"...ó jer, két combom dőre oszlopához,  / ahogy a tinta tapad tollvonáshoz,  / én úgy jövök, símára gyúrt papíron, / nyomasd belém a lírád és papírom / legyél, melyet örömmel zörgetek..." - írja Karácsonyi Zsolt Ámor háborúi című versében.

KARÁCSONYI ZSOLT

Olyan hatalmas tetteket vitt véghez...
ahogy a semmi simulhat az egészhez
oly mozdulat kélt benne,
ő a Mámor, hogy kiszakadt
az újszülött hiányból,
azonnal már – elindult megkeresni,
hogy hol lehet sereget fegyverezni,
hogy merre kell a zászlót rúdhoz varrni,
csikasz időkben csodás csermelyt kavarni,
hogy zavarosban sétáló időtlen
is rádöbbenjen: a férfi immár nőtlen
nem bírhatja sokáig, mert erőtlen
a lassu kedv, és fundamentumáig
hiába ás a lélek, mert a szellem
nem osztódik, de tovább él az egyben,
bár kettőhöz hajaz, és félrelebben
a fátyol is egy nyári langymelegben...

(a nő)

A férfi fény elindult az időben,
és szólt a nő: a tér se tarthat távol tőlem,
a puszta tény se tarthat vissza többé,
hogy pillanat csak nékünk az örökké,
ó jer, két combom dőre oszlopához,
ahogy a tinta tapad tollvonáshoz,
én úgy jövök, símára gyúrt papíron,
nyomasd belém a lírád és papírom
legyél, melyet örömmel zörgetek,
mint labda ha a másik térfelet
célozza meg – én úgy jövök feléd,
miközben épp egy férfiszó a Szép.

Megjelent az Irodalmi Jelen 2006. novemberi számában.