Az Esőkirály menyegzője

Varjakká vált az ördög leányának teste a nászágyon, s a madarak, akár az éhes dögkeselyűk rontottak az Esőkirálynak. Húsát tépték, szemgolyóját kaparták, sikolyra nyíló torkában vájkáltak, mikor pedig végeztek, újra összeálltak a zsurlófű-leánnyá lett ördögleánnyá.

Az Esőkirály birodalmát szürke fellegek borították. A friss víztől buja, haragoszöld növényzet a világ legkövérebb vaddisznóit, legfényesebb agancsú szarvasait hizlalta. Kedvelt is az Esőkirály vadászatukra indulni. A babérerdő volt koronája legszebb éke, ide tartott katonáival a fenséges zsákmány reményében. Sokáig lovagoltak. Porhaváról ismerték fel a telet, esőiről a nyarat, sűrű ködjeiről az őszt. Így tették meg a nagy utat a babérerdőig. Ám mikor a rengeteg széléhez értek, a díszes kompánia megállt, nem hittek a szemüknek: egy anyaszült meztelen, csudaszép leány ölelte a babérfát, mely kaput tartott az erdő belseje felé.

– Mi a neved, tünemény? – kérdezte az Esőkirály.

– Békarokka, királyuram – felelte a leány, s a vadásztársaság felé fordult, minden ékét felmutatva. Elámult erre a király, a nagyurak, de még a kis apródok is.

– Hogy kerülsz egy ilyen helyre, egyes-egyedül? – lépett előre az Esőkirály, aki a maga hatvan évében ilyen gyönyörű zsákmányt még csak nem is látott. Meg is kívánta a leányt, s eldöntötte: ha a forgó Föld meg is áll a talpa alatt, ha többé nem költözik belé a lélegzet, akkor is feleségül veszi.

– Kinőttem a földből, mint a zsurlófű, felség.

Nagyot kacagtak ezen a katonák, még a lovak is nyerítettek.

– Hát, ha se családod, se otthonod, igazán semmi sincs, ami itt tartson. Búcsúzz el a babérfádtól, leány, mert én téged a vadászmulatságon feleségül veszlek. Hét napnyugta múlva Esővárosban légy, vagy, biz’ isten, elmosom ezt az egész erdőt! – mondta nagy határozottsággal az Esőkirály, még a szeme is kigúvadt bele.

Az egyik pelyhedző állú legény egy tarka paripát vezetett elő, a zsurlófű-leány kezébe adta a kantárt, majd díszes vadászmeghívót tett másik tenyerébe.

Megijedt a fenyegetéstől a leány, ígéretet tett hát a vén királynak, mire a társaság útra kelt a hajnali széllel. Csak a zsurlófű-leány maradt a babérerdőben a babérfájával, és zokogott úgy, hogy új patak szelte ketté a rengeteget. Nem volt hát mit tenni, útnak indult ő is. Mindig csak kelet felé, harsogta neki az Esőkirály búcsúzóul – hát így is tett a leány.

Így ért el a tükörtóig. Picike tó volt ez, tán nem is kellene annak nevezni, még ahhoz sem volt elég nagy, hogy a fogyó Hold teljes egészében visszaragyogjon tükréről. Minek kerüljem meg – gondolta a zsurlófű-leány –, se hossza, se széle, mélysége sincsen bizonyosan.

Hát csak volt neki! Mikor a tarka paripa negyedik patája is a vizet érintette, zuhanni kezdett a ló is, a leány is. Világokon át zuhantak, a Halak Országában majd’ megfúltak, a Hóboszorkány birodalmában majd’ megfagytak, a Gyöngykirály pedig egyetlen pillantásával elragadta a zsurlófű-leány szívét, míg átestek a Gyöngyországon. Három pirkadaton át zuhantak, míg végül a Pokol tornácára pottyantak, onnen aztán nem volt lejjebb.

Az ördög leánya lakott a Pokol tornácán egyedül, csodaszarvasbőr jurtájában. Meddő, sáskarágta földek, vérpatakok nevelték évszázadokon át, csak a perzselő Nap volt barátja, csak a száraz, sivatagi szél volt ellensége. Embert még sosem látott, a szánalmat hírből sem ismerte. Kilépett a jurtából, vasruhában, egyetlen görbe lábon, egyetlen görbe karral; homloka közepén egyetlen zavaros szem forgott förtelmesen, hosszú, fekete nyelve a mellét verte. Fölcsapott benne az irigység: látta a zsurlófű-leány sudár alakját, tündérhaját, galambszemét, vadászmeghívóját. Ilyen mulatságban bizony még nem volt ő sosem! Megragadta az ördög leánya a zsurlófű-leányt, lerántotta a lóról, lehúzta arca bőrét, és a maga arcára tapasztotta; leszedte róla minden ékét-díszét, és magára aggatta, a lányt meg elhajította. Aztán felült az ördög leánya a tarka paripára, és elindult kelet felé. Amerre a leány elhaladt, beköszöntött a száraz, halált ígérő ősz, az emberek haja szürkébe borult, dús hegyi patakok apadtak el, lédús gyümölcsök rohadtak a fákon.

Mire a hetedik nap felkelt, az ördög leánya Esővárosba ért. Meg sem állt a fénylő holdkőpalotáig. Ott már nagy vigadalmat tartottak: tizenkilenc asztalt terítettek meg aranytányérokkal, ötvenhat hordó mézbort gurítottak fel a pincéből, és három hegyet kitettek a zsurlófű-leánynak érkezett nászajándékok. Csak az Esőkirály menyasszonya hiányzott.

Örült is az ördög leánya, elvégre minden ember azért jött, hogy az ő szépségében fürdőzzön, hogy őt ünnepelje, az Esőkirályt pedig az boldogította, hogy milyen nyájas kedvesre tett szert. Mikor az ördög leánya belépett a díszterembe a tarka paripával, elnémultak a vendégek. Nem vette észre a menyasszony, de a zsurlófű-leány felkapaszkodott a ló szügyére, így ahová az ördögleány ment, oda vele tartott ő is. Most aztán ott álltak mindketten a teremben. Méregbe gurult az ördög leánya: nem jár neki is egy kis boldogság?! Megragadta a zsurlófű-leány fülét, mert csak az maradt már csupasz koponyáján, és úgy a falhoz csapta, hogy a lány ezer vad cobolyra hullott szét. Lett nagy fejetlenség a díszes szobában. A sok vadász azonnal nyomukba eredt. Hozták az íjukat is, hogy a cobolyokat zsákmányul ejthessék. Megszólalt a menyasszony – békák ugráltak az ajkáról. Lépett egyet a menyasszony – vedlett, vörös hermelinek futkostak a léptei nyomán. Ámuldoztak, elszomorodtak a menyasszonyfogadók, ahogy az ördög leánya egyre közelebb ért a trónhoz. Ott aztán az Esőkirály kinyújtotta jobbját, és maga mellé emelte királynéját.

Végigtáncolták mind a tizenkilenc asztal tetejét, majd visszavonultak hitvesi szobájukba. Az Esőkirály mohón itta magába a zsurlófű-leány szépségét, de az nem álhatta a vén király érintését. Varjakká vált az ördög leányának teste a nászágyon, s a madarak, akár az éhes dögkeselyűk rontottak az Esőkirálynak. Húsát tépték, szemgolyóját kaparták, sikolyra nyíló torkában vájkáltak, mikor pedig végeztek, újra összeálltak a zsurlófű-leánnyá lett ördögleánnyá.

Attól kezdve az ördög leánya uralkodott tündérszépségében, cobolyprém palástjában az örök szárazság birodalmában, míg az utolsó ember is ki nem pusztult.

A szöveg jelöletlen idézeteket tartalmaz a Boldizsár Ildikó által az Életválságok meséi c. kötetben (Bp, Magvető, 2016.) közreadott, A zsurlófű-leány című jakut népmeséből.