Czegő Zoltán versei

"Ó, jöjjetek már vissza, kiszáradt
a szemem, a szívem.
Bánatban elfelejtek
szeretni, azt hiszem."

Czegő Zoltán versei

Czegő Zoltán

Tata kérelme

Ó, jöjjetek már vissza, kiszáradt
a szemem, a szívem.
Bánatban elfelejtek
szeretni, azt hiszem.

A meggy már elérett, fölették
verebek, a rigók.
Lassan már augusztus vet cigány-
kereket, karikót.

Az idén láttatok görögöt,
törököt meg tatárt.
Ne engedjétek veszendőbe
elárvult Nagytatát!

Kevés lehet hátra, hiába
osztom és szorozom.
Védangyalaim elaludtak
lágy csillagporokon.

Rengeteg a dinnye, üzenem
az égi madártól.
Jobban már nem lehettek
ily távol Tatától.

Ahogy én, oly árván nem marad
se görög, se tatár.
Jöjjetek haza, nyitva, tárva
a karom s a határ.

Úszom egy ággyal
       
        vessük üstbe
        kígyók farkára
        fekete hályogát

Odakinn valamitől
rátok lányok jaj de beborult az ég!
Műtét csak holnap.
Idebenn tengernyi fehérség.

Szemesek vagyunk.
Homályban tétova szemesek.
Mindenki külön eset.
/”Esetszám: 5212808”/
Vagyunk ma még
mint madárka hátán az ég
szabadok.
Phaecoemulsificatiós hályogműtét –
amerikai lencséket csempésznek be –
az ő szemükkel látok ezután
ha akarok s ha nem akarok.

Ezt a cécót
a kis időre ami még hátravan!
Ám én már csak ennyit változtathatok.
Hány szeletre osztják a szemeim?

Néma redőnyös ablakok.

Forogjon tovább ami forogni akar
immár nélkülem.
A hiábavalóság odakinn
itt benn a tömény
remény
s a félelem.

Akkor délután
eljöve a herceg, az Álom.
Úszom egy kimarjult ággyal
fellegeken átal.
Idefenn tiszta a lélek.
Istenekkel tárgyal.

A szemközti háztetőn
kéken ragyog a meggyfám.
Áronka /9/ alatta sakkozik, partnere
dr. adjunktus Zaven Kaprielian.

– Hát nem láttál még eleget? – így Anyám,
huszonnégy esztendővel ama harangszó után.

egy keveset még… olvasni… írni…
– Tényleg – égi szó –
nem halhatsz meg ilyen bután.

Elfordulok a fénytől, akár a vad.
Már minden bánt, ami eddig éltetett.
– – – hajléktalanok közt alszom a Vérmezőn
– – – itt vagytok valahol
vagy már végleg s örökre nélkületek?

Áronka jobb
Marcika bal felemen –
lábamnál a legkisebb Boldizsár –
és most nem a szép szőke nővér nem – – –

– Helyi érzéstelenítés
a beled mindenit: bort igyál!

Fakésekkel három vén banya
talpig fekete vigyorban.
Rikoltja az egyik:
a koponyacsonton át
tépjük ki reszeljük szeméről
vetjük üstbe         kígyók farkára
fekete hályogát –

és odébb rúgják az édes unokákat
és csikorognak vénhedt csontjaik
a tízhónapos Marcika kiált:
Segítség     bántják Zoli Tatát

a másik vénség felsikít
– nem lesz kutya bajod
te rozzant szerkezet
látni fogsz akár az eukaliptuszok
évszázadokig
és meg-nem-kopik-az-em-lé-ke-zet
és látni fogod halva a kölykeid
és jársz kelsz sírjaik között
és elhantolsz rendre népeket
és kiásol     hihiiiii városokat Tróját Babilont
és szürkében látsz         úgy ahogy éltetek
oltasz majd bölcsőket égő erdőt feszületeket
megmarad ám a két szemed

csupán a sírást veszem ki belőlük!
a könnyeket
élni fogsz
teremtés fattya
és nem tudsz többé soha sírni majd
mert nem lehet

Kihussantak a poklok varjai
És érzem ahogy a szememből
egy fekete orgona kihajt –

– Úgy aludtál Tata,
még a könnyeid is kiestek.
Te csak álmodj sok szépet
és soha senkinek semmi bajt.

Margó
Eztán amerikai szemmel nézek,
nem is vagytok ám olyan vitézek.
Fölhorkantok minden ’56-oson,
pedig a rabló a kert alatt oson.

Dunaújváros, 2008. július 22.
Szent Pantaleon kórház

A fájdító világ

    cserge alatt, kenderlepedőn

Úgy van, hogy a holtak mind egyenlők.
A haldokló az még vergődve lázad.
Lerágja a vakolatot, deszkát.
Sietve meszelné ki még a házat.

Hidegleléssel vívódott az éjjel.
Most rakna a tűzre. Egyéniség.
Minden bilincsét épp most tépné széjjel.
Hasmánt kúszva is hallgatna misét.

Nyavalyáit mind most szórná szerte
érdemben a fájdító világra:
– Vegyétek és egyétek! ez volt a testem
s a lelkem se repesett hiába!

A haldokló még közénk tartozik.
Rakná, de már csak kívánja a Rendet:
– Emre tíz esztendővel is vénebb!
én még tudnám vágni is a rendet…

A kaszálón a fürj – mint az ima.
Csak fölrebben az égi magasba.
A halott bólint utolsót a párnán.
A haldokló meztélláb mászna a havasra,

forradalmaz, követel, igazat tenne.
Amire éltében olyan gyáva volt.
Újraásná a kutat, a sáncot.
Apját kéri számon, aki holt,

de maga is haldokló volt egykor
a cserge alatt, kenderlepedőn,
Nyugton hullott a voltak közé le.
Rendet hagyott, nem nyüszkölt epedőn.

Hulltunkban, holtunkban se leszünk mások –
Ki vív, tapadna harangra, fiára.
Tengernyi erő forgatja tagjait.
Aztán csak elnyugszik egybemosódva
a hullámok egy-igaz világa.