A kocsmában néha szerencsém van, és látok olyan ismerőst, aki nem ismer meg. Valamivel rosszabb, ha nem ismerek senkit. A legrosszabb az, amikor felismernek.

…a dekonstruktív szakzsargon birtokában ugyanígy elmélkedhetett bárki nem-szépirodalmi szövegekről is, ahogyan szépirodalmiakról, a kevés beavatott kivételével senki észre nem vette a különbséget. Csak a legtehetségesebbek értették és érezték át valóban a dekonstrukciót mint módszert, ám néhány évtized múlva nagyrészt nekik is azzal kellett szembesülniük, hogy bár egy csodálatos szellemi kaland részesei lehettek, az irodalomhoz közelebb egy jottányit sem jutottak, ráadásul a dekonstrukció idővel, nomen est omen, önnön magát is leépítette, akár Kriszta az ókorászt. – Bene Zoltán kisregényének tizenkettedik fejezete.

Délelőttönként az emeleten kezdek. Általában nem szoktam az ablakon kifelé bámészkodni, egy nap azonban az egyik szobában a takarító nem húzta be teljesen a függönyt. Odaléptem, hogy helyreigazítsam, amikor szemközt, lent, a nyitott kapualjban megláttam őt. Az elkoszolódott, bordó huzatú fotel magába zárta öreg, meggörnyedt testét. Arra figyeltem fel, milyen nyugalommal melengeti sápadt arcát a besütő nap sugaraiban.

Sokat kell dolgozni, jóbarát, az a nagy büdös helyzet, azt nem lehet megúszni. És figyelni, jelen lenni, keresni, észrevenni, meglátni, utánajárni, tanulni. Ha nem ismerem a tárgyát, a grafika szart se ér. Akkor is így van, ha dolgot, és akkor is, ha személyt rajzolok. Meg akkor is, ha elvont fogalmat próbálok megjeleníteni. Sok pályatársam szolgai módon követ irányzatokat, leginkább olyanokat, amik által érvényesül. Pedig az irányzatokat, azok esetleges újszerű látásmódját legföljebb használni kell, semmiképpen sem kiszolgálni! És akkor még nem is említettem olyan kulcsszavakat, mint kísérletezés, próbálkozás, felelősség... – Bene Zoltán kisregényének tizenegyedik fejezete.

− Nem költözik az már, szegényke, sehová! – mondja Rozi szipogva az összesereglett szomszédoknak. – Úgy volt, hogy a fiai ma délután jönnek érte... Még szép rendesen összecsomagolt, lefeküdt még egyszer utoljára a megszokott ágyába, és reggel már úgy találtam... De legalább itt fogják szegényt eltemetni, azon a helyen, amit úgy szeretett! A cicát elviszem magammal, talán megszokik nálam...

Nagyapám halálakor mindent eladtak, csak a csónakot nem. Ahhoz ragaszkodtam, hogy a csónakot megtartsuk. Leparkolok, közel a parthoz. Néha lejárok ide, így már megszoktam, de először, mikor hosszabb kihagyás után jöttem, lesokkolt a változás… új apartmansorok, kiépített sétányok.

Lesétáltak a folyópartra, nézték, hogyan úszik el dél felé egy kései dinnyehéj, meg a pillepalackok, melltartók, félcipők, szatyrok, műanyag babák és egyebek. P. lopva a lányra sandított. Nehezen tudta volna megmagyarázni magának azt, amit érzett. Bár sokat beszélgettek előző éjszaka, számos témát érintettek, még mindig alig ismerték egymást. P. mégis úgy érezte, Mandolával érdemes. – Bene Zoltán kisregényének tizedik fejezete.

Jelenés. Fénnyel festett velocipéden egy hatalmas kenguru közeledett, vidáman tekert… Erszényéből Mimi kutyám bukkant elő, kristály-kehelyből habzó nektárt lefetyelt, pofaszőrét jóízűen megnyalta – s reám kacsintott…

Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”

Hallod? Hallom. Igen. Még azt az irtózatos hangsúlyt is hallom. Mert, képzeld, itt ülök melletted, mindössze fél méterre tőled. Sőt, az elmúlt egy órában is itt ültem veled, és legalább húsz alkalommal kezdtél mondatot úgy, hogy: hallod?

Egyszerre éktelen fájdalom hasított a bal lába nagyujjába. Az anyatermészet nem kér belőlem, gondolta. Ordítva ugrott föl, nagy lábujján rusnya szörnyeteg lógott: nagyfejű, kicsiny testű teknőcféle, végtagjai kitüremkedtek szűkre szabott páncélja alól. P. fél lábon ugrált, a bal lábát rázva igyekezett megszabadulni a fenevadtól. – Bene Zoltán kisregényének kilencedik fejezete.

Este lett megint. Dülöngéltünk, táncoltunk, röhögcséltünk, és kicsit hamarabb botorkáltunk el a sátrainkig, mint a többi napon, és bezuhantunk a hálózsákjainkra. Atyaég, anya, jut eszembe. Csak három nem fogadott hívás, és egy élsz még-sms. Minden okés, majd mesélek, puszi. Ezt több nem oda illő magánhangzóval és mássalhangzóval írom le, nagy nehezen, hogy mikor felkel, lássa, hogy írtam. Nagyon rosszul vagyok, kihányok a sátorból. Szerencsére Peti nincs itt.

Tizenötmillió lélekben kaptuk meg.

Föl sem pillantott, csak maga elé meredt, a járda hasadékaira, puklijaira és gödreire figyelt. Ezért vehette észre a teknőst. A páncélja kettétört, a teste szétroncsolódott. Egy szemernyi élet sem maradt már benne. Valamiféle nagy, nehéz autó hajthatott rajta keresztül, az vetette félre, a fal tövébe. P. egy elhajított nejlonzacskóval fogta meg, és dobta a legközelebbi konténerbe. Minden elveszik. Bár van, ami megkerül. És legtöbbször abban sincs köszönet. – Bene Zoltán kisregényének nyolcadik fejezete.

A bankból kilépve felmértem a menekülési útvonalakat, és bár legjobb lett volna taxizni, mint az igazi Viszkis, tudtam, hogy az elég gyanús lenne az életkorom miatt. Egy közeli kapualjat szemeltem ki, ami mögött egy biciklitároló volt. Ide fogom letenni a bringát, és itt át is öltözhetek. Egy bicikliző diákra senki sem fog gyanakodni. Eléggé el tudom mélyíteni a hangomat, hogy húszévesnek tűnjek, és ha kihúzom magam a sísapkában, senki nem jön rá, hogy még gyerek vagyok.

P. másnap reggelre ki is ábrándult a nagy kezű lányokból, az Éva-jelenség azonban fogva tartotta. Csaknem három hónapig. A szó legszorosabb értelmében tartotta fogva, tudniillik egész egyszerűen nem engedte el. Ha P. egy alkalmas pillanatban mégis kereket oldott, Éva utánaeredt, fölkutatta, megtalálta, begyűjtötte, sóhajtozott, hisztizett, fenyegetőzött és követelőzött. Ha szükségét érezte, keservesen sírt, ha úgy látta jónak, megtépte P. gyérülő hajkoronáját; lapátkezeivel egyszerre fél parókányit képes volt kitépni a fejbőréből. P. vigasztalanná és komorrá vált. – Bene Zoltán kisregényének hetedik fejezete.

Tényleg szeretnék együttműködő lenni, így egyszer el is kezdtem járni egy ilyen jobb agyféltekés rajztanfolyamra, de a második alkalom után rájöttem, hogy egyáltalán nem érdekel. Aztán még a szusikészítéssel, a rúdtánccal és a karatéval is megpróbálkoztam, de mindegyiket otthagytam. A pszichológusom szerint kitartóbbnak kellene lennem. Nem lenne szabad azt várnom, hogy mindenhez azonnal kedvem lesz; egyszerűen el kell kezdeni, és addig csinálni, amíg meg nem tetszik.

Bátorligeti Mária az évtized egyik legjobb magyar regényével jelentkezett. A gondozónő végig feszültségben tartja az olvasót. Témája időszerű: külföldön munkát vállaló fiatal nő története. Gyönyörű a regény nyelvezete, meghökkentőek költői képei. A történet pedig a kegyetlen realitás és egy mágikus, képzeletbeli világ keveréke. Ilyen nagy szeretettel az Irodalmi Jelen még nem ajánlott könyvet. Ebből nyújtunk most ízelítőt Önöknek. A regény két hét múlva lát napvilágot a Holnap Magazin Kiadó gondozásában. Keressék a könyvesboltokban!

Bedugta a fülébe az ósdi walkman fülhallgatóját, elindította a kazettát. Menyhárt Jenő énekelt arról, hogy: „Vénemberek játszadoznak, és az Isten nem figyel. Megmaradtunk egymásnak, de senki nem tárgyal senkivel.” Lassan hazamegyek, gondolta, nekifogok a beletörődésnek. – Bene Zoltán kisregényének hatodik fejezete.

Igen, mi is akkoriban találkozhattunk (1996-1999 között), a Metafor(m)ák és Árnyék(világ)ok alakváltozó, bizsergő helyszínein (túl a Fekete Lyukon, az FMK-n, túl a Tilos az Á-n), például a hajnali Calgary Antik Drink Bár-ból (kis pihenővel) át a Bambiba, majd célirányosan – a Bástyán át – a Mátra Borozóba (Tandori egyik, egykori törzshelyére) haladva, ahol gyomorkeserűk oldódtak (hova)tovább Viceházmesterek és Krúdy-dózisok társaságában…