Kubiszyn Viktor: Drognapló

Kubiszyn Viktor: Drognapló – az Irodalmi Jelen ajánlója.

Előszó a harmadik kiadáshoz

Öt éve jelent meg a Drognapló első kiadása. Amikor írtam a könyvet, és először megjelent, fogalmam sem volt, hogy mire számíthatok az olvasóktól. Nem is volt szempont, igyekeztem az akkori állapotomhoz képest a lehető legőszintébben fogalmazni. Nem éreztem se különösebben durvának, se szókimondónak, se nyersnek a könyvet, ám az olvasók igen. Nem sokkal rehab után terápiás lendülettel készült a könyv. A függőségről való nyílt kommunikáció mindennapos tapasztalat volt a rehabon. Őszintén, nyitottan kellett beszélnünk magunkról, és szembenézni önmagunkkal, mert enélkül esélyünk sem volt a változásra. A képmutatás, önáltatás, önigazolás, a saját tükörképünk elhazudása mindennapos élmény mindannyiunknak, legyünk akár függők, akár nem. Függőként viszont élet-halál kérdés, hogy kibújjunk ebből a hazugsághálóból. Részben erre volt kísérlet a Drognapló is. A könyv őszintesége nem saját találmány és nem saját érdem: ez egy terápiás eszköz volt. Hét éve nem használok kábítószereket. Már nem az vagyok, aki a Drognaplót írta. Sokat változtam ahhoz az emberhez képest, aki a könyv jelen- idejében beszél. Ugyanakkor mindig az is maradok, ugyanúgy, ahogy a drogos személyiségem nyomai is megvannak. A felépülés folyamatos változás – ha megrekedek és stagnálok, csak idő kérdése a visszaesés. Az elmúlt öt évben több száz beszélgetésen vettem részt. Jártam iskolákban, kollégiumokban, fesztiválokon, börtönökben, irodalmi felolvasáson és lelkigyakorlaton, foglaltházban és templomban. Nem feltétlenül a könyvről volt szó ezeken a beszélgetéseken, hanem a könyv kapcsán sokkal fontosabb dolgokról: a szerfogyasztásról, az örömről, a függőségről, illúziókról és hazugságokról, a boldogságkeresésről és az ürességről, életről és halálról. A Drognaplót öt év után is keresik, olvassák, egy olyan generáció tagjai is, akik az eredeti megjelenéskor még gyerekek voltak. Az elmúlt években lecserélődtek a drogok, a mai tizenévesek jó része már nem fűvel, hanem herbállal/bioval kezdi, és kristállyal, kiismerhetetlen hatású és következményű (és legális) porokkal folytatja – a drogok részben lecserélődtek, de az emberek nem. Mi egy drogkarrier? Buli van. Baj van. Végem van. Amíg buli van, amíg jó, amíg zseninek érzem magam tőle, amíg laza vagyok, amíg békés, amíg feldob, amíg satöbbi, addig minek változtassak? Én se akartam leállni, amíg úgy éreztem, hogy bármit ad az adott szer. Sok minden lehet a háttérben, boldogságra való vágy, szorongásoldás, póz, megfelelési kényszer. Minden sors egyéni. Amikor baj volt már a cuccozásból, akkor hazudtam a legtöbbet. A környezetemnek is és magamnak is. Nem, nem, semmi gond azzal, ahogy én használok. Én uralom, nem a szer engem. Amikor végem volt, akkor sem akartam változtatni, vergődtem, egészen addig, amíg már nem volt más választás: vagy belehalok, vagy leállok. A józanságot a saját életemben nem tartom különlegesnek és személyes teljesítménynek: nem lettem jobb tőle, mint bárki más. Sokszor cuccoznék, beállnék, betépnék, ha stressz van, ha para van, ha meghalt az apám, ha hülye a világ, ha hülyék az emberek, vagy épp én vagyok hülye és azt nem tudom elviselni – betépnék, de eddig nem tettem. Mindig van más választás, csak meg kell találni, és ez jó. Néha olyan, mint egy játék, önismereti oroszrulett. Mindenkinek van egy története, amit csak ő tud elmondani. Írni jó, alkotni jó, kreatívnak lenni jó. Hatalmas fless. Számomra sok mindent ad az a flow, ami az írás aktusa közben kap el. Megtisztít, megkönnyebbít. Az élményközpontú írás mellett a szövegközpontú írás az, ami a Drognapló óta még állandóvá vált az életemben: két regényem jelent meg hasonló témában, mert ez a téma kimeríthetetlen, és fontos róla beszélni. Erősebb lettem a Drognapló megírása óta? Nem. A gyengeségem nem szűnt meg azzal, hogy nem anyagozom. Nem vagyok bátor, nem vagyok erős, nem vagyok különleges. De kaptam egy ajándékot, egy emberen túli élményt, ami segít, ami belső függetlenséget és autonómiát ad mindentől, ami külső, mindentől, ami elgyengít – ez az a boldogság és az a szabadság, ami az Isten.

„Az Istenbe kapaszkodsz? Ez egy kapaszkodó a drog helyett nem? Pótlék vagy ilyesmi.” Először próbáltam elmagyarázni, hogy nem, nem összehasonlítható a két dolog, az egyik kiüresít, a másik betölt, az egyik felzabál, a másik békét ad, és így tovább, de sokszor láttam, hogy nem megy át a dolog. Mindenki a saját előítéleteinek foglya, és sok esetben csak úgy tudok kommunikálni a másikkal, ha belépek az előítéleteinek körébe, bár se gusztusom, se kedvem hozzá – de a kommunikáció fontosabb. Szóval igen, Isten egy pótlék, egy kapaszkodó, és ragaszkodom hozzá, és igen, egy másik drog, másik függőség, akkor mondom így, hogy megértsd, ja, naponta belövöm magam az evangéliummal és kannás-Jézust iszom elvonásra. Úgy érzem, szabad vagyok, úgy érzem, boldog vagyok, a külső körülményektől függetlenül, és tudok hálás is lenni, főleg az Istennek, de mindenkinek és mindenért, azért is, hogy most előszót írok. A hála gyógyít és megtart, de leginkább az a tudat és érzés és bizonyosság, hogy van egy tiszta, gyógyító és kimeríthetetlen forrás, amiből minden ered és ahova minden visszatér. Köszönöm,

Kubiszyn Viktor 2016.11.23.

Szokeresz, more?

Megyek az utcán és bevillannak dolgok. Olyan, mintha egy párhuzamos valóság akarna betörni a Rákóczi útra. Az egész anyagos életem hazugság volt. De a démonjaim, a mániáim, a hajlamaim ugyanazok. A világ ugyanaz. Változtam-e valamit? Néha elbizonytalanodom. Lehet. De lehet, hogy nem. Ki tudja, mi vár.

Ha elgyengülök legbelül, akkor előjön a para: a megtérés, az Isten Országa, és a kereszténység, ez az egész egy újabb maszk, egy újabb szerep, egy újabb manipulációs eszköz. Tizenöt évet felül lehet írni egy év terápiával? Az Isten bármire képes, ez igaz. De én nem. Mi van, ha ezzel is becsapom magam? Annyi mindenkit megvezettem már, annyiféleképpen, és egy csomószor még csak nem is szándékosan.  Ők, a normálisak, a tiszták, hívjuk őket akárhogy, nekik fogalmuk sincs, mennyi meló van ebben, hogy lejöttem. Nem tudják, mi minden kell ehhez. És nem is kell tudniuk. Senki sem fog vállon veregetni kint azért, mert tiszta vagy. Mert józanul élsz. Ez az alap. Senki nem fog megdicsérni. De nem is kell, hidd el. Nem kell tudniuk, nem az ő dolguk. A te dolgod. Szeretet, alázat, a mindennapok gyakorlatában. Megy, amikor megy. Van, amikor nagyon kell küzdenem érte. Mert bennem vannak a beidegződések, bennem vannak a reflexek, bennem vannak a démonjaim. Ha nem figyelek, simán visszarendeződöm. Simán. Két perc se kell. Ugyanúgy elkezdek hazudni, manipulálni, terelni, vetíteni, kibújni, alakoskodni, leuralni és simliskedni, hogy öröm nézni. Elég egy stresszhelyzet, és előjön Patkány Fiú, a szorongó utcai aljadék, aki az anyja lelkét is eladná egy pakettért. Mint ahogy minden mást el is adott.

Mi van, ha ez az egész szeretetfless csak egy újabb álca? Manipulációs eszköz? Még egy kényelmes réteg? Megvezetném én az Istent is, ha arról van szó. Mert majd én tudom.

„Ne légy bölcs a te magad ítélete szerint, hanem féld az Urat és távozz el a Gonosztól.” (Példabeszédek 3,7)

Nem könnyű a buli, testvérem, nem könnyű. Itt ez a vékonyra szőtt háló, amit ha nagyon depressziósnak érzem magam, bármikor eltéphetnék. Borítanám a bilit, mert elgyengülök, mert nincs kedvem, mert unom, mert minek, mert fúj. A megoldás egy mozdulat. Ez az igazán zoral menet. Mindig ott az önpusztító késztetés, a Sátán, ha nagyon meg akarnám személyesíteni. A Sátán én vagyok, de az Úr, ha kérem, megment magamtól. Amikor imádkozom, azokkal a szavakkal, ahogy az én Uram és Istenem tanított minket ott Palesztinában, és ahhoz a részhez érek, hogy „szabadíts meg a gonosztól”, mindig a tükörképem villan be. A fürdőszobatükör, ahogy előtte grimaszolok.

Amikor a Vörös Szakácsfiú elment a rehabról, valami fájt neki belül, amit nem tudott kimondani, vagy csak anyagozni akart, vagy a barátnője, az a kis buta luvnya megint kijött az előzetesből és összeállt valami

BMW-huszárral, Szipós Pityu odament hozzá és csak ennyit mondott: – Szokeresz, more? Mit csinálsz, ember? Feladod? Hova? Menjél. De ne feledd: hét másodperc. Mindig lesz hét másodperced. Akármi történik, akármekkora kátyúban leszel, az a hét másodperc a Tiéd.

Ez jut most eszembe, most, hogy két éve kint vagyok, van munkám, vannak emberek körülöttem, tiszta vagyok és nyár van a Rákóczi úton. A betonból forróság párolog. Minden sárga és fehér, izzanak a tárgyak, az üvegről visszaverődő fény szilánkjai a szemembe szúrnak. A város liheg és reszket. A használt fecsik végén ilyenkor pár óra alatt berozsdásodik a tű. Hét másodperc. Ennyi időm mindig lesz dönteni. Hogy megiszom-e, benyalom-e, elszívom-e, kifőzöm-e, beszúrom-e. Vagy nem. Ez a kegyelem, és ez a döntés az, ami csak az enyém. Ez a szabadság a legnagyobb ajándékom az Úrtól. Hét másodperc.  Többre, azt hiszem, tényleg nincs is szükség.

Ki vagyok?

Ez egy jó kérdés, el szoktam gondolkozni rajta, bizonyos szituációkban. Szerepeim tortája, volt egy ilyen szeminárium a rehabon, ahol megnéztük, hogy milyen helyzetben miképpen viselkedünk, milyen szerepekbe kényszerülünk, vagy épp milyen szerepeket választunk a hétköznapokban. Van, ami adott. A muterommal szemben mindig gyerekszerepben vagyok és leszek is. A csajomnál ezt inkább nem akarom. Ha lemegyek a Misszióba, gyógyult drogos vagyok, de az államvizsgámon ezt nem játszhattam el. Szivárványos a sokszögűség, ahogy a matektanár ismerősöm szokta mondani. Oda kell figyelnem, ki vagyok, ki akarok lenni, akarok-e az lenni egyáltalán, ami rám ragadt.

Gyógyult drogos. Felépülőben lévő függő, élethoszszig. Exdzsanki. Bár kinézetre simán elmennék aktívnak is. Ez van, rám van írva az életem. Diplomás ember vagyok. Filmkritikus voltam. Elég jó nevű abban a szűk körben, amiben ismertek. Lehetett volna erre építkezni rehab után, de inkább újból kezdtem az egészet. Kiadtam egy könyvet a cikkeimből, részemről ez a téma egyelőre lezárva. Hajlékony voltam. Hajléktalan, utcán alvó csöves. Szociálisan hátrányos helyzetű réteg. Legbelül talán még mindig punk vagyok, underground vagyok, egy kiégett mikiegér vagyok. Újságíró vagyok. Keresztény vagyok. Az Isten gyermeke vagyok. A Válaszutas előgondozómmal két év után tudtam egy igazán jót beszélgetni. Sokáig visszatartott, hogy ő látott engem nagyon a padlón. Óhatatlanul visszarendeződtem abba az állapotba, amikor lementem oda. Lelkiismeret-furdalás, a sok aktív anyagos közelsége megbénított. Másfél órát beszélgettünk a jelenlegi életemről. Segített. Ismét. Három egyszerű kérdés, amivel más, ha egy puhafedelű önismereti könyvben találkozom, és megint más, ha egy ember teszi fel a kérdéseket, akiben bízom, szeretem, és úgy érzem, számíthatok rá. Ő is megkérdezte: Mivel töltöd az idődet?

Mire költöd a pénzed? Mivel tömöd az agyadat? Megvannak a válaszaim. És örülök, ha a válaszaimra gondolok.

Csak egy sör, haver

– Nem ülünk be egy sörre?  – kérdezi egy régi-régi tiszta ismerősöm. – Dehogynem, üljünk nyugodtan, de én nem iszom. – Miért? Vezetsz? – Nincs jogsim. Veszélyes. Beteg vagyok, nem ihatok. – Csak egy sör, haver. – Nem. – Jó, akkor fizetem a limonádédat. Sör, bor, pálinka, hahaha.

Életveszély az alkohol, egy függőnek minden életveszély. Kocka vagyok, és ragaszkodom a teljes absztinenciához. A másik, hogy alkoholista is vagyok. Ez a szerencsém. Ha csak barnáztam vagy szpídeztem, vagy bármi mást csináltam volna, simán azt gondolhatnám, hogy ihatok. De egy alkoholista nem ihat. Vagy ihat, de meghal. Az első pohártól. Ez az előnye a politoxikomániának. Egyáltalán nem hiányzik, a társas érintkezésből sem, bár vannak olyan emberek, akik ezt nem tudják megérteni. Azokat elkerülöm. Semmi dolgom velük.

A szerzővel a Drognapló első kiadása apropóján készült interjúnk az alábbi linken érhető el:

https://www.irodalmijelen.hu/2013-jun-18-0808/mesterseges-mennyorszagok