szürke poloskamag, virágos szakállzuzmó
korpafűszerű sarlósmoha
villámzómoha
neked gyöngyperje, neked mohafű
ennek jó lesz a madárbirs
a párduckobrának vesepáfrány
én vánkosmohát iszom, beszélgessetek

 
 
Ok-lánc?, lánc?, na ne!, nyűtt fonál tán,
vén Klóthók fonták guzsalyaikon
nagy, falusi telek beálltán
(ma megannyi elfeketült ikon).
(A Sors Istennői, flamand falikárpit, 1510 körül - Victoria and Albert Museum, London)

 
az asztalon pohár
a pohárban vér
vagy csak így képzeli
de ha így képzeli akkor ott van
a vér a pohárban
bár az asztal elúszik a szürke vízen

Hittem, azért szóltam; noha igen megaláztatott valék. 
Csüggedezésemben ezt mondtam én: Minden ember hazug.
 Mivel fizessek az Úrnak minden hozzám való jótéteményéért?  
("omnis homo mendax: minden ember hazug", 115. zsoltár, Károli Gáspár fordítása)

 
remete lakik
az erdőben jön megy él
szabad ég alatt

harminc év magány
nyugalom boldogság hit
fáradtság erő
Balla András portréfotója Borostyán Imréről
 

 
Hogy értünk vissza?
Másnak ez
hegyek, rusztikus...
A medvétlen sokmedvés Gyergyó,
ahol csak magyarok,
és ahonnan.

Augusztus végén hamar hűvösödik, reggelre hideg a harmat a füvön, hideg a parasztok arcán a gond. Jön a szüret, és hova tegyék majd a pár kiló szőlőt, lesz-e belőle legalább must, vagy azt is elviszik, a bolond szomszéd majd az udvarra önti a mustot, ne legyen bor belőle.

 
 
Közben pedig egy zöld négyöves spárgalégy
iparkodik át a (kimondom) Tandori-
versfákon. Mintha korcs sarja az ókori
villámos Pegaznak, vad szárnyas lovaknak,
akiknek patái versforrást fakasztnak
lóversenypályából, kőből, semmiből is. –
Nézem: a légy miből? Int neki a kőris.

"csak gurulni
csak a réten
csak felállni
csak keréken
csak a feketére festett
nyikorgó tolószéken –
csak felállni
csak ölelni
csak bár egyszer átölelni. "
– Jancsó Noémi versei

Pókháló szálai között
feszül a lét Áldozata még vergődik – elhalkul

A mezőn hagyott zongora
billentyűi maguktól játsszák az üres dallamot

 
 
 „Nem sírtam, egyetlen könnyet sem ejtettem, egyszerűen
 csak valami hidegség töltött el, magányosnak és zavarodottnak
éreztem magam.” (Sting)

 
A homlokod mögött
vastag kötegekben áll a fény,
az asztalodon gőzölög a csirkepaprikás,
fotelba ülsz, felállsz, lefekszel,
itt a reggel

 
 
 
A szobrász sem felejtheti a gyermekkorában
bőrébe szivárgott fenyőillatot,
a havasi gyopár szirmának bársonyát.
A látványt, amit a Hegyek Istene elébe bocsátott.

 
Mi változik? A vágy ma költi
a nyomorú test égi mását,
s holnap tovább ég. Sose tölti
ki teljesen ön-akarását.

 
 
Megint a hangok
Majd üres szélzuhogás
Majd Már Hiába

 
 
 
Szeszgyáros voltam egykoron,
eltűnt régen az én korom.
Vallj be mindent, idő: késel, múlsz,
sietsz. S itt végre hozzám simulsz.
 

 
és rögzítni laptopra fényképeken
”hangulatot”, „tünde fényt”,
hogy „Nézzétek, az erdei úton
B. D. költő áll, medveként!”

 
és ha sietnie kell valahova
nem érek rá haragudni már akkor
párna nem kell, a párnát kigyűröm magam alól
reggelre mindig a padlóra kerül

 
 
 
A postás naponta ugyanazt az utat
taposta,
azt mérte ki neki a Sors és a – Posta.
Kép: Banga Ferenc: Úton, 1984

 
 
Dióként zárulni vágyom,
fütyörészek halkan, dúdolva,
hogy a szerelem mások dolga.