta a szemét, mély levegőt vett. Évtizedek teltek el azóta. – Bene Zoltán kisregényének ötödik fejezete.

Na és a látvány! Már a vonat ablakából is részük volt néhány érdekes dologban. Az éjszakai bogarakat egytől-egyig tarka fényfoltoknak látták. Észrevették a legapróbb mozgó lényt is. Az állatok lehelete színes volt. A borzé barna, a rókáé élénkpiros, az őzé világoszöld, a szarvasé sötétebb, de a legnagyobb bikáké ezüstfenyő-színű. A vaddisznó sárga levegőt fújt az orrából. Ezek a színek mind tükröződtek a tócsákban. De nemcsak a víz állt tócsákban, hanem a hidegebb levegő is, meg az állatok kicsorrant akarata. És foszforeszkáló patakokban ömlött is mindenfelé. Fák lelke járt ki levegőzni a kemény törzs elé, bámulta az eget, a tejutat. Pár lélek leült valami fák által művelt játékot játszani, végleg nem lehetett érteni, miféle lépéseket tesznek. – Vörös István elbeszélésnek 2., befejező része.

Mielőtt Mandolának nyoma veszett, P. úgy képzelte, általános iskolás gyerekeket fog történelemre és angol nyelvre okítani, míg nyugdíjba nem vonul; esténként olvas, rendszeresen átbeszéli Mandolával, amit olvasott, nyáron kirándulnak, télen hógolyóznak, szerencsés esetben saját gyereket is nevelnek, nemcsak a másokét. Miután Mandola eltűnt, már abban sem volt biztos, hogy be tudja fejezni az éppen előtte álló vizsgaidőszakot, nemhogy magát a főiskolát. Mandola nélkül kilátástalan vállalkozásnak tűnt ez is, az is. – Bene Zoltán kisregényének negyedik fejezete.

A kastély főbejárata olyan volt, mint amilyen egy kastélyé Franciaországban vagy Angliában, és egyáltalán nem olyan, mint egy itthoni, felújított kastély egyszerű bejárata. Kovácsoltvas kapu, mindenütt stukkók, minták, színek. És nemcsak a régi építészet hibátlanul megmaradt remekét csodálhatták benne, hanem a kísértetek foszforeszkáló szépérzékét is. Nemcsak a fáklyák adtak világosságot, de maga az épület is mintha lobogott vagy sugárzott volna. – Vörös István elbeszélésének első része.

Lehet, egyazon időben álmodtunk egymásról. Ez némely álmoskönyvek és egyes ezoterikusok szerint azt jelenti, hogy valamely másik dimenzióban, netán a számos lehetséges világ egyikében valóban együtt töltöttük azt az időt, amely időtartam alatt egyszerre álmodtunk egymással, s ez a tény, mármint a valóságos együttlétünk egy párhuzamos valóságban, szivárgott át a világok közti hasadékokon az agyunkba, és manifesztálódott álom formájában. – Bene Zoltán kisregényének harmadik fejezete.