Miután megbizonyosodtunk arról, hogy mindenhol elérte a víz, tenyerünkkel végezzünk dörzsölő mozgást (vö. dörzspapír, súrlódás, „Még mindig fáj” ~ feminista antológia, 1999.), hogy az esetlegesen a héjhoz tapadt földtől vagy más piszoktól is megszabaduljunk. Fontos, hogy ha az egyik kéz tisztít, a másik ne tegye ezt, mert ha nem tartja az uborkát valamelyik kezünk, a zöldség hajlamos kiesni abból (vö. Gazdasági világválság, 2008.).

Még éveken át látták, amint szürkületkor a külvárosi Vízművekkel szemben, a Piros Malom romjai és a Bánom-zug holtág között cikázik, átrohan a közúton, a nádasnál megtorpan...

Gondolkodtam, hogy mi lesz, ha egyszer mégis visszajönnek az én Juszuf komámék. Hozzák majd Eniszt, Beszemet, Amirt, Huszeint, majd újsághirdetést adnak fel, hogy egy magyar muzulmán gazdasági menekült és családja visszatérne valahova Kelet-Közép-Európába. Juszuf majd újra gyalog járja az Alföldet, mint Petőfi, az emberek meg azt gondolják, hogy egy rohadék bevándorló terrorista jött robbantani Cibakházára, és agyonverik.

– Polizei! Feuerwehr! Ambulanz! – szólalt meg a kezelő. Néha annyira oldalra fordultunk, hogy meggyőződtem: kész, game over, kiesünk, rázuhanok legszeretettebb városomra – a szabadság pontjára, ahol csak nagyon nehezen kapott zöldet az átutazó. – Végül is itt akartál meghalni, nem? – kérdeztem magamtól. – Igen, de nem most! – felelte egy belső hang.

Apácán már megszokták, hogy töri a nyelvet, itt viszont erőst meglepődött mindenki, hogy ilyeneket hallott: ‒ Mert olyan asz emper élete, mint a péka. Kimetyen a partra, otamety a gólya, s hamm, bekapja. S klapp-klapp, voltunk s nincsünk. S most, amikor itt van a szép talfasz, bimbasznak a fák, s kéne alapicsátok, gyarapicsátok, szarapicsátok a népet, most mekhalsz.

Én meg beosonok Weisz kolléga osztálytermébe. Kihúzva a fiókot konstatálom, hogy elkéstem: a bűnjel eltűnt. Mint egy rossz diáktól, kérdezem magamtól: „Én miért nem merek a fiókomban kokárdát tartani? Weisz agglegény. Engem meg egész fecskecsapat, három éhes száj vár otthon.” S valami keserűt érzek. Azt, ami nap mint nap megkarcolja a szívem.

Úgy halunk meg – névtelenül –, mint azok a répaföldi katonák, vagy a nagyanyám nagyanyja, akit félre kereszteltek, mert a bába nagyot hallott, és Juliannának keresztelte a kicsit. Aztán háláig senki sem tudta nagyanyám nagyanyjáról, hogy valójában Gizella a neve. Csak az anyakönyvi kivonat előkerülésekor látták, hogy a Juli néni valójában Gizi néni volt.

Hosszú órákat töltöttünk együtt a víz alatt, majd belilult, vágyakozó-remegő testtel, szederjes ajkakkal a kemping-terület mögötti bokrokban ismerkedtünk tovább: a víz alatti könnyed simulásokhoz képest szinte nehézkesen, eleinte ügyetlenül, de fokozódó izgalmakkal, eszeveszetten ölelkezve, időnként a takarodóról is megfeledkezve… Ilyenkor a hangosbemondón is kerestek minket…

a házfalakon is vér van, az emberek kezén, a fákon, a faleveleken, a kinn felejtett biciklin, az autókon. Vadoma érzi, hogy Omar nagyon lassan megsimogatja a kézfejét. a férfiak komoly képpel, szorgosan dolgoznak, bontják a tetemet. az asszonyok edényekkel forgolódnak köztük, rakják a levágott részeket, viszik a konyhába. ők még mindig dermedten állnak egymás mellett. a friss hús szaga elviselhetetlenül keveredik az állati szagokkal, szőrrel, utolsó lihegésükkel. Omar megfogja a kezét.

Senki sincs a közelében, a folyosó kihalt. Fürge mozdulatokkal csatolja le fakezét, nagyokat nyögve nyújtózik. Ép jobb keze siklóként csúszik elő a ruha ujjából, ahol eddig a vállához volt szorítva. Dörzsölgeti, hogy meginduljon a vérkeringés az elszorított erekben, rázogatja a markát, a művégtagot pedig iszákjába rejti. Ugyanakkor egy olyasfajta álarcot húz elő, amit a messzi Velencében szoktak viselni karnevál idején.

Az önelszigetelés sikeresen megvalósult, legalábbis a külvilággal szemben. De a tudatalattiban eddig tetszhalottként elfekvő gondolatok betörtek a lelkébe. Furcsa szöveg épült az agyában, minden erőlködés nélkül alakult, mintha valaki belenyúlt volna az elméjébe és felírta volna a textus betűit a homloka belső falára.

Nem engedhette át a prédát. A merev végtagok ropogásoktól hangosan hajtották végre a kábult férfi akaratát. Pár dülöngélő mozdulatot követően sikeresen rávetődött a meleg dögre. Fogait belemélyesztette a csupasz nyakba, a vért nagy kortyokban itta, majd a felsértett bőrt tovább tépte, hogy a belsőségekhez is hozzáférjen. A rágósabb hússal nem boldogult, a kibelezett madarat odadobta az egyre közelebb araszoló keselyűknek.

Azt hittem, megnyílik a föld alattam! A kakasom véres cafatokban hever a meggyfa alatt, a két tyúk a fa tetején! Kirohanok. A két hisztérika egymáshoz bújva toporog az ágon. Azt a krisztelejszomát! – kiáltok fel. Ahogy közelebb lépek a házukhoz, mozgolódást hallok bentről. Közelebb megyek, benézek a csibehálós ablakon. Mit látnak szemeim!? Azt hittem, álmodom.

Az ég megnyílt, hatalmas kéz ereszkedett alá a magasból. Gigantikus méretű volt, szinte az egész csatatérre árnyékot vetett, tenyerén mély folyómedreknek tűntek a redők. Csápszerűen hullámzó, vaskos ujjai könnyedén csippentették fel a párbaj vesztesét, a hófehér paripát, amely mereven rángatózott lábaival a levegőben – majd az egész visszaemelkedett a magasba, és a látomás tovatűnt.

„Egy ilyen anya után nekem csak egy lehetőségem maradt: költővé válni. Hogy átmentsem az adományát, amitől vagy megfulladok, vagy átlépem vele az emberi törvényeket.” – Részlet Marina Cvetajeva önélatrajzi elbeszéléséből, Csanda Mária fordításában. Az orosz költő-írónő a Gergely-naptár szerint október 8-án lenne 125 éves.

Interjút akartam készíteni Esterházy Péterrel egy kisvárosi rendezvényen. A kritika a nagyregények mellett fontos alkotásának tartja az Egy nő című művét is. Amikor találkoztam vele, megajándékoztam Az utolsó szerelem hisztériája című versregényemmel.
– És hasonlít az Egy nőhöz?
– Nem. Az enyém pszichotikus és ezoterikus erotika, míg az öné naturális és logikus erotika. Viszont úgy döntöttem, megírom az Egy nő párbajregényét, túltéve önön, a 97 esetleírás helyett 99-ig meg sem állok! – évődtem.
– Már a 98 is túltenne rajtam – mosolygott.

„Aztán villámgyorsan történt minden. A leszorított rugó fölpattan. Nem fél, ő nem fél, nem taposhatnak bele a lelkébe! A nagy visítozásra összeszaladt az udvar, az ügyeletes tanárok is: Villő a salakpályán feküdt – halálsápadtan. Janka szoborarccal, lovaglóülésben rajta, markában úgy fogva Villő hosszú haját, mint zsoké a gyeplőt.” Részlet Csepcsányi Éva regényéből, mely betekintést nyújt egy bentlakásos leányiskola diákjainak mindennapjaiba.

Egy arc bontakozik ki fölötte, és ez az arc nem valami szép. A püspök behunyja a szemét, hátha akkor eltűnik a látomás, de mikor újra kinyitja, mégiscsak ott a nem túl fiatal női arc, alatta fonnyadt keblek. Az arc gazdája liheg, s Janus ágyékán roppant űrt érez, akkorát, amekkorához hasonlót ferrarai évei óta nem.

A kertben óriási pöttyös gombákkal benőtt, félig betemetett fél-holtak mocorogtak, némelyik lerúgta magáról a földet, sáros női arc, nyakából, ütőeréből injekciós tűk ágaskodtak, köldökéből cső vezetett ki… Aztán lehetetlen lények is megjelentek (ez megszokottabb, visszatérő állapot), miközben – talán – Madagaszkár élőlényei keveredtek ismerős emberekkel…

A Fordított idő című regény folytatásában, az Elsodort időben is egy fiatal nő, Riolda szemével látjuk a népvándorlás kori, félig keresztény, félig pogány Európa lassú átalakulását, ahol egyelőre csak kereskedődinasztiák, szélhámosok, hitek, félelmek és hiedelmek kötik össze a távoli kultúrákat. A nagy utópiákat immár nem papok vagy krónikások, hanem emberi organizmusokként viselkedő városok képviselik, a nagy északi kolostorerődök, a víz színén lebegő Velence, a tenger királynője vagy a „tökéletes város”, a szláv rabszolgák lakta Almeria Hispániában. Riolda, a háromkötetesre tervezett regény hősnője érzi, hogy hamarosan saját szigete is veszélybe kerül.