A tébolydarendszerek fokozatosan megnyíló tereibe, szellemi fokozataiba bekerülve, nonszensz helyzetekbe keveredve, már-már: zen-dada / csan-dada mesterré, esetenként patologikus (vagy pata-logikus) kispappá, netán skizofrén pápa-jelöltté avanzsálódik az ember (a magunkfajta, belső utazó). A szürrealizmus itt meghaladta önmagát, ha létezett egyáltalán.

Istenem, mit ír ez a gyerek? Hogy végez mindkettőnkkel? Persze abban igaza van, hogy így minden gondunk egyszerre megoldódna. De az nem lehet, hogy Zsófira tegyem ezt a terhet! Inkább megölöm magam! Rajta talán még segíthet, ha én nem vagyok!

Varjakká vált az ördög leányának teste a nászágyon, s a madarak, akár az éhes dögkeselyűk rontottak az Esőkirálynak. Húsát tépték, szemgolyóját kaparták, sikolyra nyíló torkában vájkáltak, mikor pedig végeztek, újra összeálltak a zsurlófű-leánnyá lett ördögleánnyá.

A mellette lévő asztalnál egy elképesztően ráncos pasas ült, sörösüveggel. Tárgyilagosan állapította meg: vénember kinézete ellenére könnyen lehet, hogy a fickó alig idősebb nála, sőt nem kizárt, hogy egykorúak. Csak túl hamar elhasználódott.

Nem tudom, hová megyek, áltattam magam az első néhány lépésnél, aztán beismertem, sőt, már nevetségesnek tűnt a tagadása annak, hogy mi az úti célom. Ugyan miért kellene rosszul éreznem magam? Jóban-rosszban ide vagy oda, mégsem azt fogadtam meg, hogy tönkremegyek én is a rögeszméi miatt.

A mesterséges mennyországok, a drogfüggőség, a személyiség szétforgácsolódása, az írás és a terápia. Kubiszyn Viktor: Drognapló – az Irodalmi Jelen ajánlója.

Félúton járhattam, amikor a szőlőjükben megpillantottam Fehérnét. Nagydarab nő, sose tetszett nekem, de most valami különöset csinált. Félmeztelen volt, egy alsószoknyában állt, és épp egy csirke nyakát vágta el valami késsel.

Zümmögés fogadta, mintha a cukrászda poros hűtőgépe működött volna idebent is. Ez a gép is levegőt pumpált, csövekbe, és ezek az átlátszó műanyagcsövek egy, a gép ritmusában szuszogó, halkan alvó kisfiú orrlukaiban végződtek.

Más az egyezmény, meg más az, amikor elfogják, megkínozzák és kibelezik a legjobb barátodat. Az övének kivájták mind a két szemét, és ledugták a torkán. Ekkor tanult meg embert nyúzni. Azt is mondta, hogy ebben a háborúban a szerbek is nyúzni fognak bennünket, meg majd mi is őket.

Az éjjeliszekrény fiókja félig nyitva. Látom a szalvéták között a műfogsort. A tegnap kibontott narancs papírtálcán hever, két-három gerezd hiányzik belőle, a többire keményen rászáradt a vékony hártya. A bögre falára fekete karikát rajzolt a reggeli tea. Rakosgatok. Próbálom otthonossá tenni a halál előszobáját.

Pedig ezt fontos lenne tudnunk, mert ebből a modellből kiindulva szokták („szokták”?) levezetni, hogy mi történt az univerzum keletkezésének idején, az ősrobbanás utáni első másodpercekben. – Nos, kedves Mony Bebascu, Buzilo Tosszevics, Puncilina de Chegbecourte, Alexine Capbea, L’obasso, Draga Masina, Kása, kedves Kuzina Justicia Constanca, akkor most mi a konstans? – Talán a Tizenegyezer vessző…

Hát szólj inkább a sóhajok istennőjének is, hogy legyen süket. Hogy ebben a feje tetejére állított világban jobb, ha nem hallja meg a sóhajtásokat, és nem segít lefordítva a sóhajok tartalmát. Mert ilyen az ember, látod-e, ilyen. Mint te. Háborog, háborog, de ad, ad mégis.

Arra gondolok, hogy az égés kémiai folyamat. Arra gondolok, hogy nem akarok ebben az iskolában ülni, mert patkánynak érzem magam, mert azt mondják, a boldogság pusztán kémia, oxitocin, dopamin, ezek a hormonok mind vegyületek. Miért nem lehet ilyen hormontablettát venni? Nagyanyám nem hív vissza.

A nő egyházi könyveket, vallási témájú köteteket falt, nem nézte jó szemmel az öreg olvasási ízlését. A papa így kénytelen volt a budin olvasni a sci-fiket, úgy csempészte a nadrágjába, az ing alá tűrve a könyveket. Amitől persze minden Jules Verne-, Herbert George Wells- és Isaac Asimov-kötet kissé ágyékszagú lett.

A marokkói szultán gyönyörködött itt egykor a levágott fejekben, mint érett narancsokban. A helyén most kuruzsló kínálgatott szárított növényeket, használtnak látszó műfogsort meg valamilyen kistestű emlős farkát. Nem messze tőle kígyóbűvölők fújták a töksípot az ágaskodó kobráknak.

Tekintetemmel az öregasszony vérben és dinnyelében ázó kék otthonkájára nézek, és közben Benedek nyomát követem. A toronyóra ekkor üti el a hatot, és tudom, hogy lassan kiszivárog a többi árus is a piactérre, hozzák a gyümölcseiket, földes gyökerű sárgarépákat fektetnek fel kis kosarakban a faasztalokra, fűszerporos kezű asszonyok kis zacskókba mérve árulják a pirospaprikát.

Kilencvenes évek eleje, erdélyi kisváros, bentlakási szoba, huszonnégy bentlakó fiú, és szerelem, könyvek, rockzene, piálások, csoportos erőszak, sok-sok játék – minden, aminek ilyenkor meg kell történnie, aminek el kell kezdődnie. De mit és hogyan tud ebből megőrizni az emlékezet?

A szeánszokon rögzített felvételeket egyébként másik szeánszokon levetítik egymásnak – és a látottakat ízesen vesézik ki, esztétikai műélvezetről, kompozícióról, professzionális rítusokról diskurálva: luxuskéjnők, eunuch szolgálók, művészettörténészek, gyermekkereskedők, befektetők (olajmágnások, sejkek) vagy éppen kínzóeszköz-specialisták és szado-szakértők társaságában…

Ha megneszeli, hogy kiskorú! Ha lelkiismeretes, és el akarja vinni egy menhelyre! Ha hazaküldik az apjához… Andris szívét a pillanat töredéke alatt járta át a pánik. Jobbnak látta megelőzni a további párbeszédet. – Nesze, itt a pénzed, és hagyd, hogy menjek!

Ezzel elérkeztünk Hús kalandjainak világhálón olvasható utolsó részéhez. A történet befejezése majd a nyomtatott Anómia-könyvben lesz olvasható. A kötet az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg kiadónk gondozásában.